Közzétette: Két hadvezér összefonódó sorsa és személyes csatája, amely birodalmak sorsát döntötte el
Mihelyt az ágyúk és a puskák füstje felszállt a waterlooi csatatérről, Európa jövője eldőlt, Arthur Wellesley, Wellington hercege legyőzte azt, akinek a legyőzésére született: I. Napóleont, a Bonaparte császárt, aki lángba borította egész Európát.
A waterlooi csata, Sadler festményén (nagyítható kép)
Wellington ott ült a lován, amint a lenyugvó nap megvilágította a holtakkal, haldoklókkal és sebesültekkel teli harcmezőt. Nem érzett sem örömöt, sem büszkeséget; inkább sajnálkozva szemlélte, hogy sikerült tönkretennie Napóleon pompás harci gépezetét.
A francia császárt megelőzte a híre, de most nem tudott felnőni hozzá. Ezúttal semmi sem igazolódott be abból, amit Wellington hallott róla, hogy zseniális stratéga, remekül manőverez, és átlátja az egész csatateret. Nem volt képes másra, mint sorra előrehajszolni az embereit, hogy azok aztán rendre elessenek a brit ágyútűzben. A két nagy katonai parancsnok vetélkedésének sok ezren estek áldozatául. Ők ketten egyszerre csodálták és taszították egymást. De vajon melyikük örökségét tekinthetjük nagyobbnak, ha összemérjük őket?
Bármilyen furcsa is, szemtől szembe Waterloonál találkoztak először, holott a sorsuk már évekkel 1815 előtt összefonódott. Mindketten 1769-ben születtek (tehát a nagy csata idején 46 évesek voltak), és mindkettőre kívülállóként tekintettek a hazájában. Wellington nem Angliában, hanem Írországban született, amiként Napóleon sem Franciaországban, hanem Korzikán; egyik is, másik is tanulni érkezett először a maga anyaországába.
Wellington annyiban szerencsésebb volt, hogy félig ír, félig angol nemesi családja meglehetős anyagi vagyonnal és remek összeköttetésekkel rendelkezett. Megengedhették maguknak, hogy az ifjú Arthurt jó iskolában neveltessék, majd zászlósi rangot vásároljanak neki a hadseregben. Innen azután lendületesen haladt fölfelé a ranglétrán – családja nagy örömére, akik kamaszkorában álmodozó, lusta és félénk fiúnak tartották, vagyis korántsem olyasvalakinek, akire fényes karrier várna a harcmezőn.
Napóleon ezzel szemben nem kapott ekkora kezdeti segítséget. Arra telt csak az olasz származású Bonaparte családnak – Napóleon a nevét csak később franciásította –, hogy katonának taníttassák előbb a brienne-i katonai iskolán, majd a párizsi akadémián. Tüzértisztként lépett szolgálatba, ami messze nem volt olyan rangos megbízatás, mint amilyeneket Wellington kapott Indiában.
Arthur Wellesley, Wellington első hercege (Dublin, Írország, 1769. május 1. – 1852. szeptember 14.)
Wellington első hercege Indiában, vezérőrnagyi egyenruhájában. Robert Home festménye. (nagyítható)
Napóleon visszataszítónak találta a királyság helyére lépett korrupt köztársasági vezetést, ezért 1799-ben katonai puccsot hajtott végre
A párhuzamos történet egyik főszereplője, a brit nemesifjú összeköttetései révén jut előre, a másik az elszegényedett korzikai-francia polgári család sarja, pedig csupán önerejéből. Ez az eltérő indulás meghatározta egész további életútjukat. Wellington fiatalkorában a saját osztályára és előkelő pártfogóira támaszkodott, míg Napóleon olyan felvilágosult ifjú volt, aki csakis a saját képességeire számíthatott. Egyformán ambiciózusak voltak, csak éppen másként próbálták ezeket az ambíciókat megvalósítani: a brit fiú a meglévő intézményekben bízott, a francia meg az új eszmékben.
Aztán jött a nagy francia forradalom a maga radikális társadalmi változásaival és a gyakorta működtetett guillotine-jával, s hamarosan ez vezetett az egész Európában futótűzként terjedő háborúk sorozatához. Napóleon szemtanúja volt, amikor a párizsi csőcselék megrohamozta a királyi palotát, lemészárolva annak svájci őreit, akik pedig megadták volna magukat. Majd amikor magát a palotát kezdték darabokra szedni, Napóleon ámulva vette tudomásul, mi mindenre teszi képessé a francia népet a lelkesedés, s elhatározta, hogy ezt a tüzet ébren fogja tartani a saját katonáiban is. Számára azt jelentette a forradalom, hogy véget érnek a barbár feudalizmus és a politikai szolgaság évszázadai, és Franciaország szabadság országa lesz.
Wellington egészen másként látta ezt, amint a naplójából kiderül: „Ez az úgynevezett forradalom… csak a rosszat tolta előtérbe, amikor fontos posztokat bízott merőben gyakorlatlan emberekre… akik nem értenek ahhoz, amivel megbízták őket.” Ő azt látta a francia forradalomban és a rá következő terrorban, hogy mi történhetne Nagy-Britanniában is, ha nem tartanák kordában az utca emberét. Ebben a nézetében csak megerősítette, amikor a franciák kinyilvánították egyszer s mindenkorra a monarchia eltörlését. Napóleon a civilizáció következő lépcsőfokának tartotta az új rendszert, Wellington viszont épp a civilizáció végét látta benne.
Napóleon visszataszítónak találta a királyság helyére lépett korrupt köztársasági vezetést, ezért 1799-ben katonai puccsot hajtott végre, amelynek során első konzullá nyilváníttatta magát az államtanáccsal. Öt év múlva, 1804-ben császárrá koronázta saját magát. Innentől kezdve ismét egy új rend: a saját rendje megteremtésén fáradozott. Katonái csodálták őt a lelkesedéséért, nagyra törő eszméiért, és „bárhová követték volna akár mezítláb is, mivel fanatikus lelkesedést tudott kiváltani belőlük” – ahogy egy memoár írta.
Bonaparte mint Első Konzul (Ingres festménye) Nagyítható kép
Wellington eleinte nem személyesen harcolt ellene, Spanyolországban csak a hadseregével ütközött meg Napóleon. Wellington, ha kellett, korbáccsal szedte ráncba angol, portugál, spanyol katonákból álló, szedett-vedett hadseregét, s formált belőlük ütőképes alakulatot. Két eltérő vezetői stílus volt ez, s a szemben álló felek megragadtak minden alkalmat, hogy a nyilvánosság előtt becsméreljék egymást. Napóleon például előszeretettel hivatkozott Wellington indiai éveire, és megvetően „szipoly generálisnak” titulálta (szipolynak az angol hadsereg bennszülött katonáját nevezték), aki tud ugyan előkelően viselkedni egy egzotikus ország pompás palotáiban, de többre nemigen képes. Wellington viszonzásul olyan diktátornak nevezte Napóleont, akinek minden tettében van valami alantas. Azt is mondta róla: hatalma korrupción alapul, és a hazájában nem néz fel rá más, mint a saját főtisztjei.
Válogatott kevesek társaságában azonban nem feltétlenül ebben a hangnemben beszéltek egymásról. 1814-ben például a toulouse-i csata után, amelynek Wellington lényegében a hercegi címét köszönhette, Napóleon a vezérkara előtt tehetséges hadvezérnek nevezte őt, s katonáinak vitézségét is elismerte. A herceg általános megvetésébe ugyancsak vegyülhetett némi csodálat is a császár iránt, mivel tudjuk, megszerezte annak mellszobrát, hogy akkor is a szemébe nézhessen, ha éppen otthon ül. Azt is mondta róla egy ízben: „Szívesebben hallom, hogy negyvenezer új katonát toboroztak a francia hadseregbe, mint hogy ő maga vezeti majd a csatát.”
A két nagy hadvezér nemcsak a csatatéren különbözött egymástól, hanem még a szerelmi életben is. Wellington kötelességtudatból vette feleségül 1806-ban Kitty Pakenhamet, akinek korábban szerelmet vallott. A házasság nem sikerült, részben mert Kitty egyfelől hajlamos volt a mélabúra, másfelől nemigen fogta vissza a költekezést. Férje mindezt sosem hánytorgatta fel neki, de Kitty 1831-ben bekövetkezett haláláig nem sok időt töltöttek együtt, természetesen már csak a férj gyakori hadakozása miatt sem. Ezután Wellington egy barátjának a feleségénél, Harriet Arbuthnotnál talált érzelmi vigaszt, sőt azt is pletykálták, hogy a szeretője lett. A hölgy állítólag azt mondta a tábornok egy civil ruhás portréja láttán, hogy „lágy és édes” arcvonásai vannak – amit senki más nem látott meg benne. Ha Wellington szerelmes volt is, érzéseit nem mutatta, különösen nem a nyilvánosság előtt.
Ezzel a brit főnemeshez illő feszes tartással ellentétben Napóleon a szívszerelmét , Joséphine de Beauharnais-t vette feleségül még „egyszerű” tábornok korában, 1796-ban. Állítólag kivételesen bájos nő volt, akihez a nagy katona szenvedélyes leveleket írt a hadjáratairól; az egyikben ezer csókot ígért neki, de egyet sem kért érte cserébe, nehogy „felgyújtsa a vérét”.
Joséphine de Beauharnais (nagyítható kép)
Elmondhatjuk tehát, hogy egyik férfi sem volt kifejezetten szerencsés a szerelemben
Egyik életrajzírója egyenesen azt állította Napóleonról: azért is hadakozott oly elszántan a csatatéren, hogy Joséphine-nek imponáljon. Ez a nagy szerelem mégsem állta ki az idő próbáját. Egyiptomi hadjárata idején a testvérével folytatott levélváltásából is kiderül, hogy értesült felesége hűtlenségéről. Amikor a hírt megtudta, összerándult és ököllel verte a fejét.
Miután Joséphine nem tudott utódot szülni a császárnak, az viszont mindenképpen trónörökösre vágyott, elvált a feleségétől, és nyilván politikai megfontolásból az osztrák császár lányát, a meglehetősen fiatal Mária Lujzát vette nőül, akivel ugyan nem szerették egymást, ám a kívánt fiúgyermeket egy év múlva szép rendben megszülte neki.
Mindent összevetve elmondhatjuk tehát, hogy egyik férfi sem volt kifejezetten szerencsés a szerelemben, de míg Napóleon többször is kockára tette a pályáját a magánélete kedvéért, Wellington az utóbbit alárendelte az előbbinek – ahogyan az egy angol lordhoz illik is.
Napóleon sorozatosan vereséget szenvedett, sőt a brit és velük szövetséges seregek Franciaországba is betörtek, ezért alvezérei lemondatták őt a császári trónról, és egy kis olasz szigetre, Elbára száműzték, ahol névleg ugyan királyként uralkodhatott – de hát mi volt ez a kicsiny , 12 ezer lakosú földdarab a korábbi, félkontinensnyi birodalomhoz képest! Pár nappal Elba szigetére utazása előtt egyébként Napóleon levelet küldött Joséphine-nek, akit nem szűnt meg szeretni. A levélben ezt írta: Sohase feledd, aki sohasem feledett téged, és soha nem is fog!” A volt feleség egyszer sem látogatta meg Elbán, igaz, röviddel a száműzetés kezdete után meghalt. A „király” közben igyekezett áldásos reformokat bevezetni a maga kis szigetén, de olykor nyilvános szónoklataiban is eltért a tárgytól, s tábornokait ostorozta „árulásukért”, valamint önmagát, amiért olyanokban bízott, akikben nem kellett volna.
Wellington ugyanekkor vígan élte világát, Miután hercegi rangot szerzett, kapott hozzá hivatalt is: kinevezték országa párizsi nagykövetévé. Kiélvezett minden örömöt, amit a Londonnál szabadabb szellemű szomszédos főváros nyújthatott: titkos külvárosi helyeken találkozgatott a szeretőjével, miközben odahaza háborús hősként ünnepelték. Továbbra is írt naplót, az újságokat viszont ki nem állhatta, különösen ha a magánéletét akarták kiteregetni. Wellington 1814-ben ezzel együtt a lehető legjobb hangulatban várta a következő évi döntő csatát, míg Napóleon mély depresszióban élte az életét Elba szigetén. Könnyen lehet, hogy a bekövetkező döntő csata sorsát Waterloonál ez a különbség is nagyban befolyásolta.
Napóleon nem sokáig bírta a tétlenséget Elbán, és tett még egy utolsó kísérletet uralma visszaállítására. Őrei éberségét kijátszva, hűséges hívei segédletével hajóra szállt, és visszatért Franciaországba; 1815. Március 20-án érkezett Párizsba. Seregével innen hamarosan Belgiumba vonult, ahol június 18-án találkozott végre szembe Wellingtonnal. Itt Waterloonál került sor a kétféle személyiség, a két külön világ végső megmérettetésére.
A császárnak nem maradt más dolga Szent Ilonán, mint tollba mondani az emlékiratait
Napóleon vakon bízott a seregében, amely sorra aratta a győzelmeket a 19. század elején, s nem látta be, hogy ez a sorozat miért is ne folytatódhatna. Nem vette tudomásul, hogy már ő maga sem a régi; nem tudott előrukkolni egyetlen olyan zseniális húzással sem, mint 1805-ben Austerlitznél. A száműzetés tíz hónapja, szeretett Joséphine -jének elvesztése, majd lemondás a trónról elhomályosította a harctéren korábban páratlanul éles látását, és hadvezéri zsenije jószerével semmivé foszlott.
Bonaparte Napóleon (Ajaccio, Korzika, 1769. augusztus 15. – Szent Ilona, 1821. május 5.)
Paul Delaroche festménye: a vesztes Napóleon (nagyítható kép)
Egészségét is megrendítette az elmúlt évek számos stresszhelyzete: örökös gyomorbántalmai is akadályozhatták a tisztánlátásban. Waterloonál nem indított csatát a tőle megszokott határozottsággal, hanem habozott, utána viszont az ellenséges ágyútűzbe vezényelte a katonáit. Ambíciója elvakította, s vágya hatalmának visszaszerzésére csupán akadályozta a csata irányításában.
Wellington természetesen kihasználta ellenfele gyengeségeit, hiszen Napóleonnal ellentétben az ő önbizalma nem ingott meg; már korábban is nemegyszer győzött Napóleon ellen az Ibériai-félszigeten és Franciaországban. Az ő hadvezéri határozottsága törvényszerűen kerekedett fölébe a császár új keletű ingatagságának. Nemhiába nevezték el Wellingtont Angliában „Iron Duke”-nak, azaz Vashercegnek.
Napóleon egy görög tragédia hőséhez hasonlóan még egyszer megpróbálta visszaszerezni a hatalmat, ám Waterloonál kudarcot vallott, utána pedig nemcsak a trónjától fosztották meg ismét, hanem a méltóságától is: a győztes angolok a világ végére száműzték, az Atlanti-óceán kellős közepén fekvő kicsiny birtokukra, Szent Ilona szigetére, ahonnan nem lehetett oly könnyen kereket oldani, mint Elbáról.
Napóleon Szent Ilonán (nagyítható kép)
A trónfosztott császárnak nem maradt más dolga Szent Ilonán, mint tollba mondani az emlékiratait. Amelyekben nem mulasztotta el megjegyezni: Wellington waterlooi haditervét az utókor nem fogja kedvezően megítélni… a terv a tehetségnek semmi jelét nem mutatta.” A brit katonák vitézségét és kitartását ellenben megdicsérte a száműzött hadvezér.
Ha azt firtatjuk, melyikük is hagyott nagyobb örökséget, elsőre Wellingtonra szavazhatnánk, hiszen kettejük végső csatáját ő nyerte meg. Napóleont pedig elkönyvelhetnénk pusztán vesztesként is. Wellington azonban csak olyan messzire juthatott, ameddig a brit társadalom engedte, és a Waterloo után a hatalom, amelyért kész lett volna akár az életét is áldozni, már csak ímmel-ámmal vette igénybe szolgálatait. Megtették ugyan miniszterelnöknek, de már két év múlva megbukott; a hadseregnek tíz évig volt a főparancsnoka, de már nem támadt újabb Napóleon, akit legyőzhetett volna.
Napóleon ezzel szemben pusztán önerejéből emelkedett magasra, s pár év leforgása alatt létrehozott egy európai birodalmat, amely a csúcspontján Lisszabontól Moszkváig terjedt. Az utóbbiig azért masírozott el, mert ambíciója nem ismert határt: az egész világot akarta leigázni. Oroszországnál azonban nem jutott tovább: útját állta a ravasz Kutuzov és a közelgő, könyörtelen orosz tél, amely Napóleonnak több katonáját pusztította el, mint az oroszokkal vívott csaták. Mégis, hiába volt a hatalma rövid életű, az újkorban szinte páratlan ambíciója mind kortársait, mind az utókort lenyűgözte, ezért látjuk őt nagyobbnak annál, aki legyőzte.
Lighthouse 