Közzétette:
Roppan az ég, anyám, őszre vált a lélek,
formálódik már, jaj, az istenítélet!
Még csak villanydrótok húrja hangolódik,
pendül s a mély zöngés elver ablakodig,
elver a szívemig, testem belerándul,
anyám, a fiad se menthet a haláltól!
Pedig nem is tudod – kusza látomás ez,
a meghasadt égen őszi vonulás lesz,
kertedből is elpörögnek a virágok,
mályvák, vérben forgó rózsák, tulipánok,
elhagynak hűtlenül örömök, az álmok,
üres lesz, felsikolt a szíved utánuk.
Elhagylak hűtlenül, már csókod se csábít,
elhagylak hűtlenül kéklángos mocsárért,
süllyedek s felülről rád mégis én nézek,
kínozlak s keresztre merevülök érted.
Ez a rend? Nem lehet, kiálts rám! – Az ősznek
borzongását, lázát te csak a befőttek
sustorgásán érzed: a rumos cseresznyék
mint piros nyúlszemek kerekülnek s a kék
szilvák: Zeppelinek, vídáman hajóznak,
s Vörös Tengere forr a paradicsomszósznak,
s a szálkás, zöld halak: ragyás kis uborkák
sürögnek, üveghez nyomja mind az orrát.
Ez hát a rend, mint pala, elváltunk egymástól,
te őrzől engemet, én őrízlek téged;
fényes, tiszta a lelkem még a hasadástól,
s rálehel az ősz párás, zavaros képet
a boldogságról, halálról, rendről, szépről,
s jaj; olvasni se tudsz többé te e képről!
A vad áradásban életem kimértem,
Sírnék is már érted, sírjál is már értem!
[Digitális Irodalmi Akadémia]
Lighthouse 