Közzétette:
Sötét fényszórók: szemeim az eget
lengő csóvákkal ostromolják.
Föl, föl! Lent mennyi a teher, a rom!
Csík, sáv: fent suhan a fénytorony
s évezredek mérik a hosszát.
Fény, fény, sugarak! Fények vagyunk
mind: isten lelke, öröm, remény.
Óh szállni, lobogva a föld felett!
A rettenetes életet,
az örömöt akarom én.
Óh élni! Szemeim sóvár tüze
a felső végtelenbe szánt:
láng habzik mindenütt: zene, szín:
az anyag titkos ablakain
az lüktet ki-be, az égi láng,
a vágy, amit én fénynek nevezek
és szentléleknek a hivő:
ő táncol bennem, ő rohan,
hasadó bimbóban az ő ereje van,
kovában, acélban is ő:
ő öntözi, belül, az anyagot,
szomja éget, éhe habzsol,
zsinórra fűzi a csillagokat,
indul s egy szivdobbanás alatt
uj világokba kapcsol.
Ő vagyok én, a képzelet:
ki törhet ellenem?
Az isten karja nyúl felém,
s ha robbanó sugarakkal az ég tetején
kószál földi szemem,
fekete nyomoromat vakitó
tűzharsonákkal törve át
tízezer Nap küldi az azúr
bástyákról hozzám válaszúl
testvéri himnuszát.
Szabó Lőrinc összes versei [Digitális Irodalmi Akadémia]
Lighthouse 