Örkény István író, gyógyszerész

Örkény István (Budapest, 1912. április 5. – Budapest, 1979. június 24.): író. Jómódú polgárcsalád fia. 1930-ban a budapesti piarista gimnáziumban érettségizett, és beiratkozott a műegyetem vegyészmérnöki karára. 1932-től gyógyszerészhallgatóként folytatta tanulmányait, 1934-ben kapott diplomát. 1937-ben kapcsolatba került a Szép Szó körével: első jelentős novelláját (Tengertánc) József Attila közölte. Az írás, amely a náci őrületről szóló groteszk jövendölés, fölkeltette a hatóság figyelmét is: Örkény Istvánnak külföldre kellett utaznia, s csak a háború kitörésekor jött haza.
1938-ban Londonba utazott; 1939-ben Párizsban alkalmi munkákból élt. Hazatérése után folytatta, majd 1941-ben befejezte műegyetemi tanulmányait. 1942-ben munkaszolgálatosként a doni frontra került, 1943-ban hadifogságba esett, 1946-ban térhetett haza. 1949-től színházi dramaturg. 1954-től a Szépirodalmi Könyvkiadó lektora. A forradalomban való részvétele miatt 1958–63-ban nem publikálhatott; ez idő alatt az Egyesült Gyógyszergyár orvostudományi osztályán mérnöki beosztásban dolgozott. 1971-ben a Szépirodalmi Könyvkiadó megkezdte életműsorozatának kiadását Időrendben címmel. Hagyatékát harmadik felesége, Radnóti Zsuzsa gondozza.
Díjai: József Attila-díj (1955, 1967), Kossuth-díj (1973).
Első kötetén (Tengertánc, 1941) a modern európai áramlatok hatása érződik. A háború, majd a hadifogság szenvedéseit, megpróbáltatásait Örkény István dokumentarista prózában (Emlékezők, amíg idejutottunk – Magyarok emlékeznek szovjet hadifogságban, 1946; Lágerek népe, 1947), és drámában (Voronyezs, 1947) is megörökítette. Az 1940-es években prózája a realista, társadalomábrázoló irodalomeszményhez közelített; az 1950-es évek elején őszinte politikai meggyőződése a sematikus ábrázolás zsákutcájába vitte (Házastársak, 1951). Epikus ösztöne és józan ítélete azonban még a vállalt írásmódon is átütött; Lila tinta című novelláját 1951-ben Révai József mint a burzsoá életérzés és irodalomfelfogás példáját bírálta. Az illúziók szertefoszlását és a józan realitások fokozatos felismerését jelzi a Déry Tiborral közösen írt, majd félbehagyott regény (Három nap az Aranykagylóban, 1954; megjelent kerettörténetbe ágyazva az Egy négykezes regény tanulságos története, 1979) című kötetben, és a Babik című groteszk ötleten alapuló filmnovella-töredék.
Az 1956 utáni publikációs tilalmát megtörő első kötete (Jeruzsálem hercegnője, 1966) az irodalmi élet szenzációja lett; egy új, többfelé nyitó írói korszak kezdetét jelezte. Helyet kaptak benne régebbi, realista szemléletű, de átdolgozott írások mellett ironikus társadalmi szatírák (Hunnia Csöködön) és groteszk életképek, valamint az Egyperces novellák első ciklusa és a Macskajáték című kisregény. Ez utóbbiak írói eszköztárának radikális megújítását mutatják: a részletező, epikus leírás, a pszichológiai realizmus módszere helyett a dolgok lényegének jelzésszerű megragadására, a történet példázatszerű sűrítésére törekedett. Ez a tendencia folytatódott és bontakozott ki további prózaköteteiben (Nászutasok a légypapíron, 1967; Egyperces novellák, 1968).
Az „egyperces novellának” elnevezett rövid történetben találta meg az írói alkatának legmegfelelőbb formát. Előzményei között Kafka éppúgy megtalálható, mint a városi folklór, a pesti vicc. A szövegek belső feszültségét ellentétes minőségek gerjesztik: a ráció és irracionalizmus, érzelmességre való hajlam és karteziánus józanság, a lételméleti megközelítés rejtett pátosza és a témák banalitása, a nyelvhasználat köznapisága. Az ellentett pólusok paradox együttállása hozza létre a jellegzetes örkényi írásmódot és világszemléletet, a groteszket.
A hatvanas évek második felétől drámaírói munkássága került előtérbe. Első nagy sikere, a Tóték (1967), egyben az abszurd színház első magyar jelentkezése. Drámáit a filozófiai háttér megkülönbözteti a „nyugati” abszurdtól. A Tóték megalázott kisember hőse emberi szuverenitásának teljes elvesztése után talál rá a – jóllehet abszurd formát öltő – cselekvésre, változtatásra. Optimista és humanista életfilozófiája fogalmazódik meg a Macskajáték című „komédiában” is. A dráma kétpólusú szerkezetét két nőtestvér ellentétes alkata: aktivitás és passzivitás, szenvedély és józanság, szabadság és függőség vezérelvei határozzák meg; s egyben körülrajzolják a kelet-európai létezés és a biztonságos nyugat-európaiság kereteit és jellegét is. A kelet-európai sors, mint drámai helyzetek kiindulópontja és előidézője, további Örkény-drámákat is meghatároz. A Pisti a vérzivatarban, amelyet csak tíz évvel megírása után, 1979-ben mutathattak be, személyes sors és magyar sors elvonttá stilizált, mégis eleven alakokban megjelenő foglalata a történelem döntésre, választásra kényszerítő helyzeteiben. Utolsó, halálos ágyán befejezett drámája, a Forgatókönyv (1979) műfajmegjelölése tragédia; a választani kényszerülő, történelmi szerepet is vállaló személyiség erkölcsi dilemmáit tárja fel, a kelet-európai, így a magyar történelem ellentmondásos helyzetei során kibontja a közösségi, kommunista eszmék világméretű kudarcának az egyéni sorsokban megmutatkozó drámáját. Színművei közül a Vérrokonok (1974) és a Kulcskeresők (1975) a jellegzetesnek érzett magyar alkat, magyar mentalitás kérdéskörét boncolgatják.
Örkény István a drámai műfaj és a színpad radikális megújítója; nemcsak a realista tér- és időkezelést, hanem a színpadi alakok egységét, önazonosságát is megszüntette. Drámáit a világ szinte minden nagyvárosában játszották; elsősorban a Tóték és Macskajáték aratott sikert a világszínpadon. Prózáját is számos nyelvre fordították, legtöbbször az Egyperces novellákat. (Franciául a találó Minimythes címen jelentek meg). 1969-ben Párizsban elnyerte a Fekete Humor Nagydíját. Műveiből több film is készült: a Tótékból Isten hozta őrnagy úr! (1969) címmel Fábry Zoltán, a Macskajátékból (1972) Makk Károly rendezésében.