Szőcs Géza: Karinthy Kosztolányi halálos ágyánál

„Négyesztendei szenvedésnek szörnyű tüzes koronája volt ez az utolsó három hónap.
Augusztus 9-én, vasárnap délután mentem ki a kórházba, hogy még egyszer láthassam – mert orvosai szerint már napok, órák kérdése volt csak, mikor végez vele a betegség. Nagy riadalomra, izgatott futkosásra érkeztem: fuldokolni kezdett, pillanatok alatt kellett a műtőbe vinni, s altatás nélkül, bemosakodás nélkül végezték el rajta gégemetszést. (Ez a nyolcadik műtét volt a négy év során!)
S mikor visszahozták a szobájába, már csak tágra nyílt szemekkel, széttárt kezekkel tudta kérdezni: »Mi volt ez?!« – beszélni nem tudott többé!
Aztán papírt, ceruzát kapott, s elkezdett írni. Kérdések és kérdések százai következtek…
– »Mi történt?« – »Nyelvem megvan?« – »Tudok majd beszélni?« – »Szomjas vagyok őrjítően!« – »Maradjatok itt!«
Felesége, édesanyja a hetek óta tartó szakadatlan reszkető féltéstől, ápolástól, virrasztástól fáradtan, nem bírták már az éjszakázást; biztatták, hogy korán reggel újból eljönnek. Erre rám nézett és felírta: »Csak egy éjszakára!…«
Ott maradtam. A kórházi éjszaka borzasztó csendjét kétszeresen szörnyűvé és csendessé tette az ő kényszerű némasága – s egész éjjel írt, írt!
Csak percekre hunyta le a szemét, aztán újra a ceruza után nyúlt, és az írótömb lapjai egymás után teltek meg – most is erőteljes vonású – írásával.
Mit írt? Rapszodikus visszaemlékezéseket régi beszélgetéseinkre, meghatóan önvádoló mondatot: »Most arra gondolok, hogy annak idején megbántottam a fajtádat. Ez most úgy fáj, hogy beleőrülök« […] egy hirtelen emlékezés neki tett panaszaimra: »Tarts ki, Oszkár!« – aztán hirtelen ijedtséggel, halálfélelemtől riadt szavakat: »Félek!« – »Végem van« – »Figyelj rám, ha elalszom!« – Aztán könyörögve: »Vizet! Vizet!« (Nem volt szabad innia.)
Aztán enyhült kicsit a félelme, s már tréfált: »Meleg van! Levegőt!« »Mehr Luft!« s mindjárt utána: »Oszkár, viccelek« – »humor és tragikum: egy!«
Megint csönd; aztán hörgő köhögések a gége ezüstcsövén keresztül és megint, újból csak írás, írás. És egyszerre: »Jaj, de szép éjszaka ez, hiszek az életben, a barátságban, a szeretetben.« Aztán megint átcsap a félelembe, orvost kér; s közben injekciók, mesterséges táplálás, a kanül tisztogatása, gyötrődés.
Reggel fél ötkor aludt el.
És ez az éjszaka, amelyről azt hittem, hogy az utolsó lesz, csak bevezetője volt a közel három hónapon át tartó borzalmas szenvedéseknek.
Augusztus utolsó napjaiban még viszonylagosan jó erőben volt. Szeptemberben is még egyszer-kétszer kiül az erkélyre, ahonnan a Svábhegy őszülő lejtője látszik; némaságra ítélten, ökölnyi mély sebbel a nyakán gyötrődik, készül a halálra, fél a haláltól, méregért könyörög – Arany Jánost olvassa –, és remél! Még hiszi néha, hogy kigyógyul! És elviccelődik: »Fellépek veled, énekszámmal« […] aztán újból kétségbeesett napok jönnek, már nehezebben mozdul, ekkor kezdődnek a kérések, hogy haldoklását, gyötrődését írjam meg, felemeli ujját, hogy esküdjem. Kívülről nézi önmagát, világosan látja, hogyan pusztul, gyengül napról napra.
Közben volt úgy, hogy napokon át csupa remény volt, ő maga és környezete is, az orvosok is: lázmentes volt, tréfálódzott, kedvenc »Kraft-Ausdruck«-jait használta írás közben, s szójátékokat csinált, amikkel olyan szívesen foglalkozott mindig is. […]
Október. Megkezdődtek a magas lázak; szeptikus lázak, a seb nem gyógyul. Gyomra felmondja a szolgálatot, rettenetesen legyöngül, már felülni sem tud segítség nélkül. Felesége négy-ötféle formában készíti el és pumpálja belé orron keresztül a táplálékot: szőlőlevet, madártejet, kávét stb. hiába; egyre szörnyűbb a testi legyengülése, a bőre csontokra tapad már csak; a régi Kosztolányi Dezsőre csak szép keze és a jellegzetes haj emlékeztet, arcvonásaiban keresni, kutatni kell az ismerős vonásokat, szeme már idegenül, fátyolosan néz. Már alig ír, csak a »jaaj«-ok hörögnek szegényből, csak kezét emeli még könyörgően, s a kilencedik operációt (okt. 24-én) alig állja már.
Pedig még egy tizedikre is sor került.
Utolsó öntudatos mozdulatát, amivel felém nyúlt, nem lehet többé elfelejteni: fölemelte kezét, a mellemre tette, aztán erőtlenül bontogatni kezdte kabátom, mellényem gombjait, s a szívem felé tapogatott, ott tartotta tenyerét, hangtalanul sírt, féloldalt fordult arcán csorogtak le a könnyek; – mit akart ezzel a szép, felejthetetlen Kosztolányi-pátoszú mozdulattal? […]
A teleírt tömbök itt előttem egy fájdalmas Kosztolányi-mű kéziratát adják: egy »Infernó«-ét, amit szegény, kínlódó teste itt a földön járt végig.

A tizedik műtét után egy nappal már megkezdődött az agónia. A délutánra Karinthyval egy írónő, Nagy Margit lakásán voltunk uzsonnára hivatalosak. Elmentem, de csak azért, hogy Karinthyt elhívjam, hogy utoljára láthassuk még Kosztolányit. Sötét volt már, mikor a János-kórházhoz értünk. Mentünk fel a C-pavilonhoz, szótlanul. A kísérteties, kék lámpa égett csak a szobában, Kosztolányi hanyatt feküdt, eszméletlenül, hörgő lélegzéssel. Az ágyhoz léptem, de Karinthy állva maradt a küszöbön, nem lépett a szobába. Aztán mentünk, Karinthy szótlanul, idegesen rángatva a vállát. Gyalog mentünk a Széna térig, ott beültünk a Budavár kávéházba, s késő éjjelig hallgattam Karinthy csendes, sírva mondott emlékezését kettőjük együtt eltöltött fiatalságáról (elmondta, hogy azért nem lépett be a szobába, mert eszébe jutott, hogy fiatalkorukban gyakran játszották azt, hogy egyikük haldoklik, s a másik a többi baráttal ott áll az ágy mellett, közönyös beszélgetésben).

Karinthy, könnyes szavaival a maga fiatalságát és – talán megsejtett – közeli halálát is siratta. Ilyen elérzékenyültnek, minden gúnytól, cinikus vagy játékos szokott hangjától pőrére vetkőzöttnek és csak fájdalmasnak, tizenhárom évi ismeretségünk alatt egyszer láttam őt eddig: mikor nővérét, Elzát, a festőművésznőt temettük. Akkor hárman, Kosztolányival mentünk a Farkasréti temető sírjai között, s egy dombosabb helyen megállva, Kosztolányi végignézett a sírok rengetegjén, aztán azt mondta: »Az egész rendszer el van hibázva!!« Akkor ketten szomorkodtak így, szegény Elza felett, aki fiatalságuk barátja is volt (csodálatos portrét festett Kosztolányiról, egy Carrière ecsetkezelésével vetekedő tehetséggel). Emlékét Karinthy a Mindszenti litánia című versében örökítette meg. – Dideregtető esős hajnal volt már, mikor Karinthyval kijöttünk a kávéházból, s a reggeli újságokban már benne állt Kosztolányi halálhíre!”*29

– Azért arra a Karinthy Elza által készített Kosztolányi-portréra kíváncsi volnék…
– Sehe, ha jót akarsz, szerezd meg nekem…
– Ha jót akarok?
– Ha jót akarsz nekem. Hogy ne öljön meg a kíváncsiság.
– És az irigység. Hogy másnak megvan, neked meg nincs.