Márai Sándor – Arról, hogy a bölcsek is meghalnak

Közzétette: Lighhouse

Minden olvasmánynak, mely álláspontra és magatartásra tanít a halállal szemközt, megalázó és csüggesztő utóíze van. Mind ez „ars beatae moriendi”-k*, az ókor pogány és a középkor keresztény bölcsei, a sztoikusok, a hitvallók, a humanisták, az újkor természettudósai iparkodnak meggyőzni, hogy a haláltól egyáltalán nem kell félni. Védekezésül és magatartásként egyesek gőgöt és magasztos méltóságot ajánlanak, mások bölcs szelídséget és beleegyezést, megint mások közönyt, egyesek rajongást, vágyakozást, mintha a halál valamilyen legfőbb jó lenne, a túlvilági idvezülés belépőjegye, melyet megváltani nem is siethetünk eléggé mohón. Így beszél Seneca,mikor közönyt tanít, mert elénk tárja, milyen semmis, esendő és figyelemre méltatlan mindaz, amit elhagyunk az életben, így a keresztény Boetius, így Huxley, a természettudós, mikor úgy látja az életet és a halált, mint egyfajta vegyi folyamat két változatát. Minden bölcs iparkodik valamilyen emberi álláspontra tenni szert a halál rémségével szemben. Ez az iparkodás emberi, megható. Éppen ezért, reménytelen. Gondolj arra, hogy a bölcsek is meghalnak. S hasztalan mondják: „a halál csak változás” – szívünket s ennen szívüket sem tudják e bölcsességgel megnyugtatni. Értelmük talán megismeri ez igazságot; szívük nyugtalan marad. Seneca fogvacogva halt meg. Ne röstelld a halálfélelmet. Ne szégyelld megvallani, hogy fáj itt hagynod ezt a förtelmes és nagyszerű bizonyosságot, az életet, az ismeretlen és baljósan érthetetlen bizonytalanságért, ami a halál, a megszűnés, a semmi. Félj csak, nyugodtan. Ne sopánkodj, de félj. Máskülönben, ha ez könnyít lelkeden, sopánkodhatsz is. Ne akarj „méltóságteljesen”, tehát hazugon meghalni. Halj meg, ahogy éltél: ember módra, tehát kissé hősiesen, s gyáván is.