Közzétette:
Izzad a domb, a mezőknek sápadt giz-gaza lankad,
Ágyából a patak tikkadtan kiszaladt,
S most a fehér kavicsok közt gyík surran kanyarogva
S szárnyát nyitja honát vesztve a barna csibor.
Hontalan én is, apadt lélekkel, mint kicsi társam
Nyitnám szárnyaimat, messze repülni velük.
Ám köt az embersors, vak talpam alatt csikorogva
Jajdul a békakavics s fájva nyöszörgi: maradj!
Zsong a darázs is, ezerszínű pille evez körülöttem
Pattan a szöcske, tücsök zengi: pihenj közibénk!
S hosszura nőtt vadzab s puha mézfüvek összehajolva
Súgnak: jöszte, merítsd lágy hűvösünkbe fejed.
Hadd hajolok hát, kis testvérek, alá Guliverként,
Rajta, kötözzenek át hajlós szálaitok!
Köztetek édes a rabság s mint a halál nyoszolyája
Börtönöm alja is oly ringó, balzsamizű.
Föld, mélyebb a te himbálásod a dajka ölénél
És e nehéz nyugalom jobb, mint dajka teje,
Elnyujtózni sötét, dobogó sziveden gyönyörübb, mint
Lyány érő kebelén kérni remegve helyet.
Hátha karomba lehetne a kedves is… így csak e száraz
Ág rajzolja elém bájainak vonalát.
Ám a halott vessző is mágusi pálca kezemben,
Halvány semmire fest angyaliszép elevent.
Itt érzem közelembe lebegni napos haja fodrát,
Itt csillannak arany fénnyel napszemei,
Hangja sötét csengőt itt ráz duruzsolva fülembe
…Vagy csak a távoli nyáj tompa kolompja remeg?
Vad sugarak, sugarak zuhatagja özönlik a rétre,
Forr a világ a tüzes zápor nyelve alatt,
Izzad a domb, a mezőknek sápadt giz-gaza lankad,
Ágyából a patak tikkadtan kiszaladt.
Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 21-22. szám
Lighthouse 