A sport és az édesanya

 

 

Aki valaha is tanulmányozta az idevágó svéd, albán vagy ciprusi szakirodalmat, annak tudnia kell, hogy az édesanyák bármire képesek azért, hogy a fiukból ne legyen labdarúgó. A cseh Josef Klenkától, a Malostranské Gimnázium testnevelő tanárától tudjuk, hogy a labdarúgás első esküdt ellenségei – 1892-es állapotok – a kakastollas csendőrök, a csőszök és a goromba házfelügyelők voltak. A világ édesanyái úgy tartják, a labdarúgás primitív sportág, a labdarúgók pedig faragatlan emberek. Az anyák azt szeretnék, hogy a fiukból úszó, teniszező, tornász legyen, ám fogalmuk sincsen arról, hogy az úszókat verik, mint a répát. A verés bevett szokás a medencék borzalmas világában, az ember nem azért úszik világcsúcsot, mert tehetséges, hanem mert verve van. Üti az úszót az idősebb úszó, leginkább papucsozza, és bizony üti az edző is, de ő már kézzel, néha a szertáros is lepofozza, ráadásul a víz a legborzalmasabb elem, hajnali ötkor már bele kell ereszkedni, és nincs könyörület, tempó, tempó, tempó.

Az édesanyák nem tudják, hogy a teniszhez iszonyatosan sok pénz kell. Annyi pénz nincs is, amiből ki lehet hozni egy jó teniszezőt, ráadásul a teniszezők között is akadt problémás ember, az egyiket például Jeff Tarangónak hívták, amikor még játszott, amerikai volt természetesen, és néha csodaszámba ment, hogy egyáltalán pályára engedték a folyamatos botrányok miatt.

Néhány édesanya azt sem bánja, ha a fia vízilabdázó lesz. Magyarországon a vízilabdázók többnyire jogi doktorok vagy állatok doktorai, és csak kivételesen lesz belőlük építési vállalkozó, ha szögre akasztják a nadrágot.

A cseh édesanyák a naganói jégkorong-világbajnokság után rendkívül büszkék voltak, de lesz ez még másképp is.

Ha egy édesanya meghallja, hogy a fia ökölvívó akar lenni, zokogva fut föl a padlásra, előkeresi a gyermek bölcsőjét, magához szorítja, majd addig szaladgál vele az udvaron, míg a gyerek meg nem ígéri, hogy jó, inkább fallabdás vagy tekéző, sakkozó lesz. De arra a kétségbeesésre, arra a mérhetetlen fájdalomra nincsen szó, amelyet egy édesanya akkor érez, amikor a fia egy nap eléje áll, megköszörüli a torkát, majd azt mondja halkan: „Elmegyek balhátvédnek, anyám.”

Az édesanyák kedvelik a vívást is, elegáns, úri sport, mészfehér ruhák, fényes sisak, finom mozgás, és sáros se lesz az ember soha, bár azért néha átszúrnak a rostélyon.

Egy szélsőjobboldali jamaicai sportújságban látott napvilágot a következő hír. A harmadik ligás kingstoni kiscsapat kiesésre állt. A csapatkapitány édesanyja, egy jól tartott, középosztálybeli, hívő asszony, elhatározta, hogy mindent megtesz fia csapatának a bentmaradásáért. A sorsdöntő mérkőzés előtti éjszaka, amikor a csapat a másik kiesőjelölttel készült életre-halálra összecsapni, az édesanya sorra fölkereste az ellenfél játékosait, és a legvadabb, a legkimerítőbb jamaicai szerelmi fortélyok szerint üzekedett velük, csakhogy kiöljön belőlük minden erőt, frissességet és lendületet. Még a másodedzőt is a tornácra csalta és ott gyűrte le, hogy biztosra menjen. Hajnal volt már, amikor az intéző házához ért.

Ó, igen, az anyák hősök, Jamaicában pedig különösen azok. Ám ez a jamaicai édesanya elszámította magát. A szerelem olykor nem elvesz, hanem ad, a szerelem nem kicsinyít, hanem megsokszoroz, növel, fölnagyít, a szerelem dopping. Az anya fiának a csapata másnap szörnyű vereséget szenvedett. Olyan gyalázat, megaláztatás történt meg, hogy a játékosok – kivétel nélkül – sírtak. Aztán a huszadik gólnál, még a szünet előtt, komolytalan játék miatt lefújták a meccset.

Darvasi László: A titokzatos világválogatott [Digitális Irodalmi Akadémia]