Németh László emléke

Németh László (Nagybánya, 1901. ápr. 18. – Bp., 1975. márc. 3.): író, esszéista, műfordító.

Németh László szemléletére mélyen hatott a „választott szülőföld”, apjának szilasbalhási parasztbirtokos rokonsága. 1919-ben, érettségi után magyar–francia szakos bölcsész volt, 1920 tavaszán azonban átiratkozott az orvoskarra. 1925-ben elvégezte az egyetemet, a Szent János Kórház cselédkönyves orvosa lett; házasságot kötött Démusz Ellával. A Nyugatban megjelent pályadíjnyertes novellája, a Horváthné meghal. Fogorvosi rendelőt nyitott. 1929-ben a Napkeletben jelent meg első regénye (Emberi színjáték). Babits barátságába fogadta, Németh László a Nyugat vezérkritikusa lett. 1930-ban Baumgarten-díjat kapott; díját azonban – Hatvany Lajos támadása miatt – visszaadta. 1932-ben szakított Babitscsal és a Nyugattal; kiadta egyszemélyes folyóiratát, a Tanút. 1934-ben Fülep Lajossal és Gulyás Pállal megindította a Választ; a Rádióban az irodalmi osztály vezetője, a Magyarország cikkírója lett. A háborús években a Kelet Népének, Zilahy Hídjának és a Magyar Csillagnak a munkatársa. Tanulmányait A minőség forradalma címmel gyűjtötte kötetbe (1940). Illyéssel a Népi Művelődési Intézet szellemi irányítója, a Válasz munkatársa. 1947-ben megjelent Iszony című regénye. Az ötvenes években némaságra volt ítélve, csak műfordításai jelenhettek meg. 1954-ben súlyosan megbetegedett; betegségéről vezetett naplóját, önmegfigyeléseit adta ki Levelek a hipertóniáról címmel. Galilei c. drámáját 1956. okt. 20-án mutatta be a Katona József Színház. 1957-ben Kossuth-díjat kapott, összegét a vásárhelyi gimnázium könyvtárának ajándékozta. Utolsó alkotói korszakában Sajkódon rendezte be írói műhelyét. Agyvérzés vetett véget pályájának.

Életműve négy alapforma: tanulmány, regény, dráma és önéletírás rendszere. Értekező prózájának három műfaja és korszaka: a kritika, az esszé és a tanulmány. Az esszéíró a tárgykört az irodalmon túli területekre (történelemre, tudományra, ideológiára, pedagógiára) is kiterjesztette. A tanulmányszerző ereje a kettős megközelítés: a strukturális és történeti elemzés egymásra vetítése. Eleinte inkább a portré, 1945 után a tudománytörténet vonzotta (Berzsenyi, 1938; Szekfű Gyula, 1940; Széchenyi, 1942; Sajkódi esték, 1961).

Regényeiben a realizmus klasszikus hagyományát a gide-i, prousti modern tudatregény esztétikájával keresztezte. Fő problémájuk az emberidegenség és szolgálaterkölcs ütközése és feloldási kísérlete. Az egyik változat az „üdvtörténet” a fejlődésregény foglalatában, középpontban a „szent”, a „hős” alakjával (Emberi színjáték, 1944; Utolsó kísérlet, 1969; Égető Eszter, 1956). A másik típus a „lélekmonódia”, mely a világból kiszigetelődő ember, a „szörnyeteg” belső állapotrajzára, szoborszerű jellemére összpontosít (Gyász, 1935; Iszony, 1947). Az Irgalomban (1965) e két irány egybefonódik. Műfaji tekintetben mindegyik a társadalmi, lélektani, mitológiai és lírai regény határesete.

A dráma Németh László számára kelepcehelyzetekben a katarzis esélye, a válság öntisztulása. Követi a klasszikus görög dráma lényegre szorítottságát, de a végzetet az embertermészettel azonosítva humanizálja. Társadalmi drámáiban a szociális bűntudat és édenalapító törekvés összeütközését, a cselekvési lehetőségeitől megfosztott, a családi „jó érzések hínárjában” vergődő értelmiségi ember vívódását jelenetezi (Villámfénynél, 1936; Papucshős, 1934; Mathiász-panzió, 1940–45; Szörnyeget, 1953; Nagy család, 1962–64). Történelmi drámáiban az igazságkereső hőst állítja szembe korának kicsinyességével, értetlenségével, valamint önnön emberi gyengeségével (VII. Gergely, 1939; Széchenyi, 1946; Galilei, 1953; Az áruló, 1954; A két Bolyai, 1961; Gandhi halála, 1963).