Közzétette:
Ősz van. Mint mesepalota,
mindenki előtt nyitva-tárva.
Ösvények, erdei utak
tavakba tűnődő magánya.
Mintha kiállítást látnál:
termek, termek, egyre termek,
szilfák, kőrisfák és nyírfák
arany özönben keverednek.
A hársfa abroncsa mintha
menyasszonyt koszorúzna;
talpig fehérben a nyirfa,
arcát fátyol borítja.
A föld most eltemetkezik
avarfedte gödrökbe, üregekbe.
Juharfa lombjai szegik
a házat aranyos keretbe.
Most, hogy a szeptemberi fák
párosan sütkérezve állnak,
és az alkony a fák derekán
egy egész marék borostyánt hagy,
mikor, ha vízmosásba lépsz,
nincsen ki rögtön meg ne tudná —
lépted nyomán a holt levél
felsustorog, fövenyre hullám;
és az allé végéig hallik
hogyha a lejtőn leereszkedsz,
s a meggy-mézgájú naplemente
megalvad, mint a vér a sebben —
Itt az ősz. Könyvek, fegyverek,
fakó köntösök ócskásboltja,
ahol csupán a fagy neszez:
herdált kincseit leltározza.
Gömöri György fordítása
Borisz Paszternak versei (hid_1965_11_12_boris.pdf)
Lighthouse 