Csáth Géza – Liszt Ferenc

Az ünnepek előestéjén vagyunk. Nem tudjuk még, hogy hogyan fognak végződni, mit hoznak.

Mit kellene hozniok?

Azt, hogy Liszt Ferenc csodálatos egyénisége, amely eddig csak egy monstruózus, háromszoros életnagyságú, dicsőséges, de hiányos, sőt groteszk, ködös sziluett formájában élt a magyar köztudatban – most a maga plasztikus tökélyében, tisztaságában, teljességében és igazságában kerüljön oda. Egy optikai csoda tanúivá leszünk. A köd el fog oszlani, és az ő alakja, ahelyett, hogy megkisebbednék, még nagyobbá lesz. Azt szeretném, ha ez az ünnep nem a zongoravirtuóz, hanem a zeneszerző és a nemes, nagy ember ünnepévé fejlődnék.

Liszt egyéniségét mindannyian másképp, másnak ismerjük. Gyermekkoromban először a négykézre írt Rohamindulóját hallottam. Rajongtam érte. Később a Rapszódiáit. Ezeket ellenszenveseknek találtam. Ismét később a dalai elkábítottak, fölizgattak. Még akkor Wagnerről semmit se tudtam. Úgy éreztem, hogy Schubert, Schumann dalai ezekhez képest gyenge és főképp érdektelen alkotások. Ezt a merőben igazságtalan ítéletet menti a tizenöt éves ember vágyakozása az új és sohase hallott után. Az átiratait, amelyeket már a fővárosi hangversenyeken ismertem meg, nem szerettem. Bosszankodnom kellett, hogy Sauernek és másoknak lehetővé tette, hogy Strauss János és Verdi zenéjét bármikor feltálalhassák. Aztán hallottam csak a H-moll szonátáját.

Ez a csodálatos és monstruózus mű a helyes ítélet kulcsát adta meg számomra. Most már tisztán láttam. És azt hiszem, hogy ez a vélemény már objektíve is helyes, amennyiben – mint gondolom – megegyezik minden zenéhez értő, felnőtt ember ítéletével, akinek általában van hozzá fantáziája, hogy egy művészt a munkái alapján megérezzen, annak az életét átélje, átszenvedje és szeresse.

Ha azt kéne elmondanom, hogy kinek és hogyan látom Lisztet, akkor a mester egyik mondásából indulnék ki: “Bewunderung ist eine der edelsten Regungen der Seele, am entferntesten dem Egoismus.” (A csodálkozás a lélek legnemesebb működése, mert az egoizmustól a legtávolabb áll.)

Aki ezt a nagyszerű pszichológiai igazságot észrevette és ilyen bámulatos egyszerűséggel ki tudta fejezni, az bizonyára gyermeteg, naiv – csodálkozó – lélek, tehát igazi művész, igazi tudós, önzetlen nemes ember volt. Önzetlen ember! – tulajdonképp szintén önző ember. Mert olyan lelki berendezése van, hogy számára a mások öröme külön nagy örömet jelent. Ezért törekszik reá, hogy jót tegyen. Minden igazi művész ilyen sajátságos lelki berendezésű, típusosan önzetlen lény. Mert a kifejezésre való törekvésben már benne van a cél, hogy a közönségének örömet, élvezetet szerezzen.

A művészi teremtés alapja szintén a csodálkozás. A psziché meghatott remegése, átizzása az impressziók hatása alatt. Az élet átértésének gyönyöre ez. Semmit sem kapunk vele, és mégis végtelenül gazdagodtunk általa. Tulajdonképp soha másképp igazi műalkotás nem keletkezett, mint hogy egy ember, a művész, elcsodálkozott az életen, annak valamiféle összefüggésén, alakulásán. Liszt művészetére azonban speciálisan jellemző a csodálkozás őszinte, hatalmas, naiv és gyermekes érzése. Ez a pszichológiai momentum az, amellyel magyarázni tudom egész életét és művészetét, Wagner munkái iránti rajongását. Azt, hogy hogyan tudott Mozartból, Beethovenből éppúgy, mint Straussból, Verdiből és Donizettiből átiratokat csinálni. Mert mindaz, amit a művészetben és természetben látott, hallott, olyan mély és tiszta benyomást tett rá, hogy a bámulatát rögtön demonstrálni és kifejezni kívánta. Eszköze volt a zene és a toll. Komponált, írt, átírt, zongorázott, dirigált, tanított. Ez a hatféle munka azonban nála – nála! – teljesen azonos lelki működés variánsa volt. A tanításban éppoly nagy, mint a komponálásban, mert a lelkének az alapműködése, a csodálkozás, mindegyik esetben egyenlően magas értékű életműködés, egyenlően intenzív, energikus, nagy hőfokú, pszichikus munka. A szép és finom nők iránti férfias vonzalmában is megtaláljuk ezt a monumentális művészi vonást. Viszonyaiban tökéletesen átérzi, átérti, magába szíja a nőinek szépségét, báját, egyéniségét.

A biblia olvasása, a szentek csodái, szintén eksztázisba ejtik. Elbájolja a Szent Ferenc legendája, aki az írás szerint a madaraknak prédikált, továbbá az Úr kegyelméből a víz színén járt. A lélek megilletődése a zongorára írt hasonló című legendákban élte ki magát. Hisz a csodákban, az élet szépségében, hisz a túlvilágban, mert semmit sem vet el magától, ami boldogítani tudja. Innen lehet megérteni, hogy miért vágyott pappá lenni, és miért hordta az egyház fekete talárját. Wittgenstein hercegnő vonakodik vele házasságra lépni. A sértett lélek a hithez fordul vigasztalásért, és teljes mértékben helyreállítja “biztos” egyensúlyát. Az ő intenzíven szenzuális, fantasztikus lelkében mindaz, amire vágyott, már valósággá emelkedett. Minden képessége hiányzott reá, hogy elrontsa a mások örömeit, a magáét sem rontotta el. Kellemes és nagyszerű érzés volt neki öregségére teljes erejéből hinni az üdvözülésben, az aszkézisben, mikor is ez immár szebbnek és csodálatosabbnak tűnt fel, mint a szerelem pogány gyönyörűségei – átengedte hát magát a primer indulatoknak: imádkozott és papi ruhát öltött. Gyermek volt.

Csak ilyen gyermeteg psziché lehetett képes arra az egész zenetörténelemben példátlan propagatív munkára, amelyet a félreismert vagy még nem méltányolt kortársak művészetének érdekében végzett (Berlioz, Wagner). A művészi féltékenység ismeretlen érzés volt számára. Nem mert nagy volt, hiszen a nagyság nem mentesít ettől, hanem mert az életet a maga egészében megértette és ismerte. Tudta, hogy mindannyian csak apró részek vagyunk a természet óriási csodaépületében. El tudta viselni, sőt szeretni tudta azt az igazságot, hogy a világon végtelen, végtelen sok ember él.

A fantáziájában élő világ szerves összefüggésben áll, sőt azonos volt a valódi világgal, amelyet, mint Leibniz filozófus, nyilván a létező világok legjobbikának tartott. Ezért nem voltak terhére az emberek. Duzzadt az életerőtől, a létezés örömétől. Csak így lehet magyarázni, hogy a drága idejéből olyan sokat juttatott másoknak és különösen a tanítványainak. Nem hasonlított azokhoz a művészekhez, akik mint az őrültek az ő fixa ideájukkal, elbújnak a szobáikba, és meg akarják marni azt, aki háborgatja őket a magányukban, az alkotásban, az álmodásban. Nem volt szüksége reá, mert nála az álom és ébrenlét között nem volt különbség. A legszerencsésebb lelki organizmus volt az övé, amilyet művész csak kívánhat magának. Mert csak ilyennel lehet átélni a művészet – a megérzés és kifejezés – gyönyöreit anélkül, hogy egyúttal az álmodás és teremtés szenvedéseit is el kellene viselni.

Pompásan jellemzi őt az, amit az 1838-i nagy árvíz hírére egy francia barátjának írt. “Lelkesedéssel vallom, hogy én is a régi magyar faj szülötte vagyok. Oh! én drága távoli hazám, ismeretlen barátaim, nagy, szent családom, fájdalmad vészkiáltása szívem gyökeréig hatott, és megszégyenülve hajtom le a fejemet, hogy ily sokáig nem gondoltam veled.” Ennek a felkiáltásnak szeretetreméltósága, naivitása és eleganciája elbájoló. Milyen öntudatlanul és meleg odaadással adja át magát az érzéseknek, mennyire gyönyörködik bennük, a helyzetben, az önvádolás édes fájdalmában és a kifejezés szépségében! Gyermek volt.

Ha az arcképeit nézem, leginkább a Devéria-féle rajz az, amelyet sokatmondónak találok. Itt még 21 éves volt csak. Lányos arc, de a mozdulat éber és energikus és a szemek nem ábrándozóak. A 27 éves kori képen a tekintet már egészen éles és a fej tartása is már a végleges kemény, öntudatos. Ugyanaz, ami a Lenbach-féle portrékon, amelyek őt fehér hajjal, merev, hallgató ajkakkal ábrázolják. A szem azonban még itt is kutat, figyel, csodálkozik, mintegy hírül adva, hogy a tulajdonosa mindvégig nem szűnt meg érdeklődni a világ, az élet iránt, amelyet csodálatosnak látott, s amelynek csodálatosságát csodálatos tökéllyel fejezte ki.