Urunk színeváltozása

 

 

A csoda hagyomány szerinti színhelyén, a galileai Tábor-hegyen még az arab hódítás előtt három bazilika épült „hajlékul a legszentségesebb zsinatolóknak”. Felszentelésük napja, augusztus 6. lett Urunk színeváltozásának (latin Transfiguratio), más néven a Legszentebb Megváltónak, a Megváltó megdicsőülésének ünnepe. A keleti egyház már a VI. században megülte, és karácsony, húsvét, pünkösd után ezt az ünnepet tekinti a legszentebbnek. A nyugati egyházban az első ezredforduló közeledtével kezdték számon tartani, összefüggésben Krisztus 1000-re várt visszatértével. Hivatalos ünneppé III. Calixtus pápa emelte a nándorfehérvári győzelem hálaemlékezetéül. Az összekapcsolást az indokolta, hogy az 1456. július 22-i győzelem híre két héttel később, épp augusztus 6-án érkezett a pápai udvarba.

Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium (részlet)

Fra Angelico: Urunk színeváltozása (1440–42)

Juhász Gyula: A Tábor hegyén

Ez volt hegye az elragadtatásnak.

Nagy, napsütéses, tömjénes vasárnap,

Ünnepe az életnek, a csodának.

Aranyos arccal fölnézett a Mester,

Ruhája hónál tündöklőbb ezerszer,

Ó, ily fehér még nem volt eddig ember!

Jött Mózes, aki eltűnt, mint egy álom,

Illés, ki elszállt lángoló batáron

S három tanítvány, boldog halaványon.

És monda egy: Mi szép, mi szép az élet,

Mi mély, mi nagy, mi gyönyörű ma Véled,

Építsünk hármas hajlékot tinéktek!

Nem szólt a Mester. A fény és a mámor

Elrebbent mirhaillatként arcáról

S lenézett a hegy napos magosából…

És lenn, ahol a Golgota vet árnyat,

Látta a méla, néma olajfákat,

Hol nemsokára lelke holtrabágyad!