Június 16. – Független Magyarország napja

 

 

Az 1956. évi forradalom és szabadságharc vértanúi 1958. június 16-ai kivégzésének, valamint a szovjet csapatok 1991. júniusi kivonulásának emlékére tartjuk a független Magyarország napját.

1989. június 16-án mintegy negyedmillió ember vett részt Nagy Imre, Gimes Miklós Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József és a forradalom ismeretlen szabadságharcosának ünnepélyes újratemetésén. A többórás szertartást az egész ország figyelemmel kísérte a tévé képernyőin. A Történelmi Igazságtétel Bizottság által, de az egész ellenzék támogatásával rendezett gyászünnepség a Kádár-rendszer – s az egész szovjet tömb – összeomlásának szimbólumává vált.

Az utolsó szovjet katona 1991. június 19-én hagyta el a hazánkat, amellyel közel fél évszázad után helyreállt az ország függetlensége.

 

Varga Tamás: Nagy Imre – Budapest, Belváros
(Fotó: Legeza Dénes István)

Faludy György – Nagy Imre

Hajnaltájban sétálni kezdtél

föl és alá a pincebolt

alatt; csak cvikkered hiányzott,

egyébként minden rendben volt:

a perc lejárt, a lelked tiszta

s egy óra sem kell már, amíg

Kossuth Lajost, Rákóczit, Dózsát

beérik kurta lábaid.

Mi adta néked a nyugalmat?

Hogy tudtad: hallgatnak, míg hallgatsz

és azt is, hogy a század titkát

te oldottad meg félúton?

S mi növesztett oly nagyra téged?

Bölcs bátorságod? Tisztességed?

Batthyányhoz hasonló véged?

Hogy te vagy fajtánk példaképe

a holtak élén? Nem tudom.

A szomszéd cellából Maléter

köhécselt. Hirtelen hideg

csapott meg tarkódon. Hogy papírt

és tollat kérhetnél? Minek?

Minek, gondoltad. Száll az írás,

mint viharban a levelek,

s köztük derűsen és kimérten

zömök, ősz férfi jár: a tett.

A vég, sejtetted még nehéz lesz,

de az már nem oszt, nem szoroz –

megnyílt az ajtó: káromkodva

ugrottak rád a vasbotos

pribékek, karod megkötötték

s végigrugdostak idegen

zsebrákok sorfalán át, amíg

te cvikker nélkül, félvakon

támolyogtál és szánakozva

szétnéztél kint az udvaron:

de már az ávós hóhér rémült

arcát nem vetted észre, sem

a helytartót, ki két szovjet tiszt

közt állt, vacogva, részegen.

Aztán csak mész, vajpuha mész jött,

elébb rád terítette bő

tógáját, aztán szikkadozni

kezdett, majd mint a krétakő

kemény kőzetnek nőtt reád,

megette húsodat és orcád,

de bajszod nyájas kunkorát

szálanként őrzi, mint az ország.

Azóta újra mellbeteg,

keszeg varróleány a nappal

s izzadt ringyók az éjszakák –

ám néha félálomban este

szemembe hull egy fény-nyaláb:

talán a láthatáron villan,

vagy egy reflektor incseleg,

vagy a szomszéd utcán a villany,

de lehet, hogy a cvikkered.

(London, 1958)

Magyar Elektronikus Könyvtár / Digitális Irodalmi Akadémia