Selma Lagerlöf – Menekülés Egyiptomba

 

 

Nagyon messze, Kelet egyik sivatagján élt sok-sok évvel ezelőtt egy pálmafa, mely olyan vén volt már, mint amilyen roppant magas. Mindenki, aki a sivatagon át vándorolt, megállott és megcsodálta, mert valamennyi pálmafánál nagyobb volt és azt mondogatták felőle, hogy idővel magasabb lesz az obeliszkoknál vagy a piramisoknál is.

Midőn ez a pálmafa ott állott magányosan és végigtekintett a sivatagon, egy napon olyasmit látott, amitől hatalmas levélkoronája csodálkozva himbálózott ide-oda a karcsú törzsön. A sivatag szélén két magányos ember vándorolt. Még ugyan olyan messze voltak, honnan a tevék apró hangyáknak látszottak, de azért biztos, hogy két ember volt. Két idegen a sivatagban, mert a pálma ismerte a sivatag lakóit; egy férfi és egy asszony minden vezető vagy teherhordó állat nélkül, sátor és vizeszsák nélkül.

– Bizony, bizony, – mondta a pálmafa magában, – ez a kettő meghalni jött ide.

A pálmafa most hirtelen körülnézett.

– Csodálkozom, – mondta, – hogy az oroszlán még nem jött elő zsákmánya után. De sehol sem látom nyomát. De még a sivatag rablói sem jelentkeztek. Na majd előjönnek ezek.

– Hétszeres halál vár ezekre, – gondolta a pálmafa. – Az oroszlán fölfalja őket, a kígyók megharapják, a szomjúság elszárítja őket, a szélvihar betemeti, a rablók megtámadják, a nap megszúrja, végül a félelem elemészti őket. Most másra akart volna gondolni, de ezeknek az embereknek a sorsa nagyon elszomorította.

Az egész nagy sivatagban, amely a pálmafa előtt elterült, nem volt egy pont sem, amit ne ismert volna, vagy amit ezer év óta nem mindennap látott volna. Megint csak a két vándorra gondolt.

– Szárazság és vihar, – mondta a pálmafa, két legnagyobb ellenségét emlegetve. – Ugyan mit visz az az asszony a karján? Azt hiszem, ezek a balgák egy kis gyermeket hoznak magukkal.

A pálmafa, amely messzelátó volt, mint az öreg emberek, tényleg jól látott. Az asszony egy gyermeket vitt a karján, aki fejét a vállára hajtva aludt.

– A gyermeknek még elegendő ruhája sincsen, – mondta a pálmafa. – Látom, hogy az anyja felhajtotta a szoknyáját és azzal takarta be. Bizonyára sietségében az ágyból ragadta ki és úgy rohant el vele. Most már értem: ezek az emberek menekülők.

– De mégis balgák, – folytatta a pálmafa. – Ha ugyan angyal nem őrzi őket, akkor inkább az ellenségeik kezébe adták volna meg magukat, mert a sivatagnál azok sem lehetnek kegyetlenebbek.

Elgondolom, hogy történhetett az egész. A férfi dolgozott, a gyermek a bölcsőben aludt, az asszony meg vizet ment meríteni. Alig hogy elhagyta a házát, látta, hogy ellenség közeledik. Visszarohant, magához ragadta a gyermeket, szólott az urának, hogy kövesse és így indultak neki az útnak. Most már több napja úton lehetnek, bizonyára egy percig sem pihentek meg. Igen, így történhetett, de én még egyszer csak azt mondom, hogyha valami angyal nem védi meg… Még mindig annyira meg vannak ijedve, hogy nem éreznek sem fáradtságot, sem fájdalmat, de látom, hogy a szomjúság már ott fénylik a szemükben. Én csak meg tudom ismerni egy szomjúhozó ember arckifejezését.

És amikor a pálmafa a szomjúságra gondolt, megrezgett egész törzse és hosszú leveleinek ujjai összegöngyölődtek, mintha csak tűz érte volna azokat.

– Ha ember volnék, – mondta, – sohasem merészkednék ki a sivatagba. – Bátornak kell annak lennie, aki ide kimerészkedik, anélkül, hogy olyan gyökerei volnának, melyek elérnek a soha ki nem apadó vízerekhez. Itt bizony még a pálmafáknak is veszedelmes. Még olyannak is, mint amilyen én vagyok.

Ha tanácsot adhatnék nekik, akkor azt mondanám, forduljanak vissza. Az ellenségeik nem lehetnek olyan kegyetlenek, mint a sivatag. Talán azt hiszik, hogy könnyű megélni a sivatagban. De én tudom, hogy bizony még nekem is nem egyszer nehéz volt fenntartani magamat. Emlékszem egyszer fiatal koromban, midőn a vihar egy egész homokhegyet zúdított rám. Már azt hittem, hogy megfulladok.

A pálmafa csak tovább gondolkozott hangosan, mint a magányos öregek szokták.

– Valami csodálatos zúgás-búgás hallatszik a levélkoronámon, – mondta. – Mintha valamennyi levélszálam rezegne. Nem tudom, mi van velem, hogy ezekre a szegény vándorokra gondolok. De milyen szép ez a kétségbeesett anya. Eszembe jut a legszebb dolog, amit valaha átéltem.

És mialatt levelei dallamosan zúgtak, eszébe jutott a pálmafának, hogy valamikor, réges-régen két ragyogó idegen volt vendége a sivatagnak. Az egyik Sába királynő volt, a másik meg kísérője, Salamon király. A szépséges királynő vissza akart térni a hazájába, a király pedig elkísérte és itt el kellett búcsúzniok egymástól.

– Ennek az órának az emlékéül, – mondta akkor a királynő – egy datolyamagot ültetek a földbe és azt akarom, hogy ebből pálmafa nőjön és viruljon és addig éljen, míg Judeában olyan király nem születik, aki nagyobb lesz Salamonnál. – És mikor azt mondta, beültette a magot a földbe és könnyével öntözte meg.

– Hogy van az, hogy éppen ma gondolok erre? – mondta a pálmafa. – Olyan szép ez az asszony, hogy a királynők királynőjére emlékeztet, akinek szavára megszülettem és élek mind a mai napig!

– Hallom, amint a leveleim egyre erősebben susognak – mondta a pálmafa – és ez oly bánatosan hallatszik, mintha halotti dal volna. Mintha azt jósolnák, hogy valaki hamarosan meg fog halni. Jó tudni, hogy ez nem nekem szól, mert én nem halhatok meg.

A pálmafa biztosra vette, hogy leveleinek halotti susogása a két magános vándornak szól. Azok is azt hitték, hogy most bekövetkezett az utolsó órájuk. Látszott, amint elhaladtak egy tevecsontváz mellett, mely az útszélen hevert. Látni lehetett a tekintetükön, amint utána néztek egy pár arra repülő keselyűnek. Nem is történhetik másképp. El kell pusztulniok.

Meglátták a pálmafát és az oázist és odafelé siettek, hogy vizet kapjanak. De mire odaértek, kétségbeesve roskadtak le a homokba, mert a forrás ki volt száradva. Az asszony holtra fáradtan fektette le a földre gyermekét és maga zokogva borult le a forrás szélére. A férfi is levetette magát a földre és két öklével ütötte a kemény, száraz földet. A pálmafa hallotta, amint azt mondták egymásnak, hogy most már meg kell halniok.

Azt is kivette a beszédjükből, hogy Heródes király megöletett minden két-három éves gyermeket abban a félelmében, hogy megszületett a zsidók hatalmas nagy királya.

– Mind erősebben zúgnak a leveleim – mondta a pálmafa. – Elérkezett a szegény vándorok utolsó órája.

Azt is hallotta, hogy mennyire félnek a sivatagtól. A férfi azt mondta, hogy jobb lett volna, ha ott maradnak és megküzdenek a zsoldosokkal, minthogy elmenekültek. Azt mondta, hogy akkor legalább könnyebben haltak volna meg.

– Az Isten majd megsegít – mondta az asszony.

– Egyedül vagyunk vadállatok és kígyók között, – mondta a férfi. – Nincs ételünk, sem italunk. Hogyan segíthet rajtunk az Úr?

Kétségbeesésében megszaggatta ruháját és arcával a földre borult. Elvesztette minden reménységét, mint akinek a szívét éri halálos seb.

Az asszony felegyenesedett és kezével átkulcsolta térdét. De tekintete, mely a sivatagba meredt, mérhetetlen vigasztalanságot fejezett ki.

A pálmafa hallotta, hogy a bánatos zúgás csak erősödik levelei között. Az asszony is meghallhatta, mert feltekintett a fa koronája felé. És ebben a percben önkéntelenül kitárta mind a két karját.

– Óh, datolya, datolya! – kiáltotta.

Annyi vágyakozás volt a hangjában, hogy a vén pálmafa azt szerette volna, ha nem lett volna magasabb a rekettyénél és hogy a datolyáit olyan könnyen lehetne szedegetni, mint a csipkerózsa bogyóját. Jól tudta, hogy koronája tele volt datolyafürtökkel, de hát hogyan tudnának az emberek ilyen szédítő magasba felérni?

A férfi már látta, hogy milyen elérhetetlen magasságban függnek a datolyák. Még csak nem is emelte fel a fejét. Kérte az asszonyát, hogy ne vágyakozzék lehetetlen után.

A gyermek azonban, aki egyedül foglalatoskodott és apró gallyacskákkal játszadozott, meghallotta az anyja kiáltását.

A kicsike nem is gondolta, hogy az anyja nem kaphatja meg azt, amit megkíván. Amint meghallotta, hogy datolyákról beszélnek, felnézett a fára. Gondolkozott és tépelődött, hogy lehetne hozzá jutni a datolyákhoz. Szinte összeráncolódott a homloka a szőke fürtök alatt. Végre felderült az arcocskája. Megtalálta a módját. Odament a pálmafához és megsimogatta kicsi kezével s édes gyermekhangon így kérlelte:

– Pálmafa, hajolj le! Pálmafa, hajolj le!

De mi volt ez, mi volt ez? A pálmalevelek zúgtak, mintha orkán fújt volna keresztül rajtuk és a pálmafa törzse megrezegett. A pálmafa érezte, hogy a kis gyermek hatalmasabb nálánál. Nem tudott neki ellent állni.

És meghajtotta hosszú törzsét, mint az emberek meghajolnak a fejedelmek előtt. Hatalmas ívben hajolt le a földre és végre olyan mélyre ért le, hogy széles koronájának reszkető levelei a sivatag homokját seperték.

A gyermek nem ijedt meg, nem is csodálkozott, hanem ujjongva szedegette az egyik fürtöt a másik után az öreg pálmafa koronájáról.

Mikor már eleget szedett és a pálmafa még mindig a földre hajolt, ismét odament hozzá, megsimogatta és azt mondta kedveskedő hangon:

– Pálmafa emelkedj föl, pálmafa emelkedj föl!

És a hatalmas fa lassan méltóságteljesen ismét fölegyenesítette törzsét, mialatt a levelei úgy zúgtak, mint a hárfák.

– Most már tudom, hogy kinek zengik a halotti dalt – mondta az öreg pálmafa magában, mikor ismét egyenesen állott. – Ez nem ezeknek az embereknek szól.

A férfi és az asszony térdre borulva dicsérték az Urat.

– Te láttad a mi kétségbeesésünket és megkönyörültél rajtunk. Te vagy az a hatalmas, aki meghajlítja a pálma törzsét, mintha nádszál volna. Ugyan minő ellenség vehetne rajtunk erőt, ha Te oltalmazol minket?

*

Mikor legközelebb egy karaván haladt át a sivatagon, észrevették, hogy a nagy pálmafa levelei elszáradtak.

– Hogy lehet ez? – mondták az utasok. – Hiszen ez a pálmafa nem száradhat el addig, míg meg nem látta azt a királyt, aki hatalmasabb Salamonnál.

– Talán már meglátta – jegyezte meg az utasok egyike.

Selma Lagerlöf: Krisztus legendák (mek.oszk.hu)