Csáth Géza – A zene és a modern élet

 

 

Meg kell vetnem a világot, mert nem sejti, hogy a zene magasabb megnyilatkozás, mint minden bölcsesség és filozófia… Száz esztendeje múlt, hogy Beethoven ezeket mondta, a világ azonban máig sincsen az ő véleményén, bár egyébként sok tekintetben megváltozott. A természettudományok haladásának rohamos, mohó nekilendülését, amikor a tudományt kezdték mindenekfölött becsülni, a nyugodt munka váltotta fel, és megnyugodtunk benne, hogy a laboratóriumokban máról holnapra nem fogják kémlőcsőben előállítani a bölcsek kövét. És be kell látnunk, hogy a tudományok egymagukban nemigen fogják megváltani az emberiséget, de szó lehet róla, hogy a művészetek társaságában elviselhetővé teszik az életet, amely belátás a kultúrélet jelenségeiben figyelemmel is

kísérhető.

Kultúrélet? Ez a szó bonyolult szociális szerkezeteknek bonyolult fiziológiai processzusait jelöli. A társadalmi organizmusnak bizonyos finomodása, az anyagforgalom durva gazdasági törvényeitől való függetlenedése szükséges hozzá. Az idegrendszerben látunk hasonló tüneményeket. Az izom a kiadásokat, a fáradást bizonyos fokon túl nem állja, fájdalommal reagál, beszünteti a munkát. Az ideg szívósabb, szinte szüntelen éberségre képes. Nem tudjuk elképzelni, hogy anyagforgalma mi módon rendezkedhetett be ilyen különös – a kiadás-bevétel egyszerű fiziológiai elveit látszólag fumigáló – szerkezetekre.

A kultúréletet is az jellemzi, hogy valamennyire emancipálódott a gazdasági érdekek tartalmas mozgató erőitől. Az anyagi haszon reménye nélkül érdeklődni valami iránt, időt szentelni neki, ez valami nem természetes – ez a kultúrember jellemvonása. Azokban a városokban, ahol a kultúremberek száma elég nagy, a szociális életnek bizonyos tünetcsoportját figyelhetjük: színház, hangversenyek, szabad iskolák, zenetanulás, érdeklődés új könyvek iránt – ezek az ide tartozó jelenségek. A zeneművészet kelete itt különösen nagy és határozottan nő.

Nemrég egy nagyobb vidéki városban filharmóniai társaság alakult. A társaság első hangversenyén persze minden kaputos ember ott szorongott a színházban. Nagy részük még sose hallott igazi nagy zenekart és igazi szimfonikus zenét. Ez a negyventagú zenekar a kitűnő karmester szigorú diszciplínája alatt valóban méltóan interpretálta Schubertet, Mozartot, Grieget. Egészen tartalmatlan életű lényeket, fiatal lumpokat és műveletlen, cigánykedvelő zsúrlányokat hatott meg ez a muzsika. És úgy kellett lenni, hogy mélyen hatott rájuk; hosszan beszéltek róla, jelzőket kerestek, ki akarták fejezni a hatását. Az a tény, hogy a muzsika annyira “hat” és föltétlenül, biztosan megindítja a kedély rezgéseit, nem beszélve arról, hogy a rezgések amplitúdója milyen nagy, magyarázza, hogy a művészi nevelést a magyar középosztályban, ha más semmi, de legalább a zenetanítás képviseli. Hogy az eredmények nem valami figyelemre méltók, azt menti, hogy a zenetanítás múltja nálunk még rövid, és a gazdasági viszonyok miatt a jó mestert vidéken nem tudják vagy nem akarják megfizetni. Csak természetes, hogy ilyen körülmények között még mindig meg kell érdemelnünk Beethoven teljes megvetését.

Pedig Beethovennek aránylag kevés közvetlen oka lehetett panaszra. Az arisztokráciában a zenei műveltség akkoriban szép fokon állott. A hercegek s a grófnők majd mindannyian értettek hangszerhez, a zongorához, a hegedűhöz, a violához vagy a csellóhoz. Volt idejük zenét tanulni, s ha a kedv hiányzott is, a divat kényszerítő ereje végre kezükbe adta a módot, hogy valami tartalmat szerezzenek az életüknek és esetleg megsejthessék Beethoven mondásának igazságát, aki a zenét – mint látjuk – nagyra tartotta. Ilyen körökben fejlődött és fejlődhetett ki a kamarazene, a vonósnégyes, a zongorahármas azzá, aminek Mozartnál, Haydnnál, Beethovennél látjuk. A mai embert azonban a kultúrélet – hogy így mondjuk – érdemtelenül kényelmes helyzetbe hozta. A nagyvárosokban olcsó pénzért jó muzsikát, zenekari muzsikát, izgató muzsikát vehet magának. Olyat, amit hangszerekhez nem értő és csak közepes zenei érzékű emberek is élvezhetnek, ha meg nem is értik. Ez a zene nem készült házi használatra – Wagner, Puccini, D’Indy, Debussy zenéjéről van szó -, sőt szinte elválaszthatatlan a zenekartól és a színpadtól. Aki belekóstolt ebbe a muzsikába, azt az a veszély fenyegeti, hogy a házi muzsika nem fog neki többé ízleni, és a csillogó zenekari színek után unalmasnak fogja találni a zongora egyforma hangjait, szürke hangszínét. A kisvárosokban pedig, ahol ilyen zenéhez semmiképp se lehet hozzájutni, más veszély fenyegeti a házi muzsikát. Kevesen tudnak és kevesen tanulnak zenélni; de akik tudnak, azok a fővárosi utcák muzsikáját importálják a tiszta vidéki szobákba. A gaz és féktelen kedélyességet, ami ebben a komisz muzsikában van, a közjegyző leánykája és az állomásfőnök fia egyaránt rosszul interpretálják – dictum-factum azonban ez és a százegy magyar népdal és Rácz Pali műsora dominálnak a vidéki magyarság házi muzsikájában.

Az a boldog idő már Nyugaton is rég messze van, amikor a közepes vagy kis zenei intelligenciájú emberek is a legjobb muzsikával éltek, ugyanazzal, amivel a hercegek és grófok. Az a nemzedék, amelynek Bach a Wohltemperiertes Klaviert és az Invenciókat írta, kihalt. A modern zeneszerzők pedig nem írnak házi muzsikát. Az ő zongorahármasaikhoz, vonósnégyeseikhez és zongoradarabjaikhoz, de még dalaikhoz is kiváló művészek kellenek. A technikai nehézségek nagyok. A hangzás újszerűségének, hatásosságának elérésére egyelőre nincs mód, mint az ügyek bonyolítása. Aki végignéz egy Wagner-partitúrát és egy Mozart-félét, világosan látni fogja, hogy szemre milyen komplikált az első és milyen egyszerű a második. (Azért mondom, hogy szemre, mert lényegileg fordítva áll a dolog.) Egy Mozart-szimfóniával még elboldogulunk négykezes átiratban, de Wagner zenéje sehogy se fér el a zongorabillentyűkön. És egyelőre csak azt látjuk, hogy komplikálódik minden. A Salome például zongorakivonatban engedetlen, nehezen hámozható hanghalmaz.

Pedig szükséges, hogy legyen modern házi muzsika is. Hiszen előbb-utóbb engednek kényszerítő erejükből azok a gazdasági körülmények, amelyek a szegény nagyvárosi embert csak este engedik zenéhez jutni, amikor már csak pszichikai izgatószernek használja a muzsikát, és ha ez egyenesen nem tudja izgatni, akkor elalszik mellette. (Több operajáró ismerősöm bevallotta, hogy őt csak Wagner és Puccini érdekli, és Mozartot, Verdit teljesen érdektelenül, unatkozva hallgatja.)

Vigyáznunk kell azonban, nehogy a nagyképűség széles ábrázatában tűnjünk föl. Hisszük és valljuk, hogy a régi művészetet csak a ma művészetének megemésztése után lehet és kell élvezni. Csak Ibsen után jöjjön Aiszkhülosz, és csak az értheti meg Bachot igazán, aki már megértette Wagnert, már rajongott érte, és már egy kicsit kiábrándult belőle. Új házi muzsikára azonban szükség van. És lesz is. Ami azt a meggyőződést jelenti, hogy a modern muzsika minden látszólagos komplikálódása mellett is egyszerűsödni fog. Egyszerűsödik technikailag, kifejező eszközeiben, formáiban anélkül, hogy lemondana a harmóniák csodás, újonnan fölfedezett gyarmatairól és a hangzás pikantériájáról. A Debussyk, a Straussok utódai meg fogják találni a módot, hogy az ő individuális poézisüket, vagy ha úgy tetszik, őrültségeiket miképp mondják el egyszerűbben, összefoglalóbban, anélkül azonban, hogy a kifejezésben egy pillanatra is megtagadnák magukat és önmagukban a Ma emberét.

Akkor azután remélni lehet, hogy az az erkölcstelen és sokszorosan bonyolódott viszony, amelybe a hangszert nem tudó, de zenekedvelő fővárosiak nagy része a zeneművészettel került, erkölcsössé fog változni. A házi muzsika általánosodásával szerves kapcsolatba jutunk a zeneművészet dicsőséges alkotásaival, amelyek mindeddig ifjan, élettől duzzadóan várják a föltámadásukat ép eszű, egészséges tehetségű emberek szobáiban, kis olcsó zongorákon és durvább fajta hegedűhúrokon.

Sok és sokféle zenei szenzációban volt részem, de a legszebbnek számítom azt, amikor falun, reggeli után, fehérre meszelt szobában játszhattam a Mozart hegedűszonátáit. A Salome, a Butterfly, a Trisztán első meghallgatása izgalmasabb volt, de amarra szívesebben emlékszem, mert az élvezetet a kiábrándulásnak halvány árnyéka sem követte.

Éppen ezért azt kell hinnem, hogy lesz – nemsokára lesz – modern házi muzsika. Szükség van rá, hogy a zene morfinistáit a zongora mellé csalogassa, hangszertanulásra kényszerítse, és a zenei kultúrát áthelyezze igazi életadó bázisára, a tettleges zenélés alapjára. A világ akkor sem fogja egyetemesen belátni, hogy a zene magasabb megnyilatkozás, mint minden bölcsesség és filozófia – mert mi tudjuk, amit Beethoven nem tudott, hogy a világ mindeddig azt a puszta tényt sem értékeli, hogy a bölcsesség és a filozófia magas nyilvánulása-e -, de a kultúréletben a zene ily módon mégis szervülni fog, és elfoglalja az őt joggal megillető helyet.

1910

Forrás: Csáth Géza – Kritikák, tanulmányok, cikkek (Magyar Elektronikus Könyvtár)