Közzétette:
Johann Christoph Friedrich Schiller, 1802-től von Schiller (Marbach am Neckar, 1759. november 10. – Weimar, 1805. május 9.) német költő, drámaíró, filozófus és történész. Őt tartják a legjelentősebb német drámaírónak, továbbá Goethe, Wieland és Herder mellett a weimari klasszikusok legfontosabb képviselőjének. Több színdarabja a mai napig a német nyelvű színházak állandó repertoárjában 
szerepel, balladái pedig a legkedveltebb német versek közé tartoznak. Az Örömóda költeménye Beethoven megzenésítésében a humanizmus világhimnusza lett.
Magyarországon főként utolsó befejezett drámája, a Tell Vilmos által ismert: a német elnyomás ellen lázadó svájci nemzeti hős mellett társai és ellenségei láthatók a hagyományos magyar kártya lapjain. A történetet monumentális filmeposzokban és operában is feldolgozták.
Friedrich Schiller – Ábránd Laurához
Drága Laurám! mondd, milyen vad örvény
ránt itt testet testhez áradón,
s mondd, ó Laura, miféle varázs, mely
lelket lélek áramába von?
Ez tanítja nap körül a bolygók
százát szállni szüntelenül,
hogy mint anyját repeső gyerekraj,
úrnőjüket úgy fonják körül.
Szomjan issza e sugáresőt fel
minden görgő égitest,
lángkelyhéből szívja enyhülését,
mint az agyból életét a test.
Fényparányra mély harmóniában
fény parázsa rátalál,
szférákat fűz a szerelem egybe,
s a világok rendje rajta áll.
Tépd ki óraművéből a létnek,
s a mindenség zúgva romba rogy,
dúlt kaoszban hömpölyög világtok,
sirassátok sorsát, Newtonok!
Irtsd ki őt, az istennőt, a lelkek
szent karából, s holtra válnak ők:
nem derül, ha vágy nem int, tavasz több,
s nem borul le a szív az Úr előtt.
És mi az, mitől, ha Laura csókol,
arcom égve bíbor lángra gyúl,
egyre gyorsabb lelkem lüktetése,
s lázban izzik vérem is vadul?
Rejtekéből minden vágy kizúdul,
forr a vér és partjain kitör,
test a testbe átzuhanni vágyik,
s szív a szívvel égve egybedől.
Mint a holt teremtés fáradatlan
rúgói közt: végtelen
úr az érző természet Arakhné-
szőttesében is a szerelem.
Nézd, ó Laura, kínjaink vad árját
boldogság karolja át,
s a reménység sugalma feloldja
kétségeink zord fagyát.
Hű testvéri kedv deríti
a komor bú éjjelét,
és aranyló könnyeit kiontva
a tekintet fényben ég.
Még a bűn honán is nem riasztó
szimpátia ömlik el?
Szeretkezik vétkünk a pokollal,
és az éggel harcra kel.
Bűn nyomában kígyóként sziszegnek
szégyen a bú, az Eumenida-vér:
ráfonódik árulón a nagyság
sas-szárnyára a veszély.
Gőgre vár az elbukás enyelgőn,
szerencséhez irígység simul,
szomju kéjünk, húga a halálnak,
bátyja sóvár karjaiba hull.
Keblére a multnak a jövendő
a szerelem szárnyain robog,
s mint aráját, üldözi Saturnus
rég az Örökkévalót.
Hallom: egykor – így beszél a jóslat –
egykoron majd utoléri ő,
s a mindenség násztüzében omlik
örökléttel eggyé az idő.
Laurám, akkor vágyainkra is majd
szebb hajnal kel fényesen,
s lángol, míg e nászi éj sugárzik,
Laura! Laura! végtelen!
/Ford.: Rónay György/
Forrás: Énekek éneke – A világirodalom szerelmes verseiből (228-231. oldal) Európa Könyvkiadó, 1974 ISBN 963 07 0355 6
Lighthouse 