Johann Christoph Friedrich Schiller

Friedrich Schiller emlékére

Közzétette:

 

 

Johann Christoph Friedrich Schiller, 1802-től von Schiller (Marbach am Neckar, 1759. november 10. – Weimar, 1805. május 9.) német költő, drámaíró, filozófus és történész. Őt tartják a legjelentősebb német drámaírónak, továbbá Goethe, Wieland és Herder mellett a weimari klasszikusok legfontosabb képviselőjének. Több színdarabja a mai napig a német nyelvű színházak állandó repertoárjában Johann Christoph Friedrich Schiller
1759.szerepel, balladái pedig a legkedveltebb német versek közé tartoznak. Az Örömóda költeménye Beethoven megzenésítésében a humanizmus világhimnusza lett.

Magyarországon főként utolsó befejezett drámája, a Tell Vilmos által ismert: a német elnyomás ellen lázadó svájci nemzeti hős mellett társai és ellenségei láthatók a hagyományos magyar kártya lapjain. A történetet monumentális filmeposzokban és operában is feldolgozták.

Friedrich Schiller – Ábránd Laurához

Drága Laurám! mondd, milyen vad örvény

ránt itt testet testhez áradón,

s mondd, ó Laura, miféle varázs, mely

lelket lélek áramába von?

Ez tanítja nap körül a bolygók

százát szállni szüntelenül,

hogy mint anyját repeső gyerekraj,

úrnőjüket úgy fonják körül.

Szomjan issza e sugáresőt fel

minden görgő égitest,

lángkelyhéből szívja enyhülését,

mint az agyból életét a test.

Fényparányra mély harmóniában

fény parázsa rátalál,

szférákat fűz a szerelem egybe,

s a világok rendje rajta áll.

Tépd ki óraművéből a létnek,

s a mindenség zúgva romba rogy,

dúlt kaoszban hömpölyög világtok,

sirassátok sorsát, Newtonok!

Irtsd ki őt, az istennőt, a lelkek

szent karából, s holtra válnak ők:

nem derül, ha vágy nem int, tavasz több,

s nem borul le a szív az Úr előtt.

És mi az, mitől, ha Laura csókol,

arcom égve bíbor lángra gyúl,

egyre gyorsabb lelkem lüktetése,

s lázban izzik vérem is vadul?

Rejtekéből minden vágy kizúdul,

forr a vér és partjain kitör,

test a testbe átzuhanni vágyik,

s szív a szívvel égve egybedől.

Mint a holt teremtés fáradatlan

rúgói közt: végtelen

úr az érző természet Arakhné-

szőttesében is a szerelem.

Nézd, ó Laura, kínjaink vad árját

boldogság karolja át,

s a reménység sugalma feloldja

kétségeink zord fagyát.

Hű testvéri kedv deríti

a komor bú éjjelét,

és aranyló könnyeit kiontva

a tekintet fényben ég.

Még a bűn honán is nem riasztó

szimpátia ömlik el?

Szeretkezik vétkünk a pokollal,

és az éggel harcra kel.

Bűn nyomában kígyóként sziszegnek

szégyen a bú, az Eumenida-vér:

ráfonódik árulón a nagyság

sas-szárnyára a veszély.

Gőgre vár az elbukás enyelgőn,

szerencséhez irígység simul,

szomju kéjünk, húga a halálnak,

bátyja sóvár karjaiba hull.

Keblére a multnak a jövendő

a szerelem szárnyain robog,

s mint aráját, üldözi Saturnus

rég az Örökkévalót.

Hallom: egykor – így beszél a jóslat –

egykoron majd utoléri ő,

s a mindenség násztüzében omlik

örökléttel eggyé az idő.

Laurám, akkor vágyainkra is majd

szebb hajnal kel fényesen,

s lángol, míg e nászi éj sugárzik,

Laura! Laura! végtelen!

/Ford.: Rónay György/

Forrás: Énekek éneke – A világirodalom szerelmes verseiből (228-231. oldal) Európa Könyvkiadó, 1974 ISBN 963 07 0355 6

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s