A Habsburg Monarchia külpolitikai törekvései

Közzétette:

 

 

A 19. század közepéig a Habsburg Monarchia Európa befolyásos nagyhatalmai közé tartozott. A század második felében azonban egyre inkább kiütköztek gyengeségei. 1848—49-ben csak orosz segítséggel tudott úrrá lenni a belső centrifugális erőkön, majd külső hadszíntereken – 1859-ben az olasz-francia, 1866-ban pedig az olasz-porosz haderőtől – szenvedett vereséget. Ezek következtében teljesen kiszorult Itáliából, és tudomásul kellett vennie, hogy a német egység részvétele nélkül és Poroszország vezetésével fog megvalósulni. Az 1866-os vereséget követően Franciaországra támaszkodva ugyan még próbálkozott a porosz terjeszkedés megállításával, ám a porosz győzelemmel végződő 1870-es porosz-francia háború és a Német Császárság 1871-es megalakulása után végképp tudomásul kellett vennie kimaradását Nyugat-Európa ügyeinek alakításából. Külpolitikájának fő működési területe ezt követően egyre inkább a kontinens keleti felére, és azon belül a Balkánra tevődött át.

A Monarchia balkáni politikájának első fő alakítója a magyar miniszterelnöki pozíciót 1871-ben a birodalom közös külügyminiszteri posztjára cserélő gróf Andrássy Gyula volt. Andrássy belátta, hogy az Oszmán Birodalom további kiszorulása a Balkánról és az egész térség nemzeti államokká alakulása feltartóztathatatlan folyamat. Ebből következőleg feladatát abban látta, hogy az új elrendeződést harmonizálja a Monarchia érdekeivel, és ahol lehet, érvényesítse befolyását. Törekvései sikerrel jártak. Az 1875—76-os törökellenes hercegovinai, bolgár és szerb felkeléseket, valamint az 1877-es törökellenes orosz beavatkozást lezáró 1878-as berlini kongresszuson elérte, hogy Bosznia-Hercegovinát és a Novibazári szandzsákot a Monarchia megszállhassa.

 

Congress of Berlin, 13 July 1878, by Anton von Werner

Anton von Werner festménye az 1848-as berlini kongresszusról. Az előtérben Bismarck német kancellár kezet fog Pjotr Andrejevics Suvalov gróffal, Oroszország londoni nagykövetével. Bismarcktól balra gróf Andrássy Gyula, az Osztrák Magyar Monarchia külügyminisztere áll.

Ily módon határt szabott a nemzetközi jog szerint ekkortól független Szerbia terjeszkedésének, amelyet elszigetelt Montenegrótól és ezzel a tengertől, valamint lehetőséget kapott arra, hogy előkészítse a Dalmácia biztonsága szempontjából fontos Bosznia-Hercegovina annektálását.

Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (382—383. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s