Melyiket sajnáljuk?

Közzétette:

 

 

Ha valamelyik nagy állatkertben, mondjuk a schönbrunniban, figyelemmel kísérjük a közönség megnyilvánulásait, szinte törvényszerűen azt tapasztaljuk, hogy érzelgős részvéttel fordulnak olyan állatok felé, amelyek remekül érzik magukat a bőrükben, a valódi szenvedésről – pedig ez is akad bőven a legtöbb állatkertben – jóformán senki sem vesz tudomást. Kiváltképp azokon az állatokon sajnálkoznak, amelyek valamiféle emocionális értékük miatt nagy szerepet játszanak a költészetben, mint például a csalogány, az oroszlán avagy a sas.

A csalogányra talán már fölösleges is több szót fecsérelnem. Mindaz, amit a többi, szellemileg nem túlzottan magasrendű kis énekesmadarakról elmondtam, érvényes rá is. A magányos, kalitkába zárt hím természetesen „szenved” bizonyos – nagyon is elviselhető mértékben – attól, hogy éneke nem vonz hozzá egyetlen hasonló fajú nőstényt sem, de hát ez megtörténhet akkor is, ha szabadon él.

Ami a „sivatag királyát” illeti, nos őfelsége jóval kevésbé szenved szűk ketrecében, mint a hasonlóan magas szellemi fejlettségi fokon álló többi ragadozó, mégpedig egyszerűen azért, mert sokkal kisebb a mozgásszükséglete. Hogy kissé kíméletlenebbül fejezzem ki magam: az oroszlán úgy körülbelül a leglustább valamennyi ragadozó között, az oroszlán már egyenesen irigylésre méltóan lusta. Igaz, szabad természetben vadászat közben olykor hatalmas távolságokat is megtesz, de nyilvánvalóan csak az éhség nyomására, korántsem belső kényszerből. Éppen ezért, szinte sohasem látjuk a ketrecbe zárt oroszlánt nyugtalanul fel-alá rohangálni, mint a szegény rókák meg farkasok teszik óraszámra. Ha pedig már elég mozgásvágy halmozódott fel benne ahhoz, hogy elszánja magát némi fel-alá járkálásra, ami egyébként is csak a nagyon szűk ketrecekben fordul elő, akkor ez a mozgás holmi fölöttébb kedélyes egészségügyi séta jellegét viseli, és nyoma sincs benne annak a tébolyult sietségnek, ahogy a kutyafélék próbálják kiélni erős futási ösztönüket. A berlini állatkertben óriási szabad kifutót építettek az oroszlánoknak, valódi sivatagi homokkal, sárga sziklákkal, de ez a költséges építmény tökéletesen fölöslegesnek bizonyult. Ugyanígy megfelelt volna valami dioráma is, kitömött oroszlánokkal, amilyen megátalkodott lustasággal heverésznek a nyavalyások a romantikus tájképben.

No és a sasok! Egyenesen rosszul érzem magam, hogy szét kell rombolnom a mesés illúziókat erről a nagyszerű madárról, ha ragaszkodni akarok az igazsághoz, de hát az énekesmadarakhoz vagy a papagájokhoz képest minden ragadozó madár határozottan buta állat, és éppen a szirti sas hegycsúcsaink és költőink „sasmadara”, a legbutábbak egyike, sokkal butább, mint bármelyik tyúk!

Jól emlékszem még, micsoda csalódást okozott számomra életem első és egyetlen sasmadara, amelyet egy vándormenazséria adott bizományba Findeis állatkereskedőhöz, s amelyet kerek hatvan Schillingért szereztem meg. Csodálatosan szép, csaknem teljesen kiszíneződött, vagyis több éves nőstény volt. Ráadásul tökéletesen szelíd is, gondozóját, később pedig engem furcsán gyöngéd mozdulattal köszöntött: fejebúbját lefelé fordította, úgy hogy csőrének ijesztő horga függőlegesen felfelé mutatott. Közben olyan halk és szelíd hangokat hallatott, amelyek inkább illettek volna holmi kacagó gerléhez, ám sasom még a gerléhez képest is birka volt. Valójában azért vettem meg, hogy vadászatra idomítsam, a kirgizek és más népek ősrégi szokása szerint. Persze, korántsem kecsegtettem magam olyasmivel, hogy kiváló sporteredményeket fogok majd elérni a nemes solymászat terén, azt azonban reméltem, hogy megfigyelhetem egy nagy ragadozó madár vadászatát, ahogyan elejti zsákmányát, lett légyen az csupán egy, e célra kitett házinyúl. Ez a terv füstbe ment, mert az én sasmadaram, még ha kiéheztettem is, sohasem volt hajlandó hozzányúlni a kísérleti nyúlhoz.

Sőt, mint kiderült, repülni sem szeretett túlságosan, jóllehet egészséges volt, erős, kifogástalan evezőtollakkal. A hollók, kakaduk, ölyvek szórakozásból repülnek, játékosan élvezik képességeik gazdagságát. Nem úgy ez a sas. Egyáltalában csak akkor repült, ha kertünkben kedvező emelőszél kerekedett, s a saját izmainak használata nélkül lebeghetett a levegőben, de még ilyenkor sem körözött fel igazán magasra. Ha meg aztán le akart ereszkedni, rendszerint nem talált haza. Tájékozatlanul keringélt körbe-körbe, végül leszállt valahol a környéken. Ott kuksolt boldogtalanul és elanyátlanodva, várva, hogy érte menjek. Tán egyszer még haza is jött volna magától, de hát ez a hatalmas jószág nagyon feltűnő volt, és mindig igen hamar befutott egy telefonértesítés, hogy a sas itt meg itt ül a háztetőn. Ilyenkor aztán mehettem érte, mégpedig gyalog, mert az ostoba jószág éktelenül félt a biciklitől. Sok-sok kilométert kutyagoltam hazafelé ily módon, karomon sasmadarammal, és mivel nem akartam állandóan láncban tartani, végül is odaajándékoztam a schönbrunni állatkertnek.

A schönbrunni hatalmas, nemrég helyreállított ragadozómadár-röpde bőségesen elegendő a sas mozgásigényéhez. És ha sikerülne valakinek interjút készíteni vele, arra a kérdésre, hogy mi az óhaja, vagy mi a panasza, hozzávetőleg ilyenformán nyilatkozna: „Főként a helyiség túlnépesedése miatt szenvedünk itt. Valahányszor például én vagy a feleségem viszünk egy-egy ágat tervezett fészeképítményünkhöz, rögtön ott terem valamelyik undok fakókeselyű, és elkaparintja. Az idegeinkre megy a réti sasok társasága is, sokkal erősebbek, mint mi vagyunk, és rémesen elbizakodottak. A nagy kondort, azt az undorító frátert már nem is említem. Az ellátás tűrhető, csak sok a lóhús, határozottan jobban kedvelem a kisebb állatokat, például a nyuszikát, de amúgy szőröstül-bőröstül”. És egy árva kukkot sem ejtene arról, hogy sóvárog az arany szabadság után.

Nos hát, melyik állat igazán szerencsétlen, igazán sajnálatra méltó a fogságban? Erre a kérdésre részben válaszolt már az előző fejezet: elsősorban azok az okos, magasrendű lények, amelyeknek élénk szelleme, tevékenységigénye a ketrecben nem nyer kielégülést. Továbbá általában mindazok az állatok, amelyek valamilyen erős ösztön uralma alatt állnak, amelyet a fogságban nem élhetnek ki. Azokon az állatokon, amelyek szabad életükben hatalmas távolságokat tesznek meg, s ennek megfelelően erős helyváltoztatási igény él bennük, mindez annyira feltűnő, hogy még avatatlan szemlélőnek is feltűnik. Az összes állatkerti állatok között körülbelül a legsajnálatraméltóbbak a rókák és farkasok, mert ezeket Schönbrunnban meg a többi elavult állatkertben túlságosan szűk ketrecekben helyezik el, és soha nem élhetik ki felgyülemlett igényüket.

Alig akad ember,aki észrevenné, pedig a hozzáértőben mélységes részvétet ébreszt az énekes hattyúk tragédiája a vonulási időszakban. Az állatkertekben a hattyúknak, mint a vízimadarak többségének, amputálni szokták a szárnyuk végét, s ezzel életfogytiglan repülés-képtelenné teszik őket. A madarak pedig soha sem fogják fel igazán, hogy többé nem tudnak repülni, és újra meg újra kísérleteznek. Látni sem bírom az ilyen nyomorék vízimadarakat; szörnyű látvány ez a csonkaság, és még szörnyűbb, amikor a madár széttárja szárnyát – megmérgezi örömet bennük, még az olyan fajtákban is, melyek lelkileg egy csöppet sem sínylik meg a megcsonkítást. Sőt általában az énekes hattyúk sem szenvednek miatta, és megfelelő gondozás mellett jó közérzetüket azzal juttatják kifejezésre, hogy minden további nélkül költenek és fiókáikat fel is nevelik. Csupán a vonulás időszakában változik a helyzet. Ilyenkor a madarak újra meg újra nekivágnak, úszni kezdenek a tavon a széliránnyal szemben levő oldalra, hogy a lendületvételhez az egész vízfelületet igénybe vehessék, újra meg újra felhangzik panaszosan csengő repülés-szignáljuk, és a siralmasan verdeső másfél szárny újra meg újra megakasztja a nagy nekifutást. Ez bizony istenigazából szomorú látvány.

De a legrosszabb helyzetben – persze, az állatkerti tartás hagyományos formái mellett – azok a szellemileg fölöttébb aktív állatok vannak, amelyekről már szó esett az „idegesítő állatok” témakörében. Csakhogy ezek szegények soha sem keltik fel a látogatók részvétét, a legkevésbé pedig akkor, ha az efféle, eredetileg igen fogékony szellemű állat a mérhetetlenül szigorú fogság hatására holmi szerencsétlen tébolyulttá, önnön torzképévé alacsonyodik le. A nagy papagájok apró kalitkái előtt még soha semmiféle állatkertben nem hallottam egyetlen részvétnyilvánítást sem a publikumtól. A szentimentális, idősebb hölgyek, az állatvédelem gondolatának legfanatikusabb élharcosai szerfölött ritkán ütköznek meg azon, ha egy szürke papagájt, amazonpapagájt vagy kakadut aránylag nagyon kicsiny harangkalitkában vagy éppenséggel valami állványhoz láncolva látnak. Pedig hát, a nagy papagájok nemcsak hogy igen értelmesek, hanem szellemileg is, testileg is hallatlanul elevenek, s a nagy varjúfélék mellett szinte az egyedüli madarak, amelyek ismerik a fogságra ítélt emberek egyik legkínzóbb gyötrelmét: az unalmat. Ezeket az igazán szánalomra méltó állatokat a maguk harang vagy torony alakú kínzókamráiban senki sem szánja. És a részvétlen, többnyire nőnemű tulajdonos korlátoltságában azt hiszi, hogy a szakadatlanul aprókat hajlongó madár neki „hajbókol”, holott a szerencsétlen csupán azoknak a kétségbeesett mozdulatoknak sztereotippá vált maradékát ismételgeti, amelyekkel eredetileg a kivezető utat kereste, és újra meg újra megpróbált felrepülni, de mindhiába. És ha az ilyen boldogtalant kiszabadítod börtönéből, hetekbe, sőt hónapokba telik, mire újra összeszedi bátorságát, és csakugyan felszáll.

Ám a szűkre szabott ketrec fogságában még ezeknél is, sőt minden állatnál sokkal szerencsétlenebbek a majmok, közülük is főként az emberszabásúak. S egyúttal alighanem ők az egyedüli állatok, amelyeknek a fogság a lelki szenvedések miatt nagyon komolyan és észrevehetően árt testileg is. Az emberszabású majmok olykor a szó szoros értelmében halálra unják magukat, ha magányosan és túlságosan szűk ketrecben tartják őket. Ez, és nem más a magyarázata annak, hogy a majomkölykök ragyogóan élnek, virulnak, növekednek mindaddig, amíg privát tulajdonban, „családi körben” lehetnek, de azonnal sorvadozni kezdenek, mihelyt – felnőtté és veszedelmessé válván – áttelepítik őket a legközelebbi állatkert ketreceibe. Így járt Glória is, az én csuklyásmajmom. Egyáltalán nem túlzás, ha azt mondom, hogy az emberszabású majmok tartása akkor vált csak eredményessé, amikor az emberek rájöttek, hogy a fogság okozta lelki szenvedéseket meg kell szüntetni. Épp a minap olvastam a csimpánzok legkiválóbb ismerőjének, Robert Yerkesnek csodálatos könyvét ezekről az emberszabású majmokról, s ebből a műből kiderült, hogyha egészségben akarjuk tartani ezeket az állatokat, amelyek minden élőlény közül a leghasonlóbbak az emberhez, akkor ebben a szellemi higiéné (mental hygiéné) legalább akkora szerepet játszik, mint a testi. Emberszabású majmokat „magánzárkában”, ráadásul olyan szűk kis ketrecben tartani, mint amilyenek ez idő szerint a schönbrunni állatkert rendelkezésére állnak, irtózatos kegyetlenség, törvénnyel kellene megtiltani.

book CoverYerkes a floridai Orange Parkban berendezett kísérleti állomásán évtizedek óta tart fenn egy csimpánzkolóniát, amely derekasan szaporodik, s ahol az állatok olyan boldogan élnek, mint az kis kerti poszátáim a maguk kalitkájában, sőt sokkal boldogabban, mint akár te, akár én.

Szerző: Konrad Lorenz – Salamon király gyűrűje (155160. oldal) Gondolat, Budapest 1976  ISBN 963 280 340 x


Konrad LorenzKonrad Zacharias Lorenz (Bécs, 1903.  – Bécs, 1989. az ún.. klasszikus összehasonlító magatartáskutatás úttörője, a modern etológia egyik megalapítójának is szokták nevezni. Ő maga ezt a kutatási területet 1949-ig „állatpszichológiának” hívta, és a német nyelvterületeken őt tekintik e terület alapító atyjának. 1973-ban  orvosi-élettani Nobel-díjat kapott az „egyéni és szociális viselkedésminták felépítésével és működésével kapcsolatos felfedezéseiért“.

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s