Ruggero Leoncavallo

 

 

Ruggero (Ruggiero) Leoncavallo 1857. IV.23. Nápoly, † 1919. VIII. 9. Montecatini (Toscana): olasz zeneszerző. A nápolyi Konzervatóriumban Lauro Rossi tanítványa. Hosszú évekig privát tanár, kávéházi zongorista és utazó művész (Franciaország, Anglia, Egyiptom), majd (saját szövegére) Crepusculum című operatrilógia megkomponálásába kezdett, amelynek első részét elfogadta a Ricordi kiadó (I Medici: bemutató: Milánó, 1898). A két másik rész (Savonarola, Cesare Borgia) kidolgozását feladta, mivel közben átütő sikert aratott a Bajazzókkal (I Pagliacci; Milánó, Teatro del Verme, 1892), amelyet, miután Ricordival összekülönbözött, annak riválisa, Sonzogno számára írt. Két további verista operája, La Bohéme (Velence, Teatro La Fenice, 1897) és Zazà (Milánó 1900) szerényebb sikert aratott. II. Vilmos császár megbízásából írt operája, Del Roland von Berlin (1904) megbukott, a Maria (Róma 1910), Zingari (1912), Goffredo Mameli (Genova, 1916) sikertelen maradt.

Forrás: Brockhaus Riemann – Zenei Lexikon (II. kötet 410. oldal) Zeneműkiadó Budapest, 1984 ISBN 963 330 543 8

 

Ruggiero Leoncavallo

(1857-1919)

A Bajazzók című opera szerzője, amelyet leggyakrabban Pietro Mascagni Parasztbecsület című dalművével együtt tűznek műsorra ( ez a „Par-Baj”, ahogy a bennfentesek emlegetik).

Az alábbiakban egy rövid történetet olvashatnak a zeneszerzőről.

Leoncavallo nagy haspók volt, kedélyes, kövér ember, de olasz létére valahogy körülményes. A kilencvenes évekből ismertem, amikor nagy port vert fel Bajazzók című operájával. Egyszer jóval később is találkoztunk. Akkor elmesélte nekem, hogy mi történt Forliban, abban az olasz kisvárosban, amely selyemgyárairól volt híres, és persze saját operaházzal büszkélkedett, pedig a lélekszáma nem érte el a negyvenezret. Véletlenül járt arra, és látta, hogy aznap este a Bajazzók van műsoron. Senki sem tudta, hogy a városban tartózkodik, és úgy határozott, inkognitóban elmegy az előadásra.

Az operában egy lelkes hölgy mögött ült, akinek feltűnt, hogy egyszer se tapsol, sőt az unalom jeleit mutatja.

- Miért nem tapsol? Magának nem tetszik? - kérdezte.

A szerző, akit roppant mulattatott a dolog, mogorván válaszolt:

-Hát nem. Fércmű ez, nincs benne semmi eredeti. Dilettáns munka.

- Akkor magába nem sok zenei érzék szorult – méltatlankodott a hölgy.

- Ellenkezőleg, pontosan tudom, miről beszélek, mondta Leoncavallo, és megpróbálta kimutatni, hogy az egyik ária Bizet-, a másik dallam Wagner-, a harmadik részlet Verdi-utánérzés és így tovább. A hölgy sajnálattal a szemében hallgatta, és többet nem szólt hozzá az előadás végéig, de miután felállt, megkérdezte:

- Mondja őszintén ez a véleménye a Bajazzók-ról?

- Minden szavamat vállalom – felelte a zeneszerző.

- Hát jó – mondta a hölgy. - Egyszer még megbánja.

Leoncavallo udvariasan meghajolt és távozott. Másnap reggel a helyi újságot olvasva a szemébe ötlött egy cikk, amely a következő címet viselte: „Leoncavallo saját operájáról, a Bajazzók-ról”.

… Megesküdött nekem, hogy ettől fogva egyetlen elítélő szót se szól a zenéjéről.

Sir London Ronald (1873-1938), angol karmester

 

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (232. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9