Mi az a funky?

A Kool and the Gang a maga 70 millió eladott lemezével a legsikeresebb funk/soul/diszkózenekarok egyike. Hallgasd meg élőben!

A számtalan sikert magának mondható zenekar nem hiányozhat a Star Garden fesztiválról sem, Budapesten, a Népstadionkertben június 5-én te magad is élvezheted játékukat! A Jazziacs néven alakult, 1969-től jelenlegi nevén futó társulat számos platina- és aranylemezt, 25 Top 10-es slágert jegyez, többek között olyanokat, mint a Ladies Night, a Too Hot, a Celebration, a Get Down On It, a Joanna, a Tonight, az Emergency, az Everything’s Kool vagy a Unite.
– Az együttes magja 1964-ben szerveződött az énekes-basszusgitáros Robert „Kool” Bell köré, aki diáktársaival Jazziacs néven előbb dzsesszt, illetve dzsesszes tánczenét, később energikusabb R&B-t és soult játszott. Számos átalakulás után 1969-ben Kool and the Gang néven jelentek meg a színen, a jó nevű Di-Lite kiadóhoz szerződtek – olvashatjuk a Stargarden honlapján.
A hetvenes évek végén a zenekar életébe újabb impulzusokat hozott, hogy bevették James „J. T”-t. A következő húsz évben végig sikerült az élvonalban maradniuk, még azt követően is, hogy Taylor 1987-ben szólópályára lépett.
A kilencvenes évek eleje óta némiképp visszavettek a lendületből, már ami a lemezkiadást illeti, miközben változó intenzitással koncerteznek világszerte.
A zenekar vezetőjével, basszusgitárosával beszélgettünk.

− Emlékszel-e arra, hogy miért ezt a stílust választottátok?

− Georgia Cityben nevelkedtem, és 1964-ben dzsesszt kezdtem játszani. Sok helyi tehetség támogatott minket. Dalokat játszottunk a Temptationstől, Smokey Robinson and the Miraclestől, a Spannerstől, és ezeknek az együtteseknek lettünk a helyi előzenekarai. A dzsessz és a rhythm and blues kezdett összekeveredni, és 67-ben, amikor megalakítottuk a Kool and the Ganget, észrevettük, hogy amit játszunk, ennek a két zenének a keveréke. Akkor még nem volt énekesünk, úgyhogy a zenénk inkább instrumentális volt. Így kezdődtek a hetvenes évek, és ilyen dalokkal jöttünk ki akkor, mint a Back To Music Take Your Mind, Jungle Boogie, Hollywood Swinging, Funky Stuff. A rézfúvósok játszották nálunk az énekszólamokat. Aztán bevettük Bobot és két háttérénekest, pl. a Get Downba vagy a Jungle Boogie-ba. 79-ben rájöttünk, hogy szükségünk van egy szólóénekesre. Írtuk a dalokat, de nem igazán akartuk énekelni őket. És ekkor találkoztunk James Taylorral. Aztán kijött a lemez és a dal, amelynek az volt a címe, hogy Ladies Night, aztán jött a Cherish és a többi kedvelt slágerünk. Ezekkel ő lett a zenekar hangja, de énekben mi nem vagyunk jók, ez biztos. Kialakult zenénkben a funky, a dzsessz, a rhythm and blues, és a popzene egy kombinációja.

− Szeretném, ha egy hiteles ember mondaná el, hogy mi a funky!

− A funky az egy érzés, Afrika, maga az élet. Benne van a testedben és a lelkedben. Valami, amitől jól érzed magad.

− Mi volt a célotok, amikor elkezdtetek zenélni, és mi valósult meg?

− Kezdetben, amikor még nagyon fiatalok voltunk, 14-15 évesek, próbáltuk megérteni az életet. Ebben az időben olyan emberek körül forgolódtunk, mint Pharoah Sanders, olyan embereket hallgattunk, mint Coltrain vagy Miles Davies. A hatvanas években túl sok dolog történt, ott volt a vietnami háború. Akkor a kis falunkban egy kávézóban zenéltünk olyan emberekkel, mint Bill Cosby, Richie Havens, és bár még nem tudtuk, hogy merre indulunk, kezdtünk valami irányt venni. Szerettük azt, amit csináltunk, és ahogy idősödtünk, úgy fejlődött a hangzásunk is. Ahogy ezek között az emberek között forgolódtunk, egyre inkább részévé váltunk a világnak. Sok komoly beszélgetést folytattunk az életről, az emberekről, az egységről, és ezt a zenénk is kezdte tükrözni: a szeretetet, a megértést. Próbáltuk magunkat megérteni, és azt, hogy mint együttes merrefelé tartunk. A zenekar kitöltötte az életünket, de egy magasabb szintre akartunk emelkedni. Olyan dalokat írtunk, mint a Higher Plane vagy a Try To Understand. Ahogy idősödtünk, elindult egy forradalom, és ez juttatott bennünket oda, ahol most vagyunk.

− Hogyan változott a közönségetek az évek alatt?

− Meglehetősen. 78-79-ben, amikor J. T. belépett a zenekarba, a közönségünk inkább popzenerajongó lett, mert egyébként a Cool and the Gang a rhythm and bluest és a dzsesszt kedvelte, de egyre több popslágert hallhattak tőlünk. Ami ezután született, az már az öttől ötvenöt, vagy akár hatvanöt éves korig is jó lett. Ha kimegyünk a színpadra, azt látjuk, hogy ott vannak a gyerekek a szüleikkel, néha pedig egészen idős emberekből áll a közönségünk.

− Ki határozza meg a csapat zenei arculatát?

− Mindenkinek van ebben szerepe. Mondhatnám azt, hogy a testvérem, Khalish, mert ő az egyik legfontosabb dalszerző, és sok dalt ő is hangszerelt, de aztán ott volt George Brown, aki dobosunk és billentyűsünk is volt, aki a Ladies Nightot és a Too Hotot szerezte. Mindenki kiveszi a részét, mindenkinek van valami ötlete, ami aztán összeáll egy egésszé.

− Te hogyan lettél zenész?

− Az apám könnyűsúlyú bokszoló volt. A házunkban olyan emberek fordultak meg, mint Miles Davies. Thelonius Monk volt a keresztapám, úgyhogy ez már meghatározta, hogy zenész legyek. A bátyám, Khalish felvette a tenor szaxofont, úgyhogy én úgy döntöttem, basszusgitározni fogok. A sors alakította így.

− Milyen zenéket hallgatsz, ha nem zenélsz?

− Amerikai dzsesszt hallgatok, popzenét, rhythm and bluest, rock and rollt. Szeretem figyelemmel kísérni, hogy mi történik a zenében.

− Mi a hobbid?

− Azzal fárasztom magam, hogy golfozni tanulok, és egy kicsit teniszezni is. Néha tornázom, vagy elmegyek színházba New Yorkba, vagy bárhova a világon.

− Hogyan lehet egy zenei stílust ilyen hosszú ideig megtartani?

− Megpróbálunk frissek maradni. Az embert rengeteg zenei hatás éri, mint a hetvenes években a disco, aztán jöttek a nyolcvanas évek, akkor volt a pop- és a rhythm and blues-féle dolog. Próbáltuk folytatni, és megtartani a Kool and the Gang-hangzást, aztán a kilencvenes években jött a hip hop, és más hatások, mint a new wave, de mi próbáljuk megtartani azt a stílust, ami ma is a Kool and the Gang hangja.

− Mit gondolsz, fog-e valaha fehér ember ilyen zenét játszani, mint ti, mert ez fantasztikus?

− Hát, vannak néhányan, akik jól játsszák a funkyt. Például itt van Phil Collins vagy a Brecker Brothersék. Mindenkiben van valami funkys. Itt van Michael Bolton, Michael McDonald. Bennük is van funky.

− De ti jobbak vagytok.

− Ezt köszönöm.

Forrás: Huszti Zoltán – Ötvenentúl.hu