Közzétette: [részlet] Néhány hónap múlva megjelent a faluban egy majdnem kétszáz éves vén világcsavargó, Francisco, az Ember nevezetű, aki saját szerzeményű dalait terjesztve, gyakran megfordult Macondóban.
Arról dalolt, a legapróbb részletet sem felejtve ki, hogy mi minden történt a falvakban, amelyek kanyargós útjába estek, Manaurétól egészen a mocsárvidék túlsó széléig, s így aztán, ha valaki üzenni akart valakinek, vagy közhírré akart tenni valamit, két centavóért felvétetett a repertoárba. Ursula is így értesült véletlenül az anyja haláláról, amikor egy este a dalokat hallgatta, abban a reményben, hogy talán megtud valamit a fiáról, José Arcadióról. Francisco, akit azért hívtak Embernek, mert egyszer egy dalrögtönzési párbajban legyőzte az ördögöt, s akinek valódi nevét senki sem tudta, az álmatlansági járvány idején eltűnt Macondóból, majd egy éjszaka váratlanul felbukkant Catarino boltjában. Az egész falu odagyűlt, hogy megtudja, mi minden történt a világban. Ezúttal vele jött egy asszony is, aki olyan kövér volt, hogy négy indiánnak kellett hintaszékestől cipelnie, és egy csüggedt arcú mulatt kamaszlány, aki esernyővel óvta a naptól. Aznap este Aureliano is elment Catarino boltjába. Francisco, az Ember, úgy ült a kíváncsiak gyűrűjében, akár egy monolitikus kaméleon. Öreges, megereszkedett hangon dalolta a híreket, s egy özönvíz előtti harmonikával kísérte magát, amelyet Sir Walter Raleigh-től kapott Guayanában, s közben salétromtól kirepedezett, nagy, világjáró lábával verte az ütemet. Szemben a hátsó ajtóval, amelyen férfiak jártak ki és be, a hintaszékes öregasszony ült, és szótlanul legyezte magát. Catarino, filcrózsával a fülén, erjesztett cukornádlevet mért a vendégeknek, s ha csak szerét ejthette, hozzádörgölőzött a férfiakhoz, és oda nyúlkált, ahova nem lett volna szabad. Még éjfélkor is elviselhetetlen volt a hőség. Aureliano végighallgatta a híreket, de egy sem akadt, amely a családját érintette volna. Már haza akart menni, amikor a vénasszony magához intette.
— Eridj be te is — mondta. — Csak húsz centavo.
Aureliano bedobta a pénzt az öregasszony ölében nyugvó perselybe, és nem sejtve, mi vár rá, a szobába lépett. A kutyacsöcsü mulatt kamaszlány meztelenül feküdt az ágyon. Aureliano előtt azon az éjszakán hatvanhárom férfi fordult meg nála. A szoba levegője úgy elhasználódott, olyan sűrű lett a verejtéktől és a sóhajoktól, hogy már-már vágni lehetett. A lány lehúzta az ágyról a lucskos lepedőt, és szólt Aurelianónak, hogy fogja meg a végét. Nehéz volt, mint a sár. A csücskeinél fogva addig csavarták, míg vissza nem nyerte természetes súlyát. A gyékényt is megfordították: az izzadság átütött rajta. Aureliano azért imádkozott magában, hogy ez a művelet soha ne érjen véget. Elméletben ismerte ugyan a szerelem mechanizmusát, de úgy elgyengült a térde, hogy alig állt a lábán, s bár a teste lúdbőrzött és égett, csak nehezen bírt uralkodni háborgó belein. Amikor a lány rendbe hozta az ágyat, és felszólította, hogy vetkőzzön le, Aureliano rémülten mentegetőzni kezdett: — Engem csak beküldtek. Azt mondták, dobjak húsz centavót a perselybe, és ne húzzam az időt. — A lány megértette a zavarát. — Bedobsz még egy húszast, ha majd kimégy, akkor tovább is maradhatsz — mondta szelíden. Aureliano szégyenlősen levetkőzött, de váltig gyötörte a gondolat, hogy meztelen teste nem is hasonlítható a bátyjáéhoz. Bár a lány mindent megtett, ami tőle tellett, Aurelianóban egyre nőtt a közöny, és rettenetesen egyedül érezte magát. — Bedobok még egy húszast — mondta elkeseredve. A lány szótlanul is tudtára adta, hogy jól van. A válla eleven hús volt. Bőre ráfeszült a bordáira, és a lélegzete ki-kihagyott, mintha a kimerültség feneketlen tárnájából szólna. Két évvel azelőtt, valahol messze földön, égő gyertya mellett elaludt, s lángkoszorúban ébredt fel. A ház, amelyben nagyanyjával élt — ő nevelte –, porrá égett. A nagymama azóta faluról falura járt vele, s húsz centavókért árusította, hogy behajtsa rajta a leégett ház árát. A lány szerint, egy éjszakára hetven férfit számítva, még vagy tíz év volt hátra, mert a kettőjük útiköltségét és kosztját is meg kellett keresnie, a hintaszéket hordozó indiánok béréről nem is beszélve. Amikor a vénasszony másodszor is bekopogott, Aureliano sírással küszködve, dolgavégezetlenül távozott a szobából. Nem bírt aludni egész éjszaka: a lányra gondolt, a vágy és a szánalom furcsa keverékével. Ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy szeresse és védelmezze. Hajnal felé, az álmatlanságtól és a láztól kimerülten, végül arra a magasztos elhatározásra jutott, hogy feleségül veszi, megszabadítja zsarnoki nagyanyjától, és minden éjszaka egyedül ő fogja élvezni a hetven férfinak nyújtott örömöket. De reggel tízkor, mire Catarino boltjába ért, a lánynak már csak hűlt helyét találta.
Forrás: Gabriel García Márquez: Száz év magány. Kriterion
Lighthouse 