Magány és társkeresés

 

 

Magány és személyiségtipusok

A  magány fogalma  többféleképpen értelmezhető.  Legnyilvánvalóbb formája a  körülmények okozta magány, amikor az egyént a körülmények  vagy teljesen elszigetelik minden más egyéntől  („Robinson Crusoe” létállapot),  vagy csak minimális kapcsolatot tesznek lehetővé  (pl. egyszemélyes  börtöncella).  Az ilyen magány  szerencsére ritkaság.  A körülmények rendszerint csak megnehezíthetik a társas kapcsolatokat, de az ilyen akadályok többé-kevésbé kivédhetőek. Ez azonban már az egyén bizonyos tulajdonságain,  azok fejlettségi fokán  és egész  személyiség-szerkezetén múlik.

Mindenekelőtt tisztázandó a különbség a  magány és az egyedüllét között,  hiszen a kettő korántsem azonos, bár nincs éles határvonal  közöttük.  Az egyedüllét általában rövidebb időszakokra vonatkozik a társas kapcsolatokon belül, s így nem jelent komoly problémát  vagy magányosság-érzést.  A túl sok  egyedüllét – akár szándékos, akár kényszerű –  előbb-utóbb magányossággá válhat.  Különleges  (bár nem ritka)  forma  a  társas  magány, amelyben két vagy több együtt élő ember úgy vesz részt, hogy egymással csak formális és felszínes kapcsolatot tartanak, s közben magányosnak érzik megukat.  Ennek tipikus példája az érzelmileg kiüresedett  („üres kagylóhéj”)  házasság, amely valamilyen  (vélt vagy reális)  okból  formailag nem bomlik fel.

Pszichológiai szempontból  akkor beszélhetünk magányról, ha  az adott egyénnek

1.      nincs egyetlen,  intimnek nevezhető  kapcsolata sem;

2.      nem képes érzelmileg kötődni senkihez,  nincs  (vagy minimális)  a  társ-igénye;

3.      igényli ugyan az intim-kapcsolatokat, de képtelen ilyet találni vagy fenntartani.

Kifejezett és tudatos, kínzó magányérzés  inkább csak a  3. kritérium esetén jelentkezik, de  nem tudatos formában  gyakorlatilag minden magányosnál fellelhető, akkor is, ha tagadják, nem vesznek róla tudomást, vagy éppen előnyösnek tartják.   Ebből következően meg kell különböztetnünk a tényleges  (objektiv)  magányt és a  magányérzést, mert a kettő nem mindig jár együtt.  Pszichológiai szempontból nyilván az utóbbi a fontosabb, mert ez okozhat kisebb-nagyobb problémákat az egyénnek  (és esetleg környezetének is).  Ennek oka  az ember vele-született társ-igénye,  amelynek hatása alól  szinte senki sem tudja kivonni magát, s ha mégis, akkor – ritka kivételektől eltekintve –  csak súlyos károsodások árán.

Kivételt jelenthetnek például a  személyiségük  magas fejlettségi fokát elérő, alkotó emberek  (művészek, tudósok, feltalálók  stb.),  akik magányosan élnek ugyan, de szellemi kapcsolatot tartanak a társadalom különböző tagjaival –  ha másként nem, akkor az irodalmon és/vagy a tudományos műveken keresztül.  Ezt szemléletesen kifejezi   Gabriel García Márquez Száz év magány c. könyvének néhány gondolata:.

„A magány a legáldáshozóbb állapot, amely az embert elérheti. A magány nem más, mint az alkotófolyamat kezdete. Mozgatóerő, mely az arctalan tömeg fölé emel, mely mássá tesz. Ez adja meg az élet savát és borsát. A kifelé forduló emberek sosem válnak igazán eme állapot részeseivé, mivel énjük, mely állandó figyelmet követel, nem engedi, hogy a magány hatalmába kerítse őket. Az életét a nyilvánosság előtt élő ember boldogtalan, ha elveszíti környezetének személye iránt tanúsított érdeklődését, kitaszítottá, reményvesztetté válik – és egyedül marad. Mégsem ismeri meg a magány felemelő érzetét. Aki befelé éli a világot, és engedi, hogy az elemek úgy borzolják végig idegeit, érzéseit és érzékeit, mint egy avatott kéz a hárfa húrjait, mindig többet lát a valóságból; képes lesz felfogni azokat az ingereket is, melyek iránt a többség érzéketlen marad, látni fog olyan dolgokat, melyek fölött a felületes szemlélő tekintete elsiklik.”

Mindebből úgy tűnhet, mintha a  „kreativ  magány”  állapota csak az  introvertált (befelé forduló)  személyiségek számára lenne elérhető. Ez azonban megkérdőjelezhető.  Ugyanis az  extravertáltak között is találunk alkotó  egyéniségeket, bár ez rendszerint náluk is az átmeneti  introverzió periódusaihoz kötődik. Szélsőséges típusok szerencsére ritkán fordulnak elő;  legtöbbször mindkét  (C.G. Jung által leírt)  típus vonaásai – különböző arányban –  megtalálhatók a kiegyensúlyozott személyiségekben.  Valójában  legtöbbünk életében előfordulnak  extravertált  és introvertált periódusok, persze a körülményektől, az életkortól  és a személyiségfejlődéstől függően, eltérő mértékben.  Fontos  tudni, hogy az introverzió önmagában még nem jelent magányosságot;  csupán a túl erős és tartós introverzió  hajlamosít arra.  Ugyanakkor az extraverzió sem zárja ki a magányosságot.

A  tartós magányosságtól eltérően az átmeneti  (de akár néhány éves)  magányosságban  sok értékes élmény lehetősége rejlik.  H. Shearman szerint „az összes emberi élmények között talán éppen a magányosság a leggazdagabb az alkalmakban. A magányosság idején látjuk, hogy nem vagyunk fontosak a nagy, mozgalmas világ számára, és hogy az sem fontos a mi számunkra. Összeomlik a fontossága, jelentősége és értéke a dolgoknak, amelyekben eddig hittünk; és ha kitartunk és még magányosabbak leszünk, kezdete lehet egészen újfajta fontosságok és jelentőségek fölfedezésének…. A magányosság a felszabadulás útja. A szabadságot nemrég valaki úgy határozta meg, hogy: teljes magányosság, teljes felelősséggel párosultan.”   Ez valójában azt jelenti, hogy csak egy autonóm személyiség  képes  szabadon választani és dönteni;  függetlensége azonban  csupán  viszonylagos magányossággal jár.  Az érett, egészséges személyiségű ember  igényli az intim-kapcsolatokat, tud tartósan kötődni a kiválasztott partnerhez, családi és egyéb közösséghez,  de sohasem válik függővé  egy kapcsolattól,  mindig megőrzi autonómiáját.

A  társkeresés  stratégiái

Minthogy az ember egyik veleszületett késztetése a  társakkal való kapcsolat, a társulás  szükséglete  (ezen belül pedig legalább egy  intim-kapcsolat  és kötődés igénye),  az egyéni élet egyik fő feladata a  párválasztás, amely a nemi érettségtől kezdve  egyre inkább tudatos  célként és  törekvésként jelentkezik,  szerelemmel  és/vagy  szexuális vágyakkal kapcsolódik, s véletlen  vagy tervszerű ismerkedések során realizálódik. Ebben a folyamatban  alakulhat ki  a  párválasztási érettség, amely megkönnyíti a társkeresést  és a létrejött intim-kapcsolat  tartós fejlesztését. (Erről bővebben lásd a  „Szexuálpszichológia” c.  tankönyvem anyagában.)

A  személyiség általános és pszichoszexuális fejlettségétől függően  a társkeresés lehet  spontán, véletlenszerű, a szerencsében bízó,  vagy tudatos és többé-kevésbé tervszerű.  A kettő értéke és eredményessége természetesen különböző.  Aki még nem ismerte fel a  párválasztás életre szóló jelentőségét,  és passzívan várja, hogy majdcsak megérkezik az „Igazi”,  annak sokkal kisebb esélye van egy jó intim-kapcsolat találására,  mint annak, aki tudatosan törekszik erre.  A  tudatos  társkeresés  alapfeltétele a viszonylag tárgyilagos önismeret és önértékelés , továbbá a hasonlóképpen tárgyilagos  emberismeret;  mindkettő legalább közepes szintű  pszichológiai kulturáltságot  feltételez.  Az ilyen társkeresés tehát azzal kezdődik, hogy felmérjük  önmagunk adottságait,  igényeit, képességeit és helyzetét, különös tekintettel  azokra az igényeinkre, amelyek kielégítését egy intim partnertől várjuk (beleértve nemcsak a szexuális és gyermekvállalási igényeket, hanem  pl. az otthonteremtési,  kulturális  és sok egyéb igényt is).  Vagyis mindazt, amit egy szerelmi vagy élettársi kapcsolattól várunk – és amit cserébe nyújtani tudunk.

Szerelem esetén persze legtöbben hajlamosak  az  elvárások  eltúlzására: minden tökéletesen fog sikerülni, „hiszen szeretjük egymást”. Ezért gondolják sokan, hogy a szenvedélyes szerelem állapotában nem lenne szabad házasodni vagy gyermeket vállalni, hanem csak egy legalább fél éves, próbaházasságszerű  együttélés és a kölcsönös elvárások józan mérlegelése után.   Az irreális és ezért teljesületlen elvárások azonban megelőzhetők, ha a társkeresés pontosan tisztázott,  reális elvárásokkal indul, s ezekhez szerelem esetén is ragaszkodunk, vagyis  „nem vesztjük el a fejünket”.  Ugyanis téves az a közhit, hogy a szerelem „mindent áthúz, mindent felborít, ami ésszerű lenne”  és hogy legjobb, ha az ember  „rábízza magát az ösztöneire”.  Az embernek ugyanis nincsenek ösztönei.  Amit annak gondolnak, az valójában  tudattalan, kontrollálatlan viselkedés,  amit egy indulat, egy belső feszültség vált ki.  Az érett viselkedést  nem a pillanatnyi hangulatok vezérlik.

Ennek megfelelően a társkereső viselkedés is lehet éretlen (gyerekes, infantilis), vagy érett és felnőttes jellegű.  Ez nem annyira az életkoron múlik – bár egy serdülőtől nyilván kevésbé várható el az érett párválasztás, mint egy felnőttől –, hanem elsősorban a  felkészültségtől, ami az említett,  párválasztási érettségen kívül, főleg  fejlett  kapcsolatteremtő készséget  és  összehasonlítási szintet jelent.  Némileg leegyszerűsítve tulajdonképpen emberismereti és ismerkedési  gyakorlatot  feltételez,  ami már tizenéves korban megszerezhető.  Ennek legnagyobb akadálya  a gátlásosság és a csökkent önbizalom. Ilyen esetben ugyanis  vagy nem mer valaki egy potenciális partnerhez közeledni és kapcsolatot kezdeni, vagy pedig ezt olyan ügyetlenül csinálja, hogy már az elején elrontja saját lehetőségeit.  Épp ezért minden társkeresés előtt  szükség van ilyen szempontú önvizsgálatra, s ehhez ajánlatos mások  (jó barátok, szülők, rokonok, nevelők)  véleményét is meghallgatni, s aztán érzelmileg semleges idegenek megszólításával  „kapcsolatteremtési próbáknak”  vetni alá magunkat. (Ha ez nem elegendő, akkor szaksegítséget igényelni.)

Ha nem vagyunk gátlásosak és az önbizalmunk is rendben van,  gondoljuk át a társkeresés lehetőségeit  és  stratégiáit..  Nem percek alatt történő, futólagos átgondolásról van szó, hanem  időigényes helyzetelemzésről és tervkészítésről.  Aminek nyoma is kell, hogy maradjon, tehát legjobb, ha írásban rögzítjük a magunk számára, hogy bármikor  újra áttekinthessük és kiegészíthessük.  Az egyik legelső kérdés,  ami ilyenkor fölmerülhet: Van-e elegendő  időnk és alkalmunk a  társkeresésre?  Mindkettő alapvető fontosságú, ha komolyan vesszük a  társkeresést.  Ha ugyanis nincs elegendő, akkor először is ezeket a feltételeket kell  „kigazdálkodnunk”, megteremtenünk.   Persze nem tetszés szerint, hiszen a lehetőségek többnyire térben és időben korlátozottak (pl. csak hétvégeken érünk rá, s csak egy adott településen). Ezek a korlátok azonban csaknem mindig tágíthatók, ha következetesen törekszünk erre.

Az  ismerkedési alkalmak  szűkössége sokaknak okoz gondot, még ha idejük lenne is rá.  Pedig ma ezek elég bőségesek. Ismerkedni lehet:

1.   Nyilvános helyeken: akár az utcán vagy vonaton és egyéb járműveken, vendéglátó és szórakozó helyeken, múzeumben és kiállításon stb.

2.   Társasági összejöveteleken: klubokban, házibulikon, szakmai találkozókon, fogadásokon,  baráti látogatásokon  stb.

3.   Újsághirdetések útján, amelyek hirdető és egyéb lapokban, választható rovatokban állnak rendelkezésre.

4.   Társkereső  szolgálatok révén,  amelyek ma már a legkülönbözőbb igényeket is igyekeznek kiszolgálni.

5.   Az  internetes világháló szinte korlátlan lehetőségeivel:  chatek,  fórumok,  speciális társkereső  portálok.

Ezek közül legegyszerűbb és leghozzáférhetőbb  (egyben legolcsóbb)  az első kettő;  de a többitől sincs okunk idegenkedni, hiszen a választás lehetősége annál nagyobb, minél több potencciális partner közül választhatunk.  Ahhoz, hogy a lehetséges partnerekkel megismerkedjünk, mindegyikkel  legalább egy-két randevúra van szükség, ami ugyan elég sok időt vesz igénybe,  de kapcsolatteremtő készségünket és összehasonlítási szintünket csak így fejleszthetjük.  Semmiképpen sem  „elvesztegetett idő” alapos és négyszemközti beszélgetésekkel bepillantani sokak magánéletébe, összehasonlítani azt saját életünkkel és elvárásainkkal, s ennek alapján dönteni a kapcsolat esetleges folytatásáról.

A  társkereső  stratégia második lépése tehát – a fenti előkészületek után —  annak eldöntése, hogy  milyen ismerkedési lehetőségeket  vegyünk igénybe; éspedig lehetőleg ne csak egy, hanem legalább 2-3  lehetőséget.  Ezzel meggyorsíthatjuk a folyamatot és kibővíthetjük választási lehetőségeinket. (Mind az öt felsorolt lehetőség felhasználása azonban már túlságosan lekötné az időnket.)

Ezután következhet a konkrét alkalmak megtervezése: mikor, hová menjünk, mire készüljünk és figyeljünk, mit mondjunk, hogyan viselkedjünk, ha a helyzet így  vagy úgy alakul.  Ismételten gondoljuk át, hogy milyen partnert keressünk az adott alkalom felhasználásakor.  De azt is, hogy ha nem találunk ott épp olyan partnert, akkor mire használjuk az adott alkalmat, milyen más kapcsolatok építésére vagy gyakorlására.  Hiszen a baráti vagy munkatársi kapcsolatok ápolása is fontos lehet.  Igyekezzünk rugalmasan alkalmazkodni minden helyzethez.

Egy vagy több  szóba-jöhető partner esetén stratégiánk mindenekelőtt annak tisztázására irányulhat, hogy felkelthetjük-e az érdeklődését  és rokonszenvét  önmagunk iránt.  Ez valamilyen közeledést tesz szükségessé, persze nemcsak térbelileg, hanem érzelmileg is.  Ha pillanatnyilag nincs lehetőség a megszólítására és a bemutatkozásra, akkor  legalább „testbeszéddel”  közeledjünk:  pillantásokkal és gesztusokkal fejezzük ki érdeklődésünket  (szemezzünk vele, mosolyogjunk rá, bólintsunk feléje  stb.).  S keressük az alkalmat, amikor szólhatunk hozzá,  pl. feltehetünk neki valamilyen udvarias kérdést, s a választól függően további kérdéseket, kéréseket vagy javaslatokat.  Ha így beszélgetés kezdődött köztünk, akkor igyekezzünk kipuhatolni, miről beszélne szívesen, mi érdekli, mi a hobbija  stb.  Ezzel az iránta való érdeklődésünket és rokonszenvünket demonstráljuk.  Az esetleges kedvező visszhangot az árulja el, hogy ő is érdeklődést mutat irántunk, s így a kapcsolat már „sínen van”: elő lehet készíteni egy hosszabb, négyszemközti beszélgetést, egy randevút. Ugyanez érvényes arra az esetre is, ha az ismerkedésre nem nyilvános helyen vagy társaságban kerül sor, hanem bármilyen egyéb helyzetben, telefonbeszélgetés vagy chatelés során  stb.

Előfordulhat persze, hogy kitérő vagy többé-kevésbé elutasító válaszokat kapunk közeledési kísérleteinkre.  Ilyenkor semmiképp se erőltessük a közeledést, hanem tartsunk ebben szünetet, s próbáljuk átgondolni  a kitérés lehetséges okait. Amelyek közt ugyan ott lehet az is, hogy nem vagyunk neki rokonszenvesek, de sok más ok is szerepet kaphat.  A rokonszenv-hiány is lehet csupán egy pillanatnyi hangulat, amit vagy más tényezők váltottak ki, vagy pedig a közeledésünk módja volt ügyetlen és ellenszenves.  Ezért később,  más helyzetbe és msá módon újra próbálkozhatunk, ami talán sikeresebb.  Ha mégsem, akkor alaposabban   (esetleg közös ismerősök bevonásával)  próbájuk tisztázni a kudarc okát;  s ettől függően  próbálkozzunk újra, vagy hagyjunk fel a közeledéssel.  (Pl. ha kiderül, hogy máshoz kötődik érzelmileg  stb.)

Kölcsönös rokonszenv nyilvánvaló jelei esetén viszont  megkezdődhet a  kapcsolat-építés, amelynek első szakaszában  egymás vilásának és egyéniségének megismerése a legfőbb feladat.  Ez gyakori együttléteket és közös élményeket feltételez, amelyek során az egyéni értékrendszerek, életcélok, tervek és kulturális szkriptek kerülhetnek összehasonlításra és egyeztetésre.  Stratégiai cél ilyenkor, hogy illúzióktól és taktikázástól , hóditó célú szerepjátszástól mentesen, a lehető legőszintébben viszonyuljanak egymáshoz, mert csak ez alapozhatja meg a  kapcsolat intimmé válását és stabilizálódását.  Ennek során természetesen elkezdődhet az erotikus közeledés is,  bármelyik fél részéről.  Persze nem  lerohánás-szerűen (amire hagyományosan a férfiak hajlamosak), hanem  a gyengédség apró lépéseivel és eleinte a fő erogén zónák kerülésével, minden érintés vagy símogatás közben figyelve, hogy a partner szívesen fogadja-e és jól esik-e neki. Ha ez bizonytalannak tűnik, akkor érdemes abbahagyni és kérdésekkel tisztázni a partner reagálását, s ettől függően folytatni  vagy elhalasztani az erotikus közeledést.  Mindebben döntő szerepe  lehet az  empátiának,  vagyis a partnerrel átmenetileg azonosuló  beleérzésnek.  Stratégiai cél lehet  annak kölcsönös tisztázása, hogy milyen erotikus viselkedési formákat fogadnak el és részesítenek előnyben, s ezek hogyan egyeztethetők. Csak ez teszi lehetővé a kölcsönös alkalmazkodást egymás szexuális igényeihez, s ezáltal mindketten kielégítőnek érezzék az erotikus kapcsolatot (ami egy harmonikus kapcsolat alappillére).

De ugyanígy kölcsönös egyetértésre kell törekedni  az  intim párkapcsolat minden más területén, egy legalább fél éves, együttélés során, ami lehetővé teszi egymás alaposabb megismerését és az alkalmazkodás tanulását, gyakorlását.  S  egyben megalapozza  a házastársi vagy élettársi  elköteleződést és a későbbi gyermekvállalást.

Szilágyi Vilmos  dr. – Szexualpszichologia.hu