Közzétette: Az Egyesült Államok 535 tagú kongresszusa…
Az öreg Kohn bácsi meghal, majd – miután kiderül, hogy ez egy égi tévedés volt – feltámad. Nem sokkal később elrabolja őt a KGB és a szovjet főtitkár elé viszi, aki megkérdezi:
– Kohn elvtárs, miután maga biztosan tudja, mondja meg nekem, hogy van Isten vagy nincs.
– Van.
A főtitkár kissé elsápad, majd megegyeznek, hogy 10 millió rubel ellenében ezt az információt Kohn bácsi nem terjeszti.
A következő nap Kohn bácsi kap egy udvarias meghívót a Pápától. Mikor találkoznak, a Szentatya megkérdezi:
– Mondja Kohn úr, ugye van Isten, ön találkozott vele?
– Nincs – hangzik a válasz.
Újabb elsápadás, majd több milliárd líra cserél gazdát egy ígéret fejében.
A következő nap Kohn bácsit a CIA rabolja el, s az amerikai elnök elé viszi.
– Mr.Kohn! Mi ismerjük az ön moszkvai válaszát, de ismerjük a vatikáni választ is! Mi azonban az Igazságot szeretnénk tudni! Van Isten vagy nincs? – mondja az amerikai elnök.
– Van Isten. De néger – hangzik a felelet.
Közbeszerzés
Így zajlik ez nálunk!
Három ügynök egyszerre látogat meg egy múzeumot. Közben észreveszik,hogy a hátsó kerítés javításra szorul, hát mind a hárman felajánlják, hogy megszervezik a munkálatokat a múzeumnak. Az első (mondjuk, Béla) megméri centivel a kerítést, felír néhány számot, majd kiböki:
– Azt hiszem, 90.000 forintért meg tudnám csinálni. 40.000 az anyagköltség, 40.000 a munkások bére, és 10 .000 lesz az én hasznom.
A következő, (Endre) szintén méricskél, számolgat, aztán:
– Szerintem ki lehet hozni 70.000-b?l is. 30.000 az anyag, 30.000 a melósok, és 10.000 nekem.
A harmadik odanéz zsebre tett kézzel, és foghegyről odaveti:
– 270.000 forint.
A múzeum munkatársa teljesen elhűlve:
– Hogy jön elő ekkora összeggel, amikor meg se nézte rendesen, hogy mit kell csinálni, mint a többiek!!!
– Roppant egyszerű. 100.000 magának, 100.000 nekem, és a munkával megbízzuk Endrét!
HŐSÖK
Ma olvastam, hogy akik a 80-as évek előtt születtek, azok valódi Hősök, olyasféle igazi hollywoodi mindent túlélő fenegyerekek.
De tényleg! Gondolj csak bele, az 1980 előtt születettek, azaz MI, kész csoda, hogy életben maradtunk.
Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, sőt még biztonsági öv se nagyon, viszont bizton tudhattuk, hogy a gyerekágyak festékében akadt bőven ólom. A gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem voltak semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak felszerelve biztonsági nyitóval, és mikor bicajozni mentünk, nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért az nem volt semmi.
Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az ásványvíz. Én speciel sokáig kevertem a szódavízzel. Azt hittem az ugyanaz. Szúr-szúr. Semmi különbség a kettő között, miért pazaroljak hát rá külön szót. Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani.
Igen, ki. Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejtették, hogy élünk és megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy mobil. Pláne nekünk! Nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfűről azt hittük, hogy a sárkányfű egyenesági rokona.
Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak. Sőt! Ha az erősebb elgyepálta unalmában a kisebbet és gyengébbet, az is rendben volt. Ez így működött, és a szüleink nem nagyon szóltak bele ebbe sem. (- Kisfiam, bemegyek az iskolába, az nem lehet, hogy téged mindenki Rambonak csúfol / – Hagyd csak anya, ez az én háborúm!) Étkezési szokásaink Schobert Norbi mércéjével mérve nap mint nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy mcdonaldson edződött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helyből nyomna egy hátraszaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk a zsíroskenyérre, a kolbászra, a disznósajtra (ki tudja mit tettek bele), az iskolai menzára (ki tudja mit NEM tettek bele) és mégis itt vagyunk. A kakaóban nem volt A,B,C,D és E vitamin, viszont “bedeko”-nak hívták és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból készült. A limonádét még magunknak kevertük és mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt, a WC pereme alatt pedig a baktériumok ezreinek a kolóniái telepedtek meg a még háborítatlan nyugalomban, a preDomestos korban.
Volt néhány barát, aki már ismert olyat, akinek videója volt, vagy esetleg spectruma (az valami számítógép vót), de szó sem volt Playstationról, Nintendóról, X-Boxról, Videójátékról, 64 tévécstornáról, műholdról és kábeltévéről, filmekről, DVD-ről, Surround Soundról, internetről, Fitness-Club kártyáról vagy mobiltelefonról.
Kicsit le is maradtunk, bevallom már háromszor vettem ki egyik kedvenc filmem DVD-n a tékából, de még nem nagyon sikerült lejátszanom. Mindig lengyelül indul el, én meg egy negyedóráig nézem, aztán inkább visszaviszem. Viszont voltak barátaink! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a focipályán vagy a pingpongasztaloknál, vagy ha mégse, akkor egyszerűen becsengettünk hozzájuk és beengedtek. Nem kellet megkérdezni a szülőket. Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és nem hoztak a szülők…
Mégis itt vagyunk.
Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és nem ritkán fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást, mégis itt vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi seb pedig begyógyult.
Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor még volt egy iratlan szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt csináld, amihez értesz. Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem tudta rendesen kirúgni az ellenfél bokáját, az csak csalódottan nézhette a játékot a rácson túlról, vagy odébb állhatott, és más játékot, más
játszótársakat kereshetett magának.
A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen megéltük. Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha már sohasem akarnánk megállni. Nekünk a szexhez nem kellett pornófilm és szexújság, de még szálloda sem. Akkor és ott csináltuk, ahol lehetőség volt rá, és ha valamit rosszul csináltunk, vállaltuk a következményeket, és újra próbálkoztunk. Ha egy tanár nyakon vágott, nem szúrtuk le egy késsel és nem pereltük be, és nem sírtunk otthon a szülőknek. Sőt! Ha lehet el se mondtuk.
Ismertük a törvényt, és ha vétkeztünk, szüleink nem álltak mellénk. Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a kötelesség, a bűntudat, a jóérzés, a felelőség. Ismertük ezeknek a szavaknak a mélységét. Ezek voltunk mi.
Hősök?
Talán.
Hősei egy letűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok értetlenül mosolyognak.
| A jó, a rossz és a csúnya
A jó: A feleséged terhes. A jó: A feleséged nem beszél hozzád. A jó: Végre a fiad érett ember. A jó: A fiad sokat tanul a szobájában. A jó: Végül megegyeztél a férjeddel, hogy nem lesz több gyerek. A jó: A férjed nagy női divat szakértő.: A jó: Elmagyarázod a lányodnak a szex milétét, a méhecske és a virág példájával. A jó: A fiadnak van egy új hódítása. A jó: A lányodnak új munkahelye van. A legcsúnyább: Többet keres mint te. Forrás: Süniland |
|
|||||||||||||||||||||||||
Lighthouse 