Közzétette: Itt, a négy fal között, fehérre meszelt, csöndet ölelő szobámban, a tűz pirossága olvad most össze emlékeimmel. Ilyenkor az ember – aki tavasztól őszig a 
földeken dolgozik –, gondolkodik és megpihen a hosszú téli esték cimboraságában.
Ahogy most kinézek az ablakon, látom a tél hulló szakállát a földre huppanni.
Február vége felé táncolnak a napok. – Azon a bizonyos napon is február vége volt, amikor megtörtént velem a csoda. Egyik délután kint jártam a határban. Szántóföldeken, réteken és dűlőutakon csatangoltam – céltalanul.
A fák részegen dülöngéltek körülöttem, jobbra is meg balra is, ahogy apám cimborái szoktak, amikor a Tekergő Pali valami álombéli nótát furulyál nekik.
Lassan botorkáltam a vadcsapáson, a nádas felé, amikor az egyik bokor tövében – csodák csodájára – valami fényességet pillantottam meg. Bevallom, kissé meglepődtem. Ilyen fényességet látni, ebben az időben, csak otthon szoktam, amikor anyám meggyújtja a petróleumlámpát a konyhában.
Ahogy közelebb lépek a bokorhoz, egyszer csak… kacsintásra rándul a szemem, majd hunyorogva fölsóhajtok. – Te szentséges Szűz Mária! – mondom magamban, ahogy anyámtól szoktam hallani. – Hiszen ez a Nap! Amelyről úgy tudom, mindig ott ragyog a világűrben, ő fényesíti olyan szépre a csillagokat – amilyenre apám szokta a csizmáit az ünnepek előtt. Hirtelen nem tudtam, mitévő legyek. Hiszen még csiklandozott belülről a meglepetés pici lángja.
A következő pillanatban lerántottam magamról a bekecsemet – amit még Csöpi bőréből csináltatott apám –, s letakartam vele a Napot.
No! – mondom magamban, a Nap már nem fázik, de én igen. Ezzel a mondattal futottam hazáig – ahogy a szomszéd lova szokott, amikor megijed a repülőktől.
Otthon beestem a konyhaajtón. Rögtön a kályha mellé húzódtam, fázósan, szipogva.
Szüleim éppen vacsorázni készültek.
Még ma is emlékszem arra a pillanatra, amikor apám szemében táncra pördült a harag, mikor meglátott Anyám, mellette állva, szótlanul csóválta a fejét. Apám fölállt az asztaltól, majd lekevert egy pofont, és megkérdezte: – Hol voltál, fiam? Hiszen délután még sütött a nap, most meg csurom vizes vagy!
Visszafojtott, sírós hangon – összeszedve maradék erőmet – válaszoltam apámnak:
– A jég… beszakadt alattam a jég… odaveszett a bekecsem is…
Vártam, hogy nekem esik újra – pofozni kezd, úgy istenigazából kitölti rajtam aznapi haragját –, de ő visszaült az asztalhoz, és elkezdte kanalazni a levest.
Néhány pillanat múlva megszólalt ismét:
– A macska rúgja meg az egeret! Tavaly is megmondtam neked, hogy ne menj csúszkálni! Tavaly a cipőd ment tönkre, az idén meg a bekecsed van oda!… No, de meglásd, tavasztól úgy fogsz te is dolgozni, ahogy a Hédervári lova, és amit magadnak keresel pénzt, abból vehetsz majd bakancsot is, meg bekecset… csúszkálhatsz majd kedvedre, még nyáron is!
Ezzel a mondattal apám kimondta a szentenciát. Anyámtól kaptam száraz ruhát, de vacsorázni már nem volt kedvem.
…Később – ahogy múltak a napok, hetek – egyre közelebb jött a tavasz mihozzánk. A tisztuló égbolton a repülők kondenzcsíkjai rajzoltak vasutat. Az égből füstölgő meleg hírekre apám haragja is kezdett megenyhülni. A tavaszi szünetben – ahogy apám megjósolta – elkezdtem dolgozni. A déli órákban – mikor az ember meghúzódik egy fa tövében, hogy kifújja magából a port – csak arra a délutánra tudtam gondolni, amikor betakartam bekecsemmel a Napot.
Ha azon a napon mást cselekedtem volna, most nem lenne, ami melegítsen.
Lighthouse 