Közzétette:
Prometheus |
Leáldozó nap bíborában
Fürdik a Kaukázus orma,
Nyugaton rózsás felhők fátyla
Hull a fölkélő csillagokra.
Susog, suttog az alvó tenger,
Szerelmesét szólítja lágyan,
Megreszket a virágok kelyhe
Szűzi, titkos szerelmi lázban.
S a bíboros hegy meredélyén
A rózsafelhők lágy ködében
Prometheus, titánok atyja
Kesereg egymagán, sötéten.
Fölkél a hold. Csókját lehinti
Az alvó tenger fölszinére
S e csók nyomán kikél a vízből
Az óceán ezer tündére.
Sörényes Neptun szép szülötti,
Az óceánidák dalolnak,
Prometheust körüljajongva
Hódolnak a nagy fájdalomnak!
És könnyeiknek gyöngyfüzérét
Elszórják a habtáncba búsan,
A sápadt hold felhőbe búvik,
És sírdogál az ég borúsan!
A végtelen gyász hallatára
A szirtek keselyűje ébred
És éktelen nagy vijjogása
Betölti félsszel a vidéket.
És szilaj, biztos szárnycsapással
A Kaukázus felé tartva,
Lecsap a csúcsra s a titánnak
Szívébe vág rettentő karma!
Prometheus, míg mély sebéből
Mint szökkenő ár, hull a vére,
Szomjas gyönyörrel hallgat egyre
A tündérlányok énekére!
Éjszaka |
Ki a homályba bevilágolsz,
Sivatagban vezetve lángolsz,
Ki a ködön túl élsz az égben,
Ragyogj fölöttem minden éjen!
Az árnyak titkosan közelgnek,
Kétsége megnő a szívemnek,
Mint a homály, miként az éjjel,
Te űzd fényeddel szanaszéjjel!
Az égen csillagok lobognak
Visszfényei örök napodnak.
Szívemben is – mint csillag égen,
A te örök visszfényed égjen!
Sursum corda! |
A hegyre tartok. Sápadt glóriában
Ködökkel küzdve, már kihúny a Nap,
Egyre gyorsabban suhannak az árnyak,
Az ösvény egyre magasabb.
S míg én előre tartok lankadatlan,
Csittulni kezd a távolok zaja,
Csak halk zsibongás zsong föl a magasba
És fönn az is – harmónia!
És idefönn az élet nem is élet,
Csak végtelen sejtésű nyugalom,
A csillagok némán álmodva égnek,
Sötéten szunnyad a falomb.
S belémerülve a fénybe, a ködbe,
Örök Pán muzsikáját figyelem,
Kihuny szívemben minden gyönge, törpe,
És föllobog a Végtelen!
Lighthouse 