Közzétette: (Novella, semmi más)
4.
Erről a kényelemről is lehetne egyet-mást mondani Vajon a kényelem ad időt, alkalmat kultúrára? Művelt ember-e, lelkileg művelt, a kényelmes ember, a küzdéstelen? Ez volna Nietzsche utolsó embere; ezt a dolgot megírta már Nietzsche. De én képzelek egy orvost, aki így gondolkozik:
– Egész életemet a testi szenvedések enyhítésének szenteltem és most kérdem, tettem-e valami hasznosat? A haláltól senkit sem menthettem meg; legfeljebb néhány keserves órával nyújtottam életét; a minden szenvedésnél nagyobb szenvedést, a lelki szenvedést nem enyhítettem soha. Jó keresztény létemre nem tettem az evangélium szerint, mert csak a test baját néztem és a lélekét megvetettem. Pedig a században, amelyben éltem, azok voltak a legnagyobb betegségek, amelyekre azt mondtam: “Semmi! csak idegesség.“
Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyerné, lelkének pedig kárát vallaná?
“Csak rögtön orvoshoz menni!“ – azt mondtam mindig – “Őszintének lenni az orvoshoz, mint a gyóntatóhoz!“ De adhatta-e az orvos azt a megnyugvást, amit a gyóntató ad annak, aki hisz? Nem nyugtalanságot adott-e gyakran, kétségbeesést vagy gyanút és új képzelődéseket? És aki vétkezett a test ellen, bűnének tudatát az orvos még terhesíté önnön büntető szemeiben, az orvos, aki naponkint vétkezett a lélek ellen, mondván:
“A fő a testi egészség és ettől függ a lélek. Mens sana in corpore sano.“
Holott, ami a testnek egészség, a léleknek szegénység.
5.
Így szól Paul Verlaine, a költő:
Je ne veux plus aimer que ma mčre Marie.
Minden egészséges szerelem állati, minden beteg szerelem emberi alacsonyság. Az egyetlen igaz, beteg és mégis tiszta, magas szerelem Máriáé, aki nincs, nincs!
6.
Egy hölgy, nagy dáma, akinek teste minden kéjben fürdött, lelke ismerős minden finomsággal, így szólna, így szólna:
– Vinnék Neki alabástrom edényben nárduskenetet s szent, fehér lábára tékozlanám. Ó e szent, fehér lábak, melyek aranyfényt párolognak! Kitárt szent kezeinek fehér ujjaiból arany sugarak nyúlnak, nyúlnak a végtelenbe. Sebeinek vérébe mártanám ajkamat, lennék az ő jegyese, hadd vonna be, szorítana fehér palástja alá. Mindent szeretek, ami nincs; hadd áztassam ki elégületlen testem az ő lelkének vizeiben. Ágyamba fektetem, holtan és fehéren, piros párnák közé és melléje fekszem örökre. Sohasem akarok felkelni többé, a palástját magamra húzom és örök kéjben mozdulatlanul fogok alatta feküdni örökké. És a gyönyörűm nem marad meg a palást alatt, hanem lassan-lassan kiárad és elborítja az egész világot, mint forró aranyfolyó, és semmi más nem lesz a világon, mint ez az én egyetlen, örökös, egyforma gyönyöröm.
7.
Ezeket a jegyzeteket találtam egy hitetlen embernek az írásai közt, aki nevezetes volt képzelődéseiről és paradoxonjairól. Protestáns volt, de azt tartotta, hogy a katolikus ma az egyetlen valóságos vallás, és hogy az olyan vallás, amely részben lemond a tekintély legmagasabb elveiről és a változhatatlan dogmák legszigorúbb fegyelméről, nem méltó a vallás magasztos nevezetére. Ő pedig azt tartotta, hogy a vallás a legmagasztosabb, sőt egyetlen mozgatója az emberi szellem egész életének, bár maga, amint mondtam, teljesen hitetlen volt. A XX. századról és a történet jövőjéről igen különös fogalmai voltak, melyekre az előző lapok némi világot vethetnek. Azon reményben, hogy a magasabb közönséget érdekelni fogják ennek az excentrikus, de kétségkívül nem ostoba embernek gondolatai, vagyok bátor azokat a nagyérdemű közönség elé bocsátani.
Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 2. szám · / · Babits Mihály: Huszadik, huszadik század
Lighthouse 