Rodostó, Margit híd

Gallipoliból, Anno 1717. 10. octobris
Édes néném! Hála légyen az Istennek, mi ideérkeztünk ma szerencsésen, Franciaországból pedig 15. septembris indultunk meg. A fejdelmünknek Istennek hálá jó egészsége volna, hogyha a köszvény búcsút akarna tőlle venni, de reméljük, hogy itt a török áer elűzi… A fejedelmünk a hajóból még nem szállott vala le, hogy a tatár hám, aki itt exiliumban vagyon, holmi ajándékot külde és a többi között egy szép lovat, nyergelve. Itt a fejdelemnek jó szállást adtak, de mi ebül vagyunk szállva. De mégis jobban szeretem itt lenni, mintsem a hajóban… Én pedig ha igen szeretem is kédet, de többet nem írhatok, mert úgy tetszik, mintha a ház keringene velem, mintha most is a hajóban volnék.
Rodostó, 20. decembris 1758.
… Az első levelemet, amidőn a nénémnek írtam, huszonhét esztendős voltam, eztet pedig hatvankilencedikbe írom; ebből kiveszek 17 esztendőt, a többit haszontalan bujdosásba töltöttem. A haszontalant nem kelletett volna mondanom, mert az Isten rendelésiben nincsen haszontalanság, mert ő mindent a maga dicsőségire rendel. Arra kell tehát vigyáznunk, hogy mi is arra fordítsuk, és úgy minden irántunk való rendelése üdvességünkre válik. Ne kívánjunk tehát egyebet az Isten akaratjánál. Kérjük az üdvességes életet, a jó halált és az üdvességet, és azután megszűnünk a kéréstől, mind a bűntől, mind a bujdosástól, mind a telhetetlen kívánságtól. Amen.
Ezen első és utolsó levele között még kétszázötöt írt Mikes Kelemen, több mint negyven esztendőn keresztül. Oké, hogy elkezdte, jó ötlet volt, tényleg – de hogy nem unta meg?
Olvasgatom ezeket az álnénjének szánt vallomásokat, hátha kiderül, miért ír (ez) az ember. Eleinte hetente egyszer böcsülettel pennát fog, rója a sorokat diáriumába, de hamar alább adja, egy hónapban jó, ha egyszer ül az asztalához, a vége felé már teljes két-három hónapok is kimaradnak. De rendíthetetlen mindazonáltal, bé nem rekeszti soha, jóllehet utolsó három évéből nem ismerünk levelet, de nem látszik a kétszázhetediken, hogy utolsónak gondolta, bízvást folytatta vón, csak hát vége szakadt az életinek közbe. Vagy nem akart kétfelé írni, mert az isztambuli császári követ engedélyével ekkor már levelezhetett erdélyi atyafiságával.
Negyvenegy évig írni az asztalfiának!  Papírjait nem számozta, nem rakosgatta egymásutánba, nemigen érdekelhette, mi lesz a sorsuk. Dátumozott (hamisan-é vagy sem), ezzel el volt intézve. Ám el is dobgatta volna őket… Ennyi sok év alatt csak volt néhány depis napja, amikor megmarkolja s a tűzbe dobja mindet! Azt azért mégsem, valami viszonya lehetett hozzájuk. A művéhez. Aztán meg, fogadok, hogy titkolt egy kis reményt magában. Álmodott olykor arról, hogy egyszer, majd egyszer Zágonban lesz valaki, akit félrehív egy alkalmas estén, felhajtja a nagyláda fedelét, félretolja a díszes tőröket, és kivesz a régi selymekkel takart mellvért alól egy jókora szelencét. Abból meg a leveleket. Ez az egyik. A másik meg az, hogy írnia kellett, ki ne száradjon e kicsiny reménye egészen.
Augusztus 7-én született, 1690-ben így jutott eszembe a leveleskönyvéhez nyúlni.
Megnézem, jól emlékszem-e, hogy azt dedikálta Juhász Ferenc ’69-ben A szent tűzözön regéi piros előlapjára, hogy „A szó a mi örökségünk, reményünk és menedékünk”. Jól.

Délután
Fölmentem a Margit hídra körülnézni. Nemsokára szétszedik, a szigeti aluljárót elbontják, állítólag zebra lesz helyette. Most még ilyen.