Lator László – Férfikor

 

Ringanak-bomolnak hárslomb-susogással,

nyírág-zizegéssel szitakötő-fények.

Hallgatom, mélyemben hogy keresik-ássák

búvópatak-útjuk habtarajos évek.

Megjártam mélyeket, ormokat, poklokat,

szélörvény sorsom már csendesedik.

Ha mi nem-emberi kormozott, rám tapadt,

lehántom, feledem mocskait-szennyeit.

 

Vezérlő csillagom szelídebb fényjelét

szememhez közelebb immár villogtatja.

Oldódnak félelmes magányom görcsei,

fordul a nyelvem is szelídebb szavakra.

 

Ideje szólanom új számot-vetéssel,

haragos istenek szobrát összetörvén.

Amit tán érdemes kőtáblára vésnem:

nem égé-pokolé – csak emberi törvény.

 

Nyelvemet igaznak, szándékomat jónak,

akarom kezemet tudni béklyótlannak.

Lehet-e hűségnek, földemhez vonónak,

magamnál szigorúbb bírája magamnak?

 

Szívemet hitemet meg nem tagadóvá

hegyipatak évek áramai mossák.

Akarom: magamat őrzővé-adóvá,

emelj magadévá, gyönyörű magasság.

1956

[Digitális Irodalmi Akadémia]