A rabszolga-kereskedelem felszámolásának emléknapja

 

 

A rabszolga-kereskedelemről és annak eltörléséről való megemlékezés nemzetközi napjával kíván az UNESCO mindenkit emlékeztetni az elfelejtett vagy alig ismert küzdelemre, amelyet a rabszolgák folytattak szabadságukért. 1791-ben augusztus 22-éről 23-ára virradó éjszaka felkelés tört ki Santo Domingoban, amely elindította azt a folyamatot, amely a rabszolga-kereskedelem eltörléséhez vezetett.

Neumann-ház – Irodalmi Szerkesztőség

 

Szabó Lőrinc – A rabszolga

 

Túrtam és átkoztam a Földet

s egy Óriás lépett elém.

– Ki vagy? – mint vas, kongott a hangja. –

– Rabszolga, – válaszoltam én.

– Kinek a szolgája? – A Földé! –

mondtam vad gyűlölettel. Ő

erre fölvett a tenyerébe

és: – Ne félj, – súgta, – a jövő

majd megszabadít zsarnokodtól,

csak őrizd jól a titkomat:

népem, a Vas-Nép, lázadásra

készülődik a föld alatt! –

Ezt mondta a Vas-Óriás és

eltűnt… Én kínlódtam tovább,

túrtam a földet s átkozódtam

száz hosszú, hosszú éven át,

s reménykedve s csalódva néztem,

a lélektelen, lomha, vak

hadak hogy hevernek a földön,

kéz, láb s agy nélkül, a vasak,

láttam, hogy tűrnek, mint a hullák,

erősek, engedelmesek,

ekének, ásónak, kapának

mind ideadják testüket,

de láttam azt is, hogy maguktól

nem tudnak megmoccanni se,

láttam, e halott nép az élő

Földet nem győzi soha le.

Hívtam hát ujra a Vezért, az

Óriást, s elmondtam neki,

hogy mi kell még és hogy lehetne

a vén Földdel megküzdeni.

Az Óriás szemembe nézett

és, lassan, szólt: – Ha igazán

gyűlölöd, – (bólintottam), – akkor

mégis mi győzünk! – Azután

elmondta, hogy mi lesz a dolgom…

Elmondta… S én, a lázadó,

boldogan követtem parancsát

és tettem, ami neki jó:

cipeltem az égő pokolból,

föl, föl, cipeltem fekete

népét, tűzben nemesitettem,

szikrát lobbantottam bele,

fegyvert gyártottam és bilincset,

emeltem neki várakat,

megtanítottam szállni, úszni

a föld felett s a víz alatt,

szörnyű csodákra tanitottam

és szörnyű hatalomra őt, –

még száz év, és rettenve hátrált

a Föld az új isten előtt.

S ekkor, csak ekkor vettem észre,

csak ekkor vettem észre, hogy

mialatt a régit levertem,

a Vas új igába fogott:

én vagyok az ő keze, lába,

velem nyúl a világon át,

velem rakatja emeletekké,

gépgyártó gépekké magát,

s szemem s agyam, mit kölcsön adtam,

már csak egy műszere neki,

már beszél: azt mondja: az embert

magának ő gondolta ki,

ő az élet, munkába már ő

szervez, kereskedik, kifoszt,

ő akar s az én szerepem csak

az, amit érdeke kioszt:

az anyag él és háborúkat

indít föld alatt, föld felett, –

a bilincs rámcsap és maguktól

dolgoznak a gépfegyverek.

Félve, s lázongva, megidéztem

harmadszor is az Óriást.

Megjött. Féllába Moszkva földjén,

a másik meg Newyorkon állt.

Most volt csak óriás! Kezébe

vett újra és szólt: – No, mi kell? –

– Becsaptál! – és elpanaszoltam,

hogy népe hogy bánt velem el.

Átkoztam a földet, a gépet,

a régi és új zsarnokot.

– Akié a gép, azé az ember! –

dühöngtem és ő kacagott.

Arcába vágtam: – Azt hiszed, hogy

most a te rabszolgád leszek?

– Te mondád! – felelt ő nyugodtan

és elfújt, mint egy porszemet.

[Digitális Irodalmi Akadémia]