Jan II Kazimierz Waza

II. János Kázmér

Közzétette:

 

 

A Vasa-dinasztia utolsó királyának uralma a 16—17. század egyik leghatalmasabb állama, a Lengyel—Litván Unió hanyatlásának kezdetét jelezte

A Vasa-nemzetségbeli János Kázmérnak nem sok esélye volt ugyan az uralkodásra, 1648-ban mégis megválasztották, hogy a nemrég elhalálozott féltestvérét, IV. Ulászlót kövesse a trónon. Miután eddig jórészt féltestvére árnyékában élt, János Kázmér hamarosan a 16—17. század egyik legnagyobb és legnépesebb, nagyjából 1 010 000 km2-es birodalma, a Lengyel—Litván Unió uralkodója lett. 39 éves korában tehát eljött az ideje, hogy királyként kormányozhasson.

Állítólag János Kázmért a lengyel nemesség körében többek közt azért tartották kellemetlen alaknak, mert látványosan lenézte és semmibe vette az ország kultúráját. Ez pedig nem éppen megfelelő magatartás annak számára, aki maga is nemesember volt, és lengyel király lett. Idősebb féltestvérével, IV. Ulászlóval ellentétben, akire társaságkedvelő, barátságos, jó humorú és optimista férfiúként emlékeznek, János Kázmér barátságtalan, zárkózott emberként vált ismertté, akinek idejét részint a zabolátlan mulatozások, részint pedig a csendes vallási elmélkedések töltötték ki. Még fontosabb momentum, hogy idegenkedett a politikától, ennek köszönhetően pedig gyenge hatalmi bázissal és nagyon kevés befolyással rendelkezett a lengyel udvarnál.

Ezzel szemben IV. Ulászló gyorsan hírnevet szerzett azzal, hogy bárkit elbűvölt, akivel csak találkozott. Már tízéves korában saját hercegi udvartartással rendelkezett, németül, olaszul és latinul is jól beszélt és írt. Emellett nemzetközileg is nagyra becsülték és a „kereszténység védelmezőjének” tekintették, ugyanis személyes dicsőségét hajszolva bátran vett részt számos csatában és hadjáratban. János Kázmér bátyjának nem volt egyetlen komoly vetélytársa sem, amikor az 1632-es választások után királlyá koronázták.

Az újdonsült királynak azonban egy sötétebb oldala is volt: Ugyanis extravagáns életmódot folytatott, és arról vált ismertté, hogy sokkal több pénzt költ, mint amennyit a királyi kincstár biztosítani képes. Emellett számos szeretőt is tartott – még házasodása után is. A heves vérmérsékletű uralkodó rögeszmésen vágyott a svéd trónra, amely hajdan még apjuk, III. Zsigmond kezében volt, amíg 1599-ben nagybátyja le nem taszította onnan. Mindez hosszú viszálykodást eredményezett, és a Vasa-nemzetségbeli lengyel királyok töretlenül igyekeztek valahogy visszaszerezni a svéd koronát – ez pedig több évtizednyi háborúskodásba sodorta az országot.

János Kázmér éppen a hadakozások során tüntette ki magát, akárcsak testvére, aki uralkodása során sikeresen megvédte Lengyelországot a külföldi invázióktól. Kázmér már 1633-ban, 15 évesen részt vett a Moszkva ellen folytatott szmolenszki háborúban, két évvel később pedig váratlanul csatlakozott a Német-római Birodalom hadseregéhez, hogy az ő oldalukon harcoljon a franciák ellen a harmincéves háborúban, az európai történelem egyik leghosszabb és legpusztítóbb hadakozásában. Mindezt úgy tette, hogy eredetileg az lett volna a feladata, hogy egy diplomáciai küldetés során Bécsben egy másik háborút készítsen elő. Miközben Kázmér háborúskodott, Ulászló sikertelenül próbálta azzal növelni testvére befolyását, hogy a nevében házassági tárgyalásokat folytatott a svéd és az itáliai nemesség körében. Miután azonban János Kázmér visszatért a Lengyel—Litván Unió területére, világossá vált, hogy neki más elképzelései vannak. Beleszeretett ugyanis Guldentern bárónőbe, királyi bátyja azonban megtorpedózta házassági terveit.

Ezután a bűnbánó Ulászló azzal próbálta meg kiengesztelni öccsét, hogy Kurzeme tartományának fejedelmévé nevezte ki. Ám ezt a tervet is megvétózták, ezúttal az Unió parlamentje; a sértett és dühös János Kázmér pedig 1638-ban ismét elhagyta szülőföldjét, Spanyolországba ment, ahol portugál alkirály szeretett volna lenni. Még nem tudhatta, hogy sohasem fog megérkezni célállomására. Útközben ugyanis francia ügynökök ejtették foglyul, és Richelieu bíboros parancsára börtönbe vetették. Csak 1640-ben szabadult ki diplomáciai közbenjárásra. A tömlöcben töltött két hosszú esztendő megváltoztatta életét, és Kázmér, aki oly sok évet töltött különböző királyi udvarokban, a harcmezőkön pedig oly sikeres katonai karriert futott be, most úgy döntött: jezsuita noviciusként a vallásnak szenteli az életét. Ismét elhagyta hát a Lengyel—Litván Unió területét, hogy Itáliába utazva 1643-ban csatlakozzon a jezsuitákhoz.

A katolikus Ulászló király rendkívül toleránsan állt a vallási különbségekhez. János Kázmér döntését azonban ellenezte, s ennek hangot is adott – ez pedig az Unió és a pápa közötti diplomáciai szakadáshoz vezetett. A király ellenvetését figyelmen kívül hagyva János Kázmér továbbra is jezsuita maradt, sőt a rend kardinálisává is kinevezték. Mégis, alig pár évvel a rendbe való belépése után Kázmér alkalmatlannak érezte magát az egyházi életre és visszatért Lengyelországba.

Ulászló utolsó évei közeledtek. 1647. augusztus 9-én hétéves fia és egyetlen törvényes örököse meghalt, amely nagy megrázkódtatást jelentett az uralkodó számára. Alig egy évvel később, 1648 elején vadászat közben epe- vagy vesekőproblémáról panaszkodott, majd mivel az orvosok félrekezelték, állapota rosszabbodott, és május 20-án elhunyt.

János Kázmér időközben már lemondott kardinális rangjáról, hogy a lengyel trón várományosai közé léphessen, és féltestvére halálának évében meg is választották királynak. Uralma alatt szinte folyamatosan háborúskodott, és ő lett az utolsó Vasa-nemzetségbeli uralkodó a Lengyel—Litván Unió trónján.

 Jan II Kazimierz Waza

II. János Kázmér lengyel király (lengyelül Jan II Kazimierz Waza) (Krakkó, 1609. március 22. – Nevers, 1672. december 16.) Lengyelország királya 1648–1668 között, a Vasa-dinasztiából.

II. János Kázmér hamarosan megházasodott, hajdani bátyja özvegyét, Gonzaga Lujza Máriát vette el, akivel akkor találkozott először, amikor meghatalmazottként képviselte bátyját az esküvőjén, ahol Ulászló nem tudott személyesen jelen lenni. Kázmér uralkodása az 1654 és 1667 között zajló orosz-lengyel háborútól az 1665 és 1670 közt bekövetkezett svéd invázióig állandó háborúkkal telt. A lengyel—litván területeken a 17. század közepén számos háború zajlott, de ez az időszak volt a csúcs, amikor is a az Unió lakosságának nagyjából 40%-át elvesztette és európai nagyhatalmi pozíciója megingott. Talán nem meglepő módon e pusztító háborúk egyik alapja a svéd trón hajdani elvesztése volt. A Svéd Birodalom ugyanis időközben a világ egyik legerősebb országává fejlődött, és hatalmas hadsereget hozott létre, János Kázmért pedig gyenge „jezsuita” királynak tekintették, akit még az Unió nemessége sem támogatott (mivel lenézte kultúrájukat). Maga a Lengyel—Litván Unió is legyengült már, mivel erejét jórészt az olyan egyéb hadakozások kötötték le, mint például a keleten zajló orosz—lengyel háború. Megérett hát az idő egy keletről jövő invázió számára. A svéd hadsereg Lengyelország nagy részét különösebb ellenállás nélkül özönlötte el, Kázmér szülőföldjének pedig nagyobb arányú veszteségeket kellett elszenvednie, mint amilyenek később, a II. világháború során érték. Varsóban, a Lengyel—Litván Unió fővárosában a háború előtti 20 ezres népességből csak nagyjából 2000 ember maradt. 1660-ban, öt hosszú évnyi hadakozás után János Kázmér kénytelen volt lemondani a svéd trón iránti igényéről, és beleegyezni, hogy Livónia és Riga városa svéd fennhatóság alá kerüljön. 1667-ben aztán újabb, immáron végső csapást kellett elviselnie a királynak. Meghalt ugyanis felesége, Gonzaga Lujza Mária, aki mindig fontos támogatást jelentett a számára, és a svéd invázió idején kulcsfontosságú személynek számított. Gyermekeik kiskorukban meghaltak, így nem maradt utánuk örökös.

The coat of arms of the Vasa family

A Vasa család címere

A háborúskodásba belefáradva és a gyásztól megtörten 1668. szeptember 16-án János Kázmér lemondott a lengyel—litván trónról, és ahhoz a társasághoz tért vissza, amelynek korábban, még uralkodása előtt tagja volt – azaz a jezsuiták közé.

Húszévnyi királyi hatalmat félredobva újra Franciaországba ment, hogy a párizsi Saint-Germain-des-Prés-kolostor címzetes apátja legyen. Habár uralkodásának idejét folytonos háborúskodás keserítette meg, Ulászlóhoz hasonlóan János Kázmér is nagy művészetpártoló volt. Amikor Franciaországban nyugalomba vonult, legtöbb festményét is magával vitte, így neki köszönhetjük, hogy többek közt olyan művészek alkotásai fennmaradtak, mint Rembrandt, Rubens vagy Brueghel. Itt, abban az országban, amely egyszer bebörtönözte, egy kolostor mélyén lelt csendes békére és nyugalomra az az ember, aki valaha egy egész birodalmat irányított.

Forrás: Királyok és királynők (104-107. oldal) Kossuth Kiadó 2017 ISSN 2064 8790 ISBN 978-963-09-9133-9

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s