Gyula Illyes

Illyés Gyula – Farsang

Közzétette:

 

 

A zene harmadnapja szólt már,
harmadnapja a friss zene!
a kis parasztház harmadnapja
szinte keringett már bele!
A víg zenébe, ami nappal
megragadt még a ház körül,
de éjjel, már harmadik éje,
diadalmasan szétterült,
szétfolyt és fölszállt büszke jelként
s a kicsi ház, a tél, a hó
fölött lengett mint mesebéli
víg népekkel telt léghajó.

Gyula Illyes by Bahget IskanderÖrömmel, vígsággal, reménnyel
duzzadó léggömb odafent
a téli éjben s kosarában
mi a kis házban idelent,
a kis házban, hol harmadnapja
a konyha és a két szoba
a félfalunak volt etető-
itató paradicsoma
mérföldre szállott hivogatva
a káposzta, a bor szaga
s nem szállt hiába, ilyen lakzit
a környék nem látott soha!

Kamasz voltam már, serkedő
bajuszú embernyi diák,
hogy megmutassam álltam a tort,
álltam már három éjjen át,
fújtam a nótát és a füstöt,
s a sűrű füstfelhők alatt
forgattam kurjantva a tömzsi,
sikongó hajadonokat
és ittam egyre, ha egy percre
a zene el-elhallgatott
mintha temetnem kellett volna
valami nagy-nagy bánatot.

S nevettem egyre bár a bútól
majd leszakadt bent a szivem
forrón, bolondul megszerettem
a kis menyasszonyt, kit sosem
láttam azelőtt s aki itt is
zavartan és szégyenkezőn,
pirosan s egyre félszegebben
csak néha-néha tünt elő;
tétova szeme a szegénynek
s már kendőbe kötött feje
hirdette, hogy, mi már ilyenkor
megesik: megesett vele.

Néztem kerekded szöszke arcát
s úgy elfogott a fájdalom,
hogy ültömben csak végig nyultam
féltesttel ott az asztalon,
könny és kidőlt bor mosta arcom,
sírtam, minthogyha ezután
nem maradt volna, ő lett volna
a legeslegutolsó lány,
mintha megcsaltak volna, mintha
egy szép ígéret foszlana,
mintha a földön senki engem
nem szerethetne már soha.

Kint pisztolyok durrogtak egyre
hirdetve a hirt messzire
kutyák nyíttak, oh kivert ebként
nyittam volna én idebe,
nyeltem a bort, hogy csillapitsam
az őrületet, mit magam
félve figyeltem, de a bor csak
tűzre olaj volt, – magasan,
egyre dúsabban lángolt tőle
fájdalmam eladdig, amíg
ködlő szemmel már azt se tudtam
hogy a sok lány közt ő melyik.

Oh az a düh! Összefolyt minden.
Mindenre jól emlékezem,
mintha még egy alakba láttam
volna magamat mögülem.
Tudtam mit teszek s azt is tudtam,
mást teszek, amit akarok
börtönben voltam s tudtam azt is,
hogy rab vagyok, hogy vak vagyok
kapkodva forgolódtam. Hol vagy
te szép, egyetlen, drága lány!
Megnéztem mind. Nem emlékeztem.
Egyforma volt már mindahány.

Tehetetlenül, mint bűbájló
szemverés, varázslat alatt
bús mesehős kerestem azt ki
régi magamnak visszaad.
Jártam a párok közt s belül bár
csavart, fojtott a fájdalom
riadtan hallgattam a csengő
kacagást, tréfát ajkamon.
Derékon kaptam, akit értem
és roptam a táncot vele
a vad zenére, amely zengett,
bongott már harmad éjjele.

A zenére, mely itt cseng most is
fülembe és meg-megriaszt:
rajtad azóta is a vakság!
nem lelted meg ma sem magad!
A zenére, mely vad folyamként
sodort, forgatott pörgetett,
a zenére, mely végül mégis
valaki karjába vetett.
Magam sem tudom már mióta
keringtem, amikor szemem
észrevette, hogy órák óta
mindig egy lány táncol velem.

Csak szemem tudta ezt sokáig,
a szemem s még nem a szívem
A szemem s talán derekának
karcsúságáról tenyerem.
Egy lány, ugyanaz, járta vélem,
lebbent, fordult, de visszatért,
visszatért folyvást, megismertem
két vállamon már a kezét.
Ő jött velem az asztalhoz is,
mellettem ült, el nem maradt,
dugdosta, – már ahogy az illik, –
kezem elől a poharat.

Igy folyt az éj, a harmadik már,
egyre sűrűbben, vastagon.
Mintha gyötrődve egyszer kint is
jártam volna az udvaron.
Ott mondhattam el néki mindent:
holdat és csillagsereget
vélek látni szavát idézve:
«itt én is jó leszek neked!»
Ezt mondta, – búsan, vagy nevetve? –
nem tudom. Nem is szólt talán.
Se rá, se másra, semmire sem
emlékszem vissza ezután.

Reggel sápadtan, dideregve
oszolt a násznép a havon.
Az új párral a zene messze
szállt már egy zörgő fogaton.
Borzongva fürkésztem a csizmás
Nem ismertem meg közülük már,
nem ismertem már senkit itt –
Mintha akikkel együtt voltam,
az a vigadó, daloló
násznép maga is elszállt volna
egy mesebeli léghajón…

Kifosztva, idegenül, árván
tekintgettem magam köré
és botladoztam be a törpe
szánba apám, bátyám közé.
Futott a két ló, kövér combjuk
szapora változásai
mint másvilági szörnyű arcok
rettentő vigyorgásai
gúnyoltak, ugráltak előttem
amíg pillám le nem ragadt,
s köpte aztán is gyors patájuk
arcomba a havat, sarat.

Forrás: Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 2. szám

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s