Sandor Brody

Bródy Sándor – Barátom a vak

Közzétette:

 

 

Él egy barátom falun, akiről rég hallom, hogy megvakult. Valamelyik nap levelet kaptam tőle, amelyben tanácsokat ad nekem, hogy merre menjek ebben a homályos és zavaros életben, ahol tájékozódni mi tudunk legkevésbé, mi, akik látunk. Valami elemi iskolás gyereknek diktálhatta a levelét és az öreg életigazságok nagyon furcsán hatottak rám a hebegő és bizonytalan íráson keresztül. Ez volt az a levél, amelyre felelnem kellett, tehát nekiindultam és inkább fölmentem hozzá a faluba. Nehéz szívvel bizony, mert vak emberrel együtt lenni, ha csak egy napig is, nagy szomorúság és félelem nekünk, akik látásból és ennek általa élünk. A másik bánatját, ha akármilyen nagy is, még csak elviseli az ember, de a magunk képzelődése, hogy bennünket is baj érhet, az valóban vigasztalan…

Az úton szakasztott azok a képek, mint harminc év előtt, amikor mint gyerek jártam erre. Az állomáson valaki pipát lopott, a csendőrök ezért vertek egy cigányt, a többi sivalkodott és verte a mellét. Menyecskék görögdinnyét kínáltak átvonuló katonáknak, fáradt mezei munkásoknak és sunyi mesterlegényeknek. Az arcok ugyanazok, csak egy ivadékkal később, a görögdinnye is ugyanaz, még a fény is ugyanúgy esik a pohos zöld gyümölcs hasára. Változatlan az a vasutas is: katonatisztnek hiszi magát és a régi hősiességgel áll meg a még mindig komikusan prüsszögő lokomotív előtt. Minden ugyanaz és én is: bánatos boldogsággal helyezkedem el a szeptemberi hangulatban. A falu boldogan búg, mert mindenfelé csépelik a kalászt és a bőség szaga, az érett szőlő, az új búza, az égett fű, a friss szénakazalok illata árad el. Oh, be jó itthon, de barátomtól, a vaktól, félek!

Az állomáson várt. Húsz esztendeje nem láttam és amikor utoljára láttam, már negyvenéves volt… Most változatlanul a régi. Mégis, mintha valami nagyon keveset fiatalodott volna azóta. A fazónján nem változott egy hajszálnyi sem, talán – biztosan – ugyanabban a sötétszürke ruhában van, mint amelyikben húsz évvel ezelőtt láttam. A haja, a szakálla egy milliméterrel se nagyobb vagy kisebb és ősz szál alig van benne egy-kettő. Nagyon örvendett, hogy megjöttem és hogy jól, »sőt pompásan nézek ki«.

– Hát látsz engem, pajtás?

– Nem. De az ilyesmit megérzi az ember! – mondá elégedetten.

Kocogtunk befelé a faluba. (A bennlakók hízelegve olykor városnak is nevezték.)

– Barátom, itt minden a régi, a kocsisom is, nézd, a lovaink is; ismered őket, a Virág meg a Tündér!…

Milyen Virág és milyen Tündér! Két lóaggastyán, ifjú korukban is csak honvéd-lovak voltak, most mind a kettő húsz éven túl, alig hasonlított többé a lovak nemes állatfajtájához. Vakok, bénák, talán süketek is. De azért nem voltak rosszkedvűek, mentek, mendegéltek előre. A parádés kocsis pántlikás kalapjának már csak a karimája volt meg, az is, mint zöld mohkoszorú, a kék dolmány cafatokban lógott le az aggastyánról, akiben – érezhetőleg – csak a pálinka tartotta a lelket.

– Nem megyünk haza, – mondá barátom, – kimegyünk a szőlőmbe ebédelni. Kecsegét hoztak a Tiszáról. A vincellérné pörkölt kecsegét fog főzni. Szabad tűzön. Kecsegét. A tiszai kecsege mindennél jobb a világon.

Minden szót, amit mondott, minden fogalmat, amit jelzett, külön-külön kiélvezte. Egyébként is akkora volt benne az életöröm, hogy egyszerre megmelegedtem és megfáztam tőle. Ez az ember orvos, teljes tökéletesen vak és tudja, hogy örökre gyógyíthatatlan és íme, milyen biztosan és kényelmesen érzi magát az életben! Dícséri a termést:

– Nem lesz elég hordónk, a patakba eresztjük a fölös bort! Mi, Mihály, jó lesz? – negédeskedett a kocsissal és mutogatta nekem a bibliai tőkék bőségét, az arany szőlőfürtöket, amelyeknek színét ő sohase látja immár…

Buzgott a hal a piros lében, főtt, forrott a köteles csirke-gulyás; szűrre heveredve néztük, ő is. Az üres szemén fekete pápaszem. De ezen a feketén keresztül ő több és rózsásabb színt látott, mint mi látók és színekben tobzódók.

– Mindig imádtam a természetet; a természeti főzést. A szabad lángot, amint szinte bekap az ételbe. (Már csak csendes zsarátnoknál főtt az étel.)

– Úgy látom, jól élsz! – jegyeztem meg én. – Voltakép hogy élsz, öreg? No, csakhogy van miből.

– No, no. Gazdag éppen nem vagyok. Mint járásorvosnak van harminc forint nyugdíjam. Havi, nem negyedévi. A szőlő is hoz húsz forintot, havonta. Milyen okos voltam, hogy ezeket én így beintézkedtem. Dícsérem az eszemet. Ha még öt évig működhettem volna, ezer pengő évi nyugdíjam lett volna. Mi, ez csak valami? Ez lett volna nagyszerű.

Annak örült, hogy milyen pompás lett volna úgy, de nem tudott búslakodni, hogy nem lett így. Még az elfoszlott reményt is élvezte.

– Pénzem nincs sok, de nekem mind kevesebb kell. És közben talán örökölni is fogok, ilyen nagy családban meghal ez, vagy az. Mit tudom én, az atyafiságom közül meghal valaki Amerikában, gyermektelenül. A konzulátus fölveszi a hagyatékot, nem lopja el. Az egész intézmény jó, bárha osztrák is.

– A parasztok hivatnak még?

– Hínának, de nem megyek. Néha, konzíliumra. Itt öt orvos is van és rossz néven vennék, ha praxist folytatnék így.

– Hogy?

– Tudod, pajti, az mégis csak akadály orvosnál, ha az embernek »korlátolt látképessége« van, mint nekem.

Az örök sötétségre küldve, még sejtelmes fényt sem láthat többé és borzalmas vakságát egyszerűen »korlátolt látképességnek« nevezi. Mint egy igazi orvos, gyöngéden bánik magával és a szörnyű tényt elszelidíti egy technikus terminussal! Ösztönszerűleg megszorítottam a kezét:

– Te vagy az ember, te vagy az igazi ember!

– Tudom. Engem szeretnek.

– Hogy vagy az urakkal?

– Én még pénzért nem vettem egy szál szénát. És nézd meg a lovaimat. Szénát kapok, zabot kapok a régi házaimtól. Olyan fertály bornyukat kapok, hogy no. Néhány embernek itt megmentettem az életét, disznóöléskor azok mind megemlékeznek; annyi orrját, fehérpecsenyét nem eszik senki, mint én. A tiszttartó utasítva van, hogy amíg élek, a kommenció nekem kijár. Kenyerem van és ez a fő. Az öreg grófné mindig meg akar látogatni… És a parasztok, a nép!

– A nép, az hálás. De kocsikáztál értük vagy negyven esztendőt. A rossz szekerek, a rossz utak, azt mondják, az csinálta a bajt, az rázta ki a…

Nem tudtam kimondani a szigorú szót. Ő még kevésbé. De megvédelmezte a szekerezést.

– Ostobaság, a pesti doktorok mondják. Ha annyi eszem lett volna, hogy Bécsbe menjek! Én mint bécsi orvosnövendék, velem egészen másképp bántak volna! Különben az egész ébrényi dolog. Embryonalis.

Ettünk. Hogy egy hegyesorrú tiszai hal ilyen örömet szerezzen egy embernek! Úgy dícsérte a kecsegét, szinte hízelgő szavakat intézett hozzá:

– Ez hal, mi? Hol az a tenger és hol az a tengeri hal, amely ehhez hasonló. (A Duna az egy piszkos folyam. A kecsege mint különösen tiszta hal nem is szeretheti.) Ez nem kemény és nem puha. És nézzed meg, milyen fehér!

A csirkét is nagyon megdícsérte:

– Egy ilyen magyar parasztcsirke minden más csirkénél jobb. Egye más a stájerországit, már én csak ennél maradok. Hogy egy kissé sovány? Legalább benne marad az íze.

Ebéd után aludtunk egy kissé a borházban. Azaz, hogy csak ő aludt, mélyen, komolyan, igazán. Én az átlátszó szendergésemen keresztül néztem jóságos és kellemes arcát és minduntalan egy pórias mondásra gondoltam: »a jó ló örökké csikó!« Hogy féltem tőle, sirámaitól, a reménytelenségtől, amely kell, hogy körülvegye. És ime, szinte megdöbbent a vidámság, amivel ébred.

– Az álmom az jó, azt meg kell adni, hogy az álmom jó. Élettanilag üdítő, mert mély, egyébként kellemes, mert mindig álmodok és soha olyant, ami rám nézve kedvezőtlen volna. Most például azt álmodtam, hogy egy miniszter, aki harminc év előtt látott engem és akinek kortesszolgálatokat tettem, megemlékezett rólam, és kineveztetett egészségügyi felügyelőnek. Kellett neki egy orvos, aki függetlenül ítél, valaki, akiinek bár látképessége korlátolt, de az általános elvei és ítéletei annál függetlenebbek. Itt a jó kis nyugdíj, ott a jó nagy, friss fizetés, – nem is lenne rossz!

Nem lehetett elúnni a nagyszerű optimizmusát, mert minden hite azonnal vérré vált benne. És mert nem maradt meg egynél. A kecsegét azonban még hazafelé az úton is tisztelte és dícsérte. Csak amikor közel értünk a házhoz, komolyodott el egy kissé:

– Ha a feleségem el nem megy (szegény tíz éve meghalt), ő férjhez adja a lányom. Amilyen ügyes volt. De én itt a környéken nem találok hozzá méltó férfit. És egyáltalán nem találok hozzája méltót. Majd meglátod!

Egy finomrajzú, laposmellű, sovány nőcske volt a leánya. Lankadtak a mozdulatai, halk a szava, mintha mindig a sötétben és tapogatózva járna. Nem csúnya és nem szép; semilyen. Úgyszólván minden életösztön oly gyengén vert, mint a halódó fehér hal a szárazon és csak egy tehetség fejlődött ki benne egész a zseniálitásig. Úgy intézte a dolgokat, hogy soha föl ne tűnjék az atyja vaksága. Leplezni, letagadni, soha senkinek be nem vallani!

– Mért jársz mindig ebben a kék otthonkában? Tudod, hogy én a nyersselyem blúzodban szeretlek a legjobban! – mondá az öreg szelíd szemrehányással. – A leány elpirult, mert épp az a blúz volt rajta. Másra terelte a beszédet, hogy elvonja a figyelmemet. Megmutatta azokat a fotográfiákat, amelyeket az apja készített róla. Föl kellett öltözködnie Jeanne d’Arc-nak, démonnak, arkangyalnak, minden szépnek-jónak és veszedelmesnek, ami csaknem volt. A szoba tele volt ilyen furcsa fotográfiákkal, amelyeket az engedelmes kamera segítségével egy vak ember készített. A halott lencse, az üveg, a vegyi papíros cselekedett és barátom tudta, melyik kép sikerült, melyik nem. Elmondták neki, akik látták és ez gyönyörködtette.

– Aki természettudós, – mondá az öreg, az egyik groteszk arcképre mutatva, – az kifog a természeten. Én beigazítom a masinát, beállítom a leányom és kész a látás.

Ebben a mondásban volt valami öngúny és ez összeszorította a szívem. De az este, a vacsora megint csak vidáman, és az étkezés céljából megölt madárállatok dícséretében telt el. Beszélgettünk a tegnapról, a holnapról, ő többet az utóbbiról, én inkább az előbbiről. Több terve volt, mint nekem valaha, az emberi élet végső határait kitolta, vagy nem is vette tudomásul.

Korán tértünk nyugovóra. Én nem tudok elaludni hajnal előtt, és itt, a csend miatt, még kettőkor is ébren voltam. Barátom is fölébredt. Szépen felöltözködött és nesztelenül, hogy engem ne zavarjon, kiment az udvarba. Fölkeltem én is, és halkan, hogy észre ne vegye, kiállottam az ajtóba. Vajjon mit csinál? Leült az ámbitusra és abban a pillanatban ott termett a lábánál mindkét kutyája Egy affektáns daxli és a házőrző vad komondor. A két eb en garde állott vak gazdája mellé. Ő szólt hozzájuk:

– No, mi ujság, Morzsi, Szinva, he? Finom, szép éjszaka van? Ki alszik ilyenkor? Mi hárman nem!

Szinva és Morzsi kihívóan vakkantottak:

– Most merjen valaki idejönni, most merje valaki bántani a tekintetes urat!

– Egy kis mozgást. Éjszakai séta jót tesz! El ne hízzunk!

A két kutya balról-jobbról körülvette, sétáltatták, amíg megint el nem álmosodott:

– Virrad, mi? – mondá ásítva. – ilyenkor legjobb egy kis álom. Ti is aludjatok még egy verset!

Nyugovóra tért és elaludt megint. Én az ágyban fetrengve álomtalanul töltöttem el az éjszakát. Alig bírtam a tagjaimat, hogy másnap délelőtt a vasúthoz indultunk, hogy visszatérjek. Most nem a »fogaton«, gyalog kisért el. Karon fogva mentünk ki az állomáshoz. Vezetője, egy tizenhétéves parasztszolgáló jött mellette és tréfálkozva húzta utána a porban a »tekintetes úr« botját.

– Kissé pajkos, de jó teremtés. Ez az én felolvasóm. (Nem engedem, hogy a kicsike rontsa a szemét.) Egy híres, nevezetes szolgálónak a leánya, akit elhozott az anyja hozzám, hogy himlő ellen beoltsam. Aztán ittfeledte a szobában. Elment még aznap a Vasa-bakák után Csehországba. Kezdetben írtunk az ezrednek, hogy küldjék haza a szopós leányához. A katonaság azonban nem akart polgári dolgokba avatkozni. A leány itt nőtt föl az udvaron, konyhaasztal alatt, kocsiskenyéren, istállóban. Megszoktuk. Mezei munkát nem tud. Napszámba nem viszik, mert nagyon szép és nagyon gőgös. Szabad nő, senkié, az enyém. Nézzed mint egy kis csina, hogy jön utánam. Ha király volnék, és megvakultam volna, akkor se lehetne különb vezetőm!

A leány csakugyan szép volt, jóságos és engedelmes.

– Úgy megy a tekintetes úr, mint egy katonatiszt! – szólalt meg a hátunk mögött.

– Hát hol láttál te katonatisztet?

– Sehol. A tekintetes úr beszélte.

– Én beszélem el neki, ami a világon van. Ez azt látja, és úgy, ahogy én akarom…

Fölültem a kupéba. Barátomat kézen fogta a parasztleány, a falu felé fordította és mosolyogva, büszkén, hivatala tudatában talán kényeskedve is, nekiindult az aranyos porban a ragyogó falunak.

Forrás: Bródy Sándor legszebb írásai (Magyar Elektronikus Könyvtár)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s