Felvilágosodás és anyanyelv a rendiség alkonyán

A 18. század közepétől három új tendencia rajzolódott ki a szellemi életben: a vallásosság barokkos formái kezdtek háttérbe szorulni; megjelentek a felvilágosodás eszméi és velük a deizmus és az egyházak bírálata; s végül újrakezdődött a század első kétharmadában visszaszorult magyar nyelv térhódítása. Az új eszmék részben közvetlenül érkeztek Londonból, Párizsból és a német egyetemekről, részben közvetve, Bécsen át. A külföldi útjaikról hazatérő magyar főurak irodalmi szalonokat rendeztek be, több ezer kötetes könyvtárakat állítottak fel, s Voltaire, Diderot, Montesquieu és Rousseau műveit olvasták. Ilyen könyvekkel az iszákjukban érkeztek haza a peregrinus diákok is, s aki nem juthatott el külföldre, a nagyobb városok könyvkereskedéseiben szerezhette be őket. Bár a Habsburg Monarchiában már a 16. században felállított cenzúrahivatal Mária Terézia és II. József alatt is működött, szigora lényegesen enyhült, s kijátszani sem volt nehéz. A „francia mérget” terjesztő műveket ily módon mindenki megvehette, aki akarta és tudta, s aki nem, a különböző klubokban, olvasókörökben és kölcsönkönyvtárakban juthatott hozzájuk. Az első nyilvános könyvtárat a jobbágyszármazású pécsi püspök, Klimó György nyitotta meg 1774-ben a káptalan és saját gyűjteményének az egyesítésével, az első olvasókabineteket pedig 1787-ben Gleixner János Pesten és Kleinod Antal Sopronban.

Az új eszmék terjedését nagyban segítette a szabadkőművesség, amelynek első monarchiai páholyát Bécsben 1742-ben, a magyarországit pedig 1749-ben Brassóban alapították. A szabadkőművesek a vallásos világmagyarázattal, tekintélytisztelettel és a babonákkal az ész kultuszát állították szembe; a származásnál fontosabbnak tartották a tehetséget és az erkölcsösséget; s legfőbb céljukul a világ jobbítását tűzték ki. A szervezethez nagy számban csatlakoztak nemesek, polgárok és honoráciorok, sőt a királyi udvar tagjai közül is többen. Számuk a Magyar Korona országaiban az 1770-es években mintegy 600-ra, az 1780-as években 1000-re volt tehető. Közéjük tartozott Bessenyei György, a királyné egyik testőre is, aki 1765-ben érkezett Bécsbe, megtanult németül és franciául, megismerkedett a felvilágosodás eszméivel, leszerelése után, az 1770-es évek közepétől a közjót szolgáló reformok és az anyanyelvi kultúra egyik legfőbb szószólója lett. „Az ország boldogságának – írta egyik 1781-es munkájában – egyik legfőbb eszköze a tudomány. Ez mentől közönségesebb a laikusok között, az ország annál boldogabb.” Ezt akár Mária Terézia vagy II. József is írhatta volna, hiszen ezt ők is így gondolták, s sokat is tettek ezért. Az a herderi gondolat viszont, hogy „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem”, s ezért „Ennek tekélletességre való vitele […] legelső dolga legyen annak a nemzetnek, amely a maga lakosai között a tudományokat terjeszteni, s ezek által amazoknak boldogságokat munkálkodni kívánja”, ütközött a bécsi politikával. II. József ezért megvonta tőle kegydíját, s újabb műveit, amelyeket Bihar megyei birtokain gazdálkodva írt, a cenzúrahivatal nem engedte megjelentetni.