Közzétette:
Szolón (i. e. 638 körül – i. e. 558 körül): athéni államférfi, filozófus, költő, a hét görög bölcs egyike volt.
Szolón egy római kori portréja
Az életkorokról
Gyermekcsék fogaik kicsi korban nőtt kerítését
hét esztendejükig kisfiúként kivetik.
Isten hogyha megád másodszor hét kerek évet,
bimbózik s kivirul rajtuk az ifjú báj.
Háromszor hét év ha lepergett, pelyhezik álluk,
s még noha nőnek, az arc zsenge zománca fakul.
Négyszer hét évét ha betölti a férfi, kiváltképp
délceg, s szembeszökő rajta a férfierő.
Ötször hét évet számlálva a férfiu, nászra
gondoljon, s fiakat nemzeni kedve legyen!
Hatszor hét évét ha betölti a férfi, csiszolt fő,
s immár gyermekesen nem szívesen pepecsel.
Hétszer s nyolcszor hét esztendős korra kiváltképp
bölcs és szépszavu: ez kétszeri hét kerek év.
S bár a kilencszer hét éves még nem tehetetlen,
nagy tettekre tunyább szelleme és szava már.
Végre, ki tízszer hét esztendőt érve, keresztül-
lépve e kor küszöbét, sorsa halálra megért.
Kárpáty Csilla fordítása
Az igazi gazdagság
Egyformán vagyonos mindaz, ki ezüstben-aranyban
gazdag, mind, aki dús búzavetéseken úr,
sok lova és öszvére van; ámde az, ki derűsen
éli le épkézláb testtel az élete sorát,
nőjén és gyerekén örömét leli, míg fiatalság
fűti s boldogító, szép napok üdve virul.
Mindez kincs a halandónak. De nem is viszi senki
nagy vagyonát Aidész éji lakába soha,
meg nem váltja magát a haláltól és az emésztő
kórtól, nem menekül mégsem az aggkor elől.
Franyó Zoltán fordítása
Senkise boldog
Boldog a földilakó nem lesz soha; küzd nyomorogva
mind, ki halandó lény nézi az égi napot.
Franyó Zoltán fordítása
A Múzsákhoz
Mnémoszüné s az olümposzi Zeusz leánykái, ti fénylő
Múzsák, Pieriszek, jusson elétek imám!
Boldogságot a boldog olümposzi istenek adnak,
ember megbecsülést, hogyha segít szavatok.
Édesnek lásson, ki barát, keserűnek az ellen,
hogy tiszteljen amaz, félni tanuljon emez.
Vágyom a gazdagságra, de semmit igaztalanul nem
vennék kézbe: a jog megtorol és igazol,
mert csakis az a maradandó kincs, mit az istenek adnak,
nőve az ifjúval, mígcsak a csúcsra felér.
Ámde mi gőggel tölti az embert, jóra sosem visz,
enged a bűnös kéz tetterejének a kincs.
Mégis, váratlan romlást hoz rá maga Áté,
úgy támad kincsiből, mint ahogy ébred a tűz!
Kezdete könnyelműség, gyászos vége gyalázat,
mert sohasem tartós az, mit erőszak adott.
Zeusz mindennek a végét látja, de hirtelenül jön,
úgy, mint hirtelenül szórja a fellegeket
szét a tavaszban a szél, felkorbácsolva a tengert,
mélyen nyúlva alá, s végig a búzamezőn
mindent elpusztít, hogy az isteni székhely, az égbolt
lássa kemény erejét, míg az idő kiderül
és ragyogó sugarát szétönti a szép nap a földön:
égen a felhőnek nincs maradékja se már.
Így jön a megtorlás Zeusztól, de nem emberi módon,
nem mindenkire súlyt hirtelen indulata,
ámde nem is feled el senkit, kinek álnok a lelke,
vagy mindjárt, vagy utóbb, mind, ami bűn, kiderül.
Lesz, ki azonnal bűnhődik, lesz majd, ki sokára,
lesz, aki megmenekül, sorsa reá se talál,
mégis visszajön újra s eléri utóbb a fizetség
ártatlan fiait s gyermeke gyermekeit.
Mert a halandó jó s gonosz egyformán, magabízó,
minden tettében puszta szeszély vezeti,
míg utoléri a balsors. Akkor jajgat, odáig
tátott szájba galamb: biztat a lenge remény.
Az, kire hatalmas nyavalyák nehezülnek, a sírig
vigasztalja magát: gyógyul a baj hamarost,
más, hitvány létére magát maga tartja deréknek,
s azt hiszi, hogy daliás, bár az alakja se szép,
van, ki vagyontalan és a szegénység átka borul rá,
s biztatgatja sokat pénzzel a balga remény.
Mások másra törekszenek, ez felszállva hajóra
tengereket bolyong, úgy hiszi, visz haza majd
kincset, míg a vihar csapkodja erősen a gályát,
s nem rendíti saját lelke veszélye se meg.
Van, ki kapával a földjét törve, a kertet, a fákat
őrizi szolga gyanánt s húzza a görbe ekét,
ennek mestere volt Héphaisztosz és Pallasz Athéné:
nap mint nap kenyerét két keze szerzi neki,
ezt az olümposzi Múzsák szép kara arra tanítja,
édes ajándékként mérje ki bölcsen a szót,
azt látnokká tette a messzeható nagy Apollón,
meghirdetni a vészt lássa a messze jövőt,
őt igazolja az isten is, ám ha kiszabta a végzet,
el nem hárítja jósjelek, áldozatok.
Mások a gyógyfüveket gyűjtik, Platón követői,
orvosok ők, de bizony mindenen ez se segít,
gyakran a kis bajból feltámad a láz nagy erővel,
s nincs gyógyfű sem, amely nyújtana enyhületet,
míg akad egy, kit a rossz kórság kínzott csak örökké,
s orvosa puszta kezét érzi magán s megújul.
Jót és rosszat az embernek maga méri Moira,
s isten ajándékát nincs kikerülni sem út.
Minden tett mélyén a veszély van; senki se tudja,
hogy mit hoz neki még az, mibe most belekezd.
Azt hiszi ez, sikerül neki minden, s észre se vette,
romlás verme hogyan tátong a lába alatt,
más meg ügyetlen kézzel fog munkába, s az isten,
mit maga elvett, jóra vezette neki.
Ámde nem ismer az ember vágya határt a vagyonban,
ez minden társán túltesz kincseivel,
s megkettőzni akarná. Mindet jól ki lakhassa?
Kincset az embernek mér örök isteni kéz,
Átét már maga vonja magára az ember, az isten
küldi le, hogy bosszút álljon előbb vagy utóbb.
Trencsényi Waldapfel Imre fordítása
Forrás: Görög költők antológiája (62-65. oldal), Európa Könyvkiadó, 1982 ISBN 963 07 2780 3
Az elégia görög eredetű szó, a lírai költészet egyik meghatározó műfaja.
Az elégiát a dallal és az ódával szemben az jellemzi, hogy abban nem a friss benyomásokból közvetlenül fakadó érzelmek, hanem a visszaidézett benyomások, lelki szemlélődés, a visszaemlékezésből fakadó, azaz válasz érzelmek nyernek kifejezést. Az elégia tulajdonképpen szemlélkedő líra, elmélkedő költészet. Az elégiában a költő lelke mintegy elvonva magát a külvilág friss behatásaitól, saját belsejébe mélyed, az ott összegyűlt emlékképeken, emlékein jártatja figyelmét, s a világot és az életet ezeken át, közvetve nézi.
Számos Szolón-töredék maradt ránk, elsősorban elégiákból. Gazdasági, politikai reformjait elégiákban terjeszti elő.
Lighthouse 