Antonio Salieri

 

 

Antonio Salieri (Legnago, 1750. augusztus 18. – Bécs, 1825. május 7.), olasz zeneszerző. A velencei San Marcoban kezdte zenei tanulmányait. Florian Gassmann bécsi karmester fedezte fel Salieri zenei tehetségét, magával vitte Bécsbe, ahol zeneszerzésre oktatta, gondoskodott általános képzéséről, és bevezette az udvarnál. 1770-ben Salieri sikert aratott első vígoperájával, a Le donne letterattéval. Gassmann halála (1774) után udvari zeneszerzővé és a bécsi olasz opera karmesterévé nevezték ki. 1778-80 Itáliában tartózkodott. A milánói Scala megnyitására írta Europa riconsiuata (1778) című operáját. Visszatérve a nagy tekintélynek örvendő Gluckkal vette fel a kapcsolatot, aki átadta neki megzenésítésre Calzabigi Les Danaides című szövegkönyvét; az operát 1784-ben Gluck és Salieri szerzeményeként mutatták be Párizsban. Párizs számára írta még Les Horaces (1786) és Tarare (1787) című operáit. Az utóbbi L. Da Ponte átdolgozásában Axur Re d’Ormus címen nagy sikert aratott Bécsben 1788-ban. 1788-ban a császári udvar karmester lett, de már 1790-ben visszalépett a vezényléstől. Ettől kezdve már csak az udvari énekkar karmestereként és operaszerzőként működött. 1795-1818 a Tonkünstler -Societät hangversenyeit, 1813-25 a Gesellschaft der Musikfreunde kórusát vezette. 1813-ban tagja volt a konzervatórium alapítóbizottságának, 1817-től annak annak igazgatója. Tanárként is igen nagy tekintélye volt Bécsben; 1793-1802 között nála tanult Beethoven olasz drámai kompozíciós technikát; Schubert, Liszt, J. Weigl, J. N. Hummel és S. Sachter is tanítványa volt.

Forrás: Brockhaus Riemann – Zenei Lexikon (III. kötet 282. oldal) Zeneműkiadó Budapest, 1983 ISBN 963 330 572 2

Joseph_Willibrod_Mähler_Salieri

Joseph Willibrod Mähler festménye

Antonio Salieri

(1750-1825)

Verona mellett született, de 1776-tól Bécsben élt. Beethoven, Schubert és Liszt is tanítványa volt. A legenda, hogy ő ölte meg Mozartot, többeket megihletett: Puskin drámai költeményt, Rimszkij-Korszakov operát (Mozart és Salieri, 1898), Peter Schaffer drámát (Amadeus) írt belőle, ezt Miloš Forman filmre vitte.

 

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről.

 

Rossini: Mozart halála után – még komoly emberek is – azt híresztelték, hogy Salieri ölte meg, lassan ölő méreggel, szakmai féltékenységből.

Wagner: Ez a feltevés még az én időmben is tartotta magát Bécsben.

Rossini: Egyszer tréfából azt mondtam Salierinek: „Szerencséje van Beethovennek, amiért ösztönösen kerüli, hogy együtt vacsorázzon önnel. Különben őt is a másvilágra küldené, ahogyan Mozartot.” „Hát úgy festek én, mint egy méregkeverő? – felelte Salieri.

Edmond Michotte La visite de R. Wagner à Rossini című könyvéből Párizs, 1906)

Szomorú látogatás volt. Megrendítő látványt nyújtott, és a halál közele érződött el-elfúló szavaiban. Végül azt mondta:

– Becsületemre nem igaz a szóbeszéd. Ön persze tudja… Mozart… azt mondják megmérgeztem… de nem. Rágalom, merő rosszindulat. Mondja meg a világnak, kedves Moscheles, az öreg Salieri a halálos ágyán mondta ezt.

Szavai mélyen megindítottak, és amikor az öregember könnyek között ismét megköszönte, hogy meglátogattam (mert már korábban is hálálkodott), kisiettem a kórteremből, mielőtt teljesen elérzékenyülök…

Mindazonáltal nem tagadhatom el, hogy áskálódásával sokat mérgezte Mozart körül a levegőt.

Ignaz Moschales (1794-1870), zongorista és zeneszerző, Salieri tanítványa

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (59-60. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

Joseph Willibrod Mähler műve

Ruggero Leoncavallo

 

 

Ruggero (Ruggiero) Leoncavallo 1857. IV.23. Nápoly, 1919. VIII. 9. Montecatini (Toscana): olasz zeneszerző. A nápolyi Konzervatóriumban Lauro Rossi tanítványa. Hosszú évekig privát tanár, kávéházi zongorista és utazó művész (Franciaország, Anglia, Egyiptom), majd (saját szövegére) Crepusculum című operatrilógia megkomponálásába kezdett, amelynek első részét elfogadta a Ricordi kiadó (I Medici: bemutató: Milánó, 1898). A két másik rész (Savonarola, Cesare Borgia) kidolgozását feladta, mivel közben átütő sikert aratott a Bajazzókkal (I Pagliacci; Milánó, Teatro del Verme, 1892), amelyet, miután Ricordival összekülönbözött, annak riválisa, Sonzogno számára írt. Két további verista operája, La Bohéme (Velence, Teatro La Fenice, 1897) és Zazà (Milánó 1900) szerényebb sikert aratott. II. Vilmos császár megbízásából írt operája, Del Roland von Berlin (1904) megbukott, a Maria (Róma 1910), Zingari (1912), Goffredo Mameli (Genova, 1916) sikertelen maradt.

Forrás: Brockhaus Riemann – Zenei Lexikon (II. kötet 410. oldal) Zeneműkiadó Budapest, 1984 ISBN 963 330 543 8

 

Ruggero_Leoncavallo

Ruggiero Leoncavallo

(1857-1919)

A Bajazzók című opera szerzője, amelyet leggyakrabban Pietro Mascagni Parasztbecsület című dalművével együtt tűznek műsorra ( ez a „Par-Baj”, ahogy a bennfentesek emlegetik).

Az alábbiakban egy rövid történetet olvashatnak a zeneszerzőről.

Leoncavallo nagy haspók volt, kedélyes, kövér ember, de olasz létére valahogy körülményes. A kilencvenes évekből ismertem, amikor nagy port vert fel Bajazzók című operájával. Egyszer jóval később is találkoztunk. Akkor elmesélte nekem, hogy mi történt Forliban, abban az olasz kisvárosban, amely selyemgyárairól volt híres, és persze saját operaházzal büszkélkedett, pedig a lélekszáma nem érte el a negyvenezret. Véletlenül járt arra, és látta, hogy aznap este a Bajazzók van műsoron. Senki sem tudta, hogy a városban tartózkodik, és úgy határozott, inkognitóban elmegy az előadásra.

Az operában egy lelkes hölgy mögött ült, akinek feltűnt, hogy egyszer se tapsol, sőt az unalom jeleit mutatja.

- Miért nem tapsol? Magának nem tetszik? - kérdezte.

A szerző, akit roppant mulattatott a dolog, mogorván válaszolt:

-Hát nem. Fércmű ez, nincs benne semmi eredeti. Dilettáns munka.

- Akkor magába nem sok zenei érzék szorult – méltatlankodott a hölgy.

- Ellenkezőleg, pontosan tudom, miről beszélek, mondta Leoncavallo, és megpróbálta kimutatni, hogy az egyik ária Bizet-, a másik dallam Wagner-, a harmadik részlet Verdi-utánérzés és így tovább. A hölgy sajnálattal a szemében hallgatta, és többet nem szólt hozzá az előadás végéig, de miután felállt, megkérdezte:

- Mondja őszintén ez a véleménye a Bajazzók-ról?

- Minden szavamat vállalom – felelte a zeneszerző.

- Hát jó – mondta a hölgy. - Egyszer még megbánja.

Leoncavallo udvariasan meghajolt és távozott. Másnap reggel a helyi újságot olvasva a szemébe ötlött egy cikk, amely a következő címet viselte: „Leoncavallo saját operájáról, a Bajazzók-ról”.

… Megesküdött nekem, hogy ettől fogva egyetlen elítélő szót se szól a zenéjéről.

Sir London Ronald (1873-1938), angol karmester

 

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (232. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

 

Artur Schnabel

1882. IV. 17. Lipník, † 1951. VIII.15. Morschach (Schwyz, Switzerland):osztrák zongoraművész és zeneszerző.

Theodor Leschetizkynél tanult Bécsben. 1925-33 a berlini Állami Akadémián tanított, ahol mesterkurzusai óriási elismerést hoztak számára. Úttörő szerepe volt az akkoriban mellőzött Schubert-szonáták és Beethoven-művek népszerűsítésében. 1939 után New Yorkban élt, később visszatért Európába. Különösen jelentős volt mint Beethoven, Schubert és Brahms műveinek előadója. Zeneszerzőként szélsőséges, túlérzékeny irányt képviselt. Néhány művében Schönberg hatására egészen az atonalitásig eljut. Művei: Szimfónia (1940; Zongoraverseny; Zongorás kvintett (1916); Vonósnégyesek; Hegedűszonáta (1935); 1-1 szólószonáta hegedűre, gordonkára.

Forrás: Brockhaus Riemann – Zenei Lexikon (III. kötet 312. oldal) Zeneműkiadó Vállalat Budapest, 1983 ISBN 963 330 572 2

ArturSchnabel

Artur Schnabel

(1882-1951)

Osztrák zongorista és nagyra becsült zenepedagógus.

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak művészről.

Los Angelesben Klempererrel próbálta Beethoven egyik zongoraversenyét, és a billentyűk mellől a saját tempóit kezdte mutogatni a zenekarnak. Amint a karmester észrevette, mit csinál, megállította a próbát.

Schnabel – mutatott magára –, itt van a karmester!

– Tudom – felelte amaz –, itt meg a szólista. – De hol van Beethoven?

1933-ban, Brahms születésének századik évfordulója tiszteletére Hindemith, Schnabel, Hubermann és Pjatigorszkij koncertsorozatot készült adni a műveiből, de nem tudtak megegyezni a fellépti díj elosztásában.

– Bízzuk a felkérőre! – mondta Hubermann, remélve, hogy számára ez a kedvezőbb.

Schnabel nem értett egyet, és heves vitába bonyolódtak. Végül Schnabel ezt javasolta:

– Harmincöt részre fogjuk osztani a gázsinkat.

– Miért pont harmincötre? – kérdezték a többiek.

– Egyszerű – válaszolta Schnabel – Három zongoratriót, három vonósnégyest, három hegedűszonátát, két brácsaszonátát és két csellószonátát játszunk. Ez összesen harmincöt tétel. Ebből zongorára 13 harmincötöd, a hegedűre 9/35, a csellóra 8/35, a brácsára 5/35 esik.

Még Hindemith is, akinek a legkevesebb jutott, elismerte a mgoldás salamoni bölcsességét.

-Még jó, hogy Shnabel ötletessége nem ment odáig, hogy a hangjegyeket is összeszámolja – tűnődött Pjatigorszkij. – Úgy sokkal rosszabbul jártam volna.

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (308. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

Georg Friedrich Händel

Egy borbély-felcser fiaként Halléban született, és Itáliában szerzett hírnevet, mielőtt a hannoveri választófejedelem (később I. György néven angol király) karnagya lett. Még gazdája előtt Angliába ment, ahol ötven év alatt mintegy ötven operát írt. Amikor a műfaj elvesztette népszerűségét, bibliai témájú oratóriumokkal szerzett magának közönséget és népszerűséget.

Haendel

Georg Friedrich Händel 1733-ban, Balthasar Denner festménye

Georg Friedrich Händel (Halle, 1685. február 23. – London, 1759. április 14.)

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről.

Kora gyermekkorától nagyon fogékony volt a zenére, és ez rendkívül nyugtalanította az apját, mert jogásznak szánta. Szigorúan megtiltotta neki, hogy muzsikáljon, minden hangszert eltávolított a házból, és nem engedte olyan helyre, ahol bármin is játszhatott volna. Mindez nemhogy csökkentette, inkább felszította zenei szenvedélyét. Szerzett egy kis klavikordot, becsempészte a házba, és elrejtette a padlásszobában. Azon játszott éjjelente, miután a család többi tagja elaludt.

Majdnem egy évet töltött Firenzében, onnan járta be Itália híres zenei központjait. Így jutott el Velencébe, ahol egy maszkabálon rögtön felismerték, pedig álarcban játszott a csembalón. Ott volt Scarlatti, és kijelentette, hogy ez csak a szász mester lehet, vagy az ördög. Miután így felfedezték, győzködték, hogy írjon operát. Ő nemigen látta ennek értelmét és előnyeit, ezért ellenkezett. Végül megadta magát, és három hét alatt megírta az Agrippiná-t, amely huszonhét egymást követő estén volt műsoron…

A színház majd’ minden szám végén visszhangzott az üdvrivalgástól, a Viva il caro Sassone! [Éljen a drága szász!] kiáltásoktól és a tetszésnyilvánítás más, elmondhatatlanul szélsőséges formáitól.

Amikor a szoprán Fracesca Cuzzoni nem volt hajlandó elénekelni az Ottone „Falsa Imagine” kezdetű áriáját, ezt mondta neki:

-Tisztában vagyok vele, hogy maga igazi női ördög, de meg fogja látni, hogy én meg Belzebub vagyok, a főördög.

Azzal a derekánál fogva felemelte, és közölte vele, ha még egy szót szól, kihajítja az ablakon.

Megjegyzendő, hogy Németország egyes részein valamikor ez volt az egyik módszere a bűnözők vallatásának.

Egyszer egy Gordon nevű angol énekes nem volt megelégedve azzal, ahogy kíséri. A heves szóváltást Gordon azzal zárta le, hogy közölte: ha Händel nem változtat a módszerén, ráugrik a csembalójára és darabokra töri.

– Csak szóljon, mikor lesz ez, mert meghirdetem – mondta neki Händel. – Biztosra veszem, hogy több embert érdekel az ugrása, mint az éneke.

Egyszer egy fogadóban három személyre rendelt vacsorát. Az étel csak nem jött, és ő türelmetlenségében a gazdát hívta.

– Miért várakoztatnak ilyen sokáig? – kérdezte az éhes ember ingerültségével.

– Várjuk, hogy teljes legyen a társaság – felelte a fogadós.

-Nos, akkor hozza a vacsorát prestissimo – mondta Händel –, mert a társaság én vagyok

A Messiás egyik próbájára meghívott egy nagyon muzikális hölgyet, aki elámult, hogy a kórusok és a zene milyen hűen és kifejezően szólaltatják meg a Szentírást. Ezért a próba végén megkérdezte tőle, hogy hiányos angoltudásával hogyan volt képes ilyen mélyen behatolni a szöveg szellemébe. – Hála Istennek, alig vagyok vallásos – hangzott Händel válasza.

A Messiás londoni ősbemutatóján nagy áhítattal hallgatta a művet a közönség, de amikor az énekkar rázendített a „For the Lord God omnipotent reigneth” dallamára, elragadtatásában – a királyt is beleértve – egy emberként felállt.. Azóta hagyomány Angliában, hogy e tételt [a Halleluja-kórust] állva hallgatja végig a közönség.

Egyszer Matthew Dubourg az egyik Händel-dal hegedűszólójának szabadon előadható részében hangnemről hangnemre vándorolt, egyre hosszabban, mert úgy tűnt, elfelejtette, melyikbe kell visszatérnie. Végül csak befejezte a szólamát, de ha valakinek még kétsége volt, hogy mi történt, azt nyomban eloszlatta a jelen lévő szerző hangos bekiabálása:

-Örülök, hogy hazatalált, Mr. Dubourg.

Händel idős korára megvakult. Nem sokkal később mutatták be a Sámson-t, és amikor John Beard, a tenorista nagy átéléssel így énekelt:

Teljes fogyatkozás – se Nap, se Hold –

Ragyogó délben minden fényt kiolt

A közönség soraiban többen megkönnyezték a szerzőt, aki az orgona mellett ült.

Hallgassuk meg!

Halleluja a Messiásból

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (38-41. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

Johannes Brahms

 

 

Johannes Brahms (Hamburg, 1833. május 7. – Bécs, 1897. április 3.) német zeneszerző.

Apja, Johann Jakob Brahms, a városi zenészek szokása szerint több hangszeren, elsősorban fuvolán, hegedűn, kürtön játszott, táncos mulatókban és matrózkocsmákban. Később a hamburgi polgárőrség kürtöse, majd a városi zenekar nagybőgőse lett. Brahms a polgári iskola után három évig, 17 éves koráig magániskolába járt. Első zenetanára apja volt. A zongorajátékban Otto Friedrich Willibard Cosselben lelt önzetlen segítőre; zeneszerzésre és zongorára a család barátja, E. Marxsen tanította. Brahms már fiatalon hozzájárult öttagú családjának megélhetéséhez. Órákat adott, szórakoztató zenei átiratokat készített, színházakban zongorázott. (1852-53) a magyar hegedűművész, Reményi Ede zongorakísérőjeként, (aki a szabadságharcban való részvétele miatt 1848 után Amerikába emigrált, és éppen visszatért Európába). Brahms zenei memóriájával, lapról olvasó és transzponáló tehetségével csodálatot keltett. 1853 tavaszán, Reményivel tett hangversenykörútja során Hannoverben ismerkedett meg Joachim Józseffel, akivel barátságot kötött, és aki Weimarban Liszt, Düsseldorfban Robert és Clara Schumann figyelmébe ajánlotta. Liszt tartózkodóan fogadta, Schumannt azonban annyira magával ragadta Brahms játéka és kiadatlan műveinek sora, hogy 1853. X. 28-án a NzfM-ban terjedelmes cikket írt róla, „Új utak” címmel. Fontos esemény egy évvel későbbi találkozása Hans von Bülov-val, aki magát Brahms „leghűségesebb karmesteri pálcájának nevezte. 1857-59 szeptember-december hónapjait Brahms Detmoldban töltötte mint udvari kóruskarnagy, zongorista és zongoratanár, ez évek hátralévő részében és a következő években Hamburgban élt.
1862. IX.8-án Bécsbe költözött. Ugyanez év novemberében a hamburgi Singakademie és Philharmonisches Orchester vezetőjének megválasztásakor mellőzték. 1863-64 a bécsi Singakademie vezetője. 1868-ban Bécset választotta állandó lakhelyéül. 1872-75 a Gesellschaff der Musikfreunde művészeti igazgatójaként kortárs és klasszikus művek mellett számos régebbi mű előadója, bemutatója (pl. Händel Saul, 1873).

Forrás: Brockhaus Riemann – Zenei Lexikon (I. kötet, 235. oldal) Zeneműkiadó Vállalat Budapest, 1983 ISBN 963 330 474 1

johannes_brahmsJohannes Brahms

(1833-1897)

 

 

Zeneszerző, aki Beethovenhez hasonlóan Bécsbe költözött. Mielőtt Joachim és Schumann felfedezte, rossz hamburgi kocsmákban zongorázott.

 

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről.

 

 
1873 elején egy este Liszt üzent, hogy másnap délelőtt menjünk át hozzá, mert egy fiatalember vár, akit nagyon tehetséges zongoristának és zeneszerzőnek tartanak. Johannes Brahms a neve…
Brahms és Reményi* már a szalonban várakozott. Odaléptem egy asztalhoz, amelyen több kézzel írt kotta feküdt. Brahms még kiadatlan szerzeményei voltak, és lapozni kezdtem a legfelsőt. A szólózongorára írott e-moll Scherzo (op.4) volt, és úgy emlékszem, annyira olvashatatlan, hogy úgy véltem, ha tanulmányozni szeretném, előbb le kellene másolnom. Végül megjelent Liszt, és miután kicsit általánosságban beszélgettünk, így szólt Brahmshoz:
– Szívesen meghallgatnánk valamelyik művét, ha kedve van előadni.
Brahms, aki láthatóan ideges volt, azt mondta, hogy ilyen zaklatott állapotban nem tud játszani. Liszt, látva, hogy nem jutunk ötről hatra, odament az asztalhoz, és megfogta az első keze ügyébe eső kottát. Az olvashatatlan Scherzót.
– Nos, akkor nekem kell játszani – mondta, és maga elé tette a kéziratot.
Olyan kitűnően játszott lapról, hogy közben még megjegyzéseket is tudott fűzni a zenéhez. Brahms elámult…
Kicsit később valamelyikünk megkérte Lisztet, játssza el saját, nemrég elkészült szonátáját, amelyet nagyon kedvelt. Azonnal leült, elkezdett átszani. Amikor az egyik legkifejezőbb részhez ért – amelyet mindig nagy átéléssel adott elő, és remélte, hogy hallgatósága figyelmesen és együttérzéssel fogadja –, oldalt pillantott Brahmsra, és azt látta, hogy az békésen szunyókál a székében.

William Mason (1829-1908), amerikai zongorista

 

* Reményi Ede (1830-1898), magyar hegedűművész, akit 1852-es turnéján Brahms kísért zongorán.

 
Joachim ékesszólóan megkért bennünket: ne mulassuk el az alkalmat, hogy a legnagyobb zeneszerző egészségére üríthetjük poharunkat. Mielőtt a mondat végére ért volna, Brahms felugrott és közbekiáltott:
– Úgy van! Emelem poharam Mozart egészségére!
Azzal körbejárta az asztalt, és mindannyiunkkal koccintott.

Charles Villiers Stanford

 
Nagyon szeretett sétálni, és imádta a természetet. Tavasszal és nyáron már reggel négy-öt órakor felkelt, és miután megitta a kávéját, kiment az erdőbe, hogy élvezze a hajnal elragadó üdeségét és a madarak énekét. Ha rossz idő volt, akkor is megtalálta a maga örömét.
– Sose fogom megunni – mondta egy nap,amikor valaki, a hosszú esőzés nyomasztó hatásáról beszélt. – Annyi látnivaló van. Amikor esik, egy másfajta szépség tárul elém.
Hogyan fejlődhetnék leggyorsabban? – kérdeztem egyszer.
– Sétáljon mindig az erdőben! – válaszolta, és szó szerint értette.

Sir George Henschel

 
Egyik Szerenád-ját próbálta a Filharmonikusokkal, amikor a zenekar láthatóan nyugtalan lett – jelezve, hogy nem értékeli nagyra a művet. Brahms fellépett a hangmesteri dobogóra, és így szólt:
-Uraim, tudom, hogy nem vagyok Beethoven. De Johannes Brahms vagyok.
Brahms komoly ember volt, és mindig őszinte. Képtelen a legapróbb füllentésre is. A barátai gyengének bizonyultak mellette. Embernek ugyanolyan nagy volt, mint művésznek. Kikezdhetetlen jellem. De sose tudta visszafogni magát, és a nyelvét se tudta tartani. Ha valami nem tetszett neki, egyenesen megmondta. Nyers szókimondása sokszor durvaságnak hatott.
Jól példázza ezt a korabeli Bécsben közszájon forgó elmés példázat:
Egy este Brahms így búcsúzott az összejövetel házigazdájától:
– Elnézést kérek, ha véletlenségből elfelejtettem volna megsérteni valamelyik vendégét.
Egyszer Brahmsszal, Goldmarkal és ignaz Brüll-lel* utóbbi édesapjánál, Sigmund Brüllnél ebédeltünk, aztán visszavonultunk dohányozni. Ignaz néhány nemrégiben kiadott szerzeménye feküdt a zongorán. Brahm beléjük lapozott, és egyszer csak felkiáltott:
– Milyen szép! Nagyon szép!
(Aminek a szerény Ignaz belül nagyon örülhetett.) Brahms azonban így folytatta – Rég nem láttam ilyen szép címlapot!

* (1846-1907), osztrák zeneszerző.

 

Az ifjú Dvořák elküldte neki egy szerzeményét. Mivel kompozíciós szempontból nem tartotta tökéletesnek, ezt válaszolta:
– Ha már nem írhatunk olyan szép zenét, mint Mozart, legalább csináljuk olyan műgonddal.
Bülow megrótta Brahmsot, amiért 4. szimfóniájának egyetlen létező kéziratát a legegyszerűbb postai úton – még csak nem is ajánlott küldeményként – juttatta el neki.
– Mit kezdenénk, ha elkallódott volna? – kérdezte.
– Ez esetben újra meg kellett volna írnom a szimfóniát – hangzott Brahms válasza.
Brahms táviratban értesült Clara Schumann haláláról és arról, hogy a Bonn melletti Endenichben, a férje mellé temetik. A Majna-parti Frankfurtba utazott, hogy elérje a csatlakozást. Ott egy vasutas tévedésből a folyó másik partján közlekedő vonathoz irányította, és emiatt Brahms lekésett a temetésről. A csalódás és a bosszúság nagyon megviselte. Ő, aki soha nem volt beteg, másnap nem ismert magára a tükörben. Egyetlen éjszaka alatt sárgaságot kapott.
Brahms elment régi ellenlábasa, Bruckner temetésére, de visszafordult a templomajtóból:
– Ne aggódj – mondta. – Nemsokára úgyis eljövök.
Koporsóban.

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (189-193. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

 

Szergej Vasziljevics Rahmanyinov

 

 

Szergej Rahmanyinov (Szemjonovo, Novgorodi kormányzóság, Oroszország, 1873. március 20. – Los Angeles, USA, 1943. március 28.)

 

portrait-of-the-composer-sergei-rachmaninov-1925.jpg!Blog_300x

Rahmanyivov 1925-ben (Konstantin Somov portréja)

 

A kezdeti sikerek után egy ideig képtelen volt komponálni, ezért hipnózissal kezeltette magát. Ezután írta meg híres 2. zongoraversenyét. Oroszországból előbb Svájcba, majd az Egyesült Államokba ment, és mind zongoristaként, mind zeneszerzőként világhírű lett.

 

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről.

 

A vizsgáztatók asztalánál Csajkovszkij is ott ült. A legmagasabb osztályzat az ötös volt, amit kivételes alkalommal + jellel toldottak meg. Már tudtam, hogy ezt a minősítést kapom. Miután rám került a sor, és befejeztem a játékot, Arenszkij felhívta Csajkovszkij figyelmét, hogy én vagyok az egyetlen, aki az elmúlt órán több kéttételes darabot írt a „dal szöveg nélkül” műfajban, és megkérdezte, óhajtja-e hallani őket. Csajkovszkij bólintott, és mivel fejből tudtam a kompozícióimat, leültem és eljátszottam őket. Amikor befejeztem, Csajkovszkij felállt, és a jegyzőkönyvvel foglalatoskodott. Csak két hét múlva tudtam meg, mit csinált vele: még három + jelet írt az osztályzatomhoz. Egyet fölé, egyet alá, egyet pedig eléje. Ez a négy + jellel körbevett ötös – mint különlegesség a konzervatórium történetében – sokáig beszédtéma volt, és az esetnek egész Moszkvában híre ment.

Rahmanyinov

1900. január 9-én találkoztam először Tolsztojjal, aki akkor Moszkva Kamovnyiki kerületében lakott a családjával. Rahmanyinovval közösen kaptunk meghívást hozzá. Barátságos, részben fából épült házának egyszerű falépcsőjén felmentünk az emeletre…

Teával kínáltak, de annyira izgatott voltam, hogy képtelen voltam meginni. Elég csak rágondolni – mindjárt hús-vér alakban látom azt az embert, akinek szavai lázba hozták az egész világot. Eddig csupán képről ismertem, és most itt jön, személyesen…

Az én fránya, kifinomult hallásom rögtön felfedezte, hogy kissé mekegve beszél, és – mivel több foga hiányzott – néhány hangot selypítve, pöszén ejt. Mindezt annak ellenére észleltem, hogy nagyon megindított a közelsége, és amikor közvetlen modorban kezet rázott velem, még jobban meghatódtam. Ha jól emlékszem, azt kérdezte tőlem, milyen régen énekelek színpadon, merthogy nagyon fiatalnak látszom, és én remegő hangon válaszoltam…

Szergej Rahmanyinov nem volt ennyire megilletődött, de belül őt is mélyen érintette a dolog, és hideg lett a keze.

– Ha megkér, hogy játsszam, – súgta oda nekem –, nem tudom, mi lesz. Teljesen elgémberedtem.

A következő pillanatban Tolsztoj megkérte, hogy zongorázzon neki. Nem emlékszem, mit játszott. Túlságosan felizgatott a gondolat, hogy utána én következem. Az izgalom megkétszereződött, amikor Tolsztoj megkérdezte Rahmanyinovot:

– Mondja, miféle zene érdekli az embereket?

Aztán megkért, hogy énekeljek. Emlékszem, A sors című dalt adtam elő, amelyet Rahmanyinov nemrég komponált Beethoven Ötödik-jének főtémájára és Apuktyin szövegére. Rahmanyinov kísért. Mindent beleadtunk, hogy a dal tökéletesen szóljon, de nem tudtuk, tetszett-e Tolsztojnak. Semmit nem mondott. Aztán, mint már egyszer, most is megkérdezte:

– Melyik kell inkább az embereknek, a klasszikus, vagy a népzene?

Fjodor Saljapin

 

Nincs rá szó, Fegya hogyan énekelt. Ahogy Tolsztoj ír. Mindketten huszonhat évesek voltunk. A Sors című dalomat adtuk elő. Amikor a végére értünk, úgy éreztük, mindenkinek tetszett. Aztán valaki pisszegni kezdett, és elnémította a lelkes tapsot. Tolsztoj egy karosszékben ült, kicsit odébb a többiektől, és borúsnak, bosszúsnak látszott. A következő egy órában elkerültem, de egyszer csak odalépett hozzám, és izgatottan így szólt:

– Muszáj beszélnünk. Meg kell mondanom: nagyon nem tetszett – szólt. Aztán így folytatta: – Beethoven badarság, Puskin és Lermontov is.

Iszonyú volt. Szofja Andrejevna mögöttem állt, megérintette a vállam, és a fülembe súgta:

– Hagyja! Kérem, ne figyeljen rá! Ne mondjon ellent neki! Ljovocskának nem szabad felizgulnia, nagyon árt neki.

Kisvártatva Tolsztoj ismét odalépett hozzám.

-Kérem, bocsásson meg. Öregember vagyok. Nem akartam megbántani.

– Ugyan miért sértődnék meg Beethoven nevében? – válaszoltam, de soha többé nem látogattam meg őket. A feleségén keresztül minden évben meghívott Jasznaja Poljanába, de mindig kitértem előle.Pedig, ha belegondolok, első alkalommal úgy mentem hozzá, mint egy istenhez.

Rahmanyinov

 

New Yorkban lépett fel Fritz Kreislerrel, akinek a szonáta előadása közben kihagyott az emlékezete. A hegedűs a zongora felé fordult, és gyorsan odasúgta Rahmanyinovnak:

– Hol vagyunk

Az megingás nélkül így válaszolt:

– A Carnegie Hallban.

 

Holliwoodban – ott élt 1940 után – találkozott Charlie Chaplinnel. Ez Vladimir Horowitzéknál történt, és rajta kívül Wanda Toscanini (Horowitz neje) és Sir John Barbirolli volt jelen. Valaki a vallást hozta szóba, és Chaplin kijelentette, hogy ő nem hívő.

– De hogyan tud hit nélkül művész lenni? – értetlenkedett Rahmanyinov.

– Szerintem két külön dologról beszélünk – mondta Chaplin. – A művészet inkább érzés, mint hit.

– A vallás is – zárta le a témát a zeneszerző.

 

Rahmanyinov és Stravinsky mindig becsmérlően nyilatkoztak egymásról, ezért Arthur Rubinstein megdöbbent, amikor,  egyikük a másikkal együtt hívta vacsorára. A két feleség – magyarázza Rahmanyinov – megismerkedett egymással, és összebarátkoztak. Eléggé nehezen indult a beszélgetés. Mert Stravinsky hiába próbált udvariaskodni, Rahmanyinov ellenállt. Aztán némi itóka után Stravinsky pénzügyi nehézségein kezdett gűnyolódni.

-A Petruska meg A tűzmadár egy fikarsznyi jogdíjat se hozott neked!

Stravinsky előbb elvörösödött, aztán fehér lett:

– És a te zongoraversenyeid meg a cisz-moll prelűdöd, amiket még Oroszországban adtál ki? – vágott vissza. Zongoráznod kellett, hogy meg tudj élni.

Már épp súlyos összeveszéstől lehetett tartani, amikor a két zeneszerző barátságosan leült egymás mellé, és elkezdték számítgatni, mennyit kereshettek volna, ha a történelem másképp alakul.

 

Hallgassák meg a zeneszerző egyik művét!

Rapszódia egy Paganini témára (zongorára és zenekarra) a-moll Op.43, Var. 18. Andante Cantabile

 

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (280-284. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

 

Pierre Boulez

 

 

Francia zeneszerző, karmester, filozófus, és az IRCAM nevű párizsi zenei kutatóközpont alapítója. Új zenei nyelv kialakításán dolgozott. A 70-es években egyszerre volt a BBC Szimfonikusok és a New York-i Filharmonikusok igazgató karmestere.

 

pierre_boulez

Pierre Boulez (Montbrison, 1925. március 26. –) francia zeneszerző és karmester.

 

Az alábbiakban egy rövid történetet olvashatnak a zeneszerzőről.

 

 

1970-ben testvére provance-i házában nyaralt, amikor megcsörrent a telefon. – Az Elysée-palotából keresnek – mondta testvére izgatottan. – Pompidou elnök akar beszélni veled.

Boulezt nem hatotta meg a dolog:

– Biztos Howard Hartog* szórakozik. Kérd el a számot, majd visszahívom.

Így is történt, és az elnök meghívta, hogy vacsorázzon vele és feleségével.

– Nyíltan megkérdezte tőlem, visszajönnék-e Franciaországba – emlékszik vissza Boulez, aki az előző tíz évet majdnem teljes egészében Németországban töltötte. Azt mondtam:

– Semmi bajom a honfitársaimmal. De ha visszajövök, nem kapok vezényelhető zenekart. Londonban, New Yorkban sokkal jobb lehetőségeim vannak. Ha azonban az IRCAM-ról van szó, azért mindent otthagyok.

Ezután Boulez kifejtette elképzeléseit az intézetről, ahol zeneszerzők, tudósok, mérnökök dolgoznának együtt, hogy a zene következő fejlődési szakaszába lépjen.

Pompidou minden további nélkül helybenhagyta az elképzelést, és kilencvenmillió frank állami támogatással járult hozzá a megvalósításhoz.

* Boulez barátja és londoni ügynöke.
Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (345. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

 

Johann Sebastian Bach

 

 

Johann Sebastian Bach (Eisenach, 1685. március 21. – Lipcse, 1750. július 28.) barokk zeneszerző, orgonista, hegedűművész, a zeneművészet és az általános zenetörténet egyik legnagyobb egyénisége, a protestáns egyházi zene kiemelkedő képviselője.

Orgonistaként kezdte pályáját (Arnstadt, Mülhausen, Weimar), 1717-től karnagyi kinevezést kapott a kötheni udvartól, 1723-ban a lipcsei Tamás-iskola kántora lett. Orgonaművei (prelűdök, toccaták, fantáziák és fúgák, szonáták, korálok) valamennyi orgonista breviáriuma, s az ellenpontozás történetének csúcsait jelzik. Zongorára elsősorban a maga korában új, tizenkétfokú hangrendszer minden fokának dúr és moll hangnemét bejáró prelűdöket és fúgákat írt (Das wohltemperierte Clavier, 1722, 1744); szvitjei és táncpartitái a szonátákhoz vezetnek. Hegedűsként és karnagyként ontotta a kamarazenei szerzeményeket (szonáták szólóhegedűre, hegedűre és csembalóra, cselloszvitek, szonáták viola da gambára, az 1721-es Brandenburgi versenyek, zenekari szvitek). Művészi fejlődése a német lutheránus kántorvilágból indult ki. A híres Magnificaron (1723) kívül írt négy Passiót (a műfaj csúcsteljesítménye a János– és a Máté-passió), egy Karácsonyi óratóriumot (1734, a H-moll misét (1733-1740), kantátaciklusokat az év liturgikus ünnepeire, amelyekben kölcsönösen érvényesülnek a zsoltári és a drámai recitatívók, a lírai dalok, a da capo áriák, az erőteljes és páratlan stílusban írt kórusok. A teoretikus Bach kései nagy művei közül kimagasló a Musikalisches Opfer (1747) – amelynek különböző tételeihez II. Frigyes porosz király szolgáltatta a témát –, valamint A fúga művészete (1749-1750), amely a mesterségbeli tudás, a kontrapunktikus alkotás felülmúlhatatlan szintézise. Johann Sebastian Bach húsz gyermeke közül négynek maradt fönn a neve a zenetörténetben.

Forrás: Magyar Larousse Enciklopédia (I. kötet, 216. oldal) Akadémia Kiadó Budapest, 1991 ISBN 963 05 5857 2

Johann Sebastian Bach

Bach 1746-ban. Elias Gottlob Haussmann festménye. (Ez a kép másolat, melyet a szerző 1748-ban készített.)

Johann Sebastian Bach

(1685-1750)

Eisenachban született, egy olyan családban, amely hét nemzedéken át mintegy hatvan hivatásos muzsikust adott a világnak. 1723-tól haláláig a lipcsei Tamás-templom karnagya volt. Zenéjétől eltekintve Bach élete egyhangú volt, személyisége nem különösebben érdekes; kevés bizalmas emlék maradt utána.

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről.

Fiatalkorában se nehézség, se nélkülözés nem tántorította el attól, hogy időnként Hamburgba menjen, és rejtekhelyéről meghallgassa Reinken csodás orgonajátékát (a nagy mesterek féltékenyen őrizték szakmai titkaikat). Egyszer olyan sokáig volt távol, hogy csak két schillingje maradt, amikor visszaindult Lüneburgba. Útban hazafelé nagyon megéhezett, és megállt egy fogadó előtt, melynek konyhájából csábító illatok szálltak felé. Szomorúan érzékelte az étvágya és az anyagi lehetőségei közötti különbséget. Az éhség annyira meglátszhatott rajta, hogy alighanem megindította egy alkalmi szemtanú szívét, mert egyszer csak kinyílt az ablak, és valaki két heringfejet dobott ki rajta. Szülőföldje, Türingia egyik jellegzetes ételének darabkáit látva összefutott a nyál a szájában, és gyorsan felkapta őket. Amikor beléjük nézett, nagy meglepetéssel látta, hogy egy dán dukát rejlik mindegyikben. Az adomány nemcsak pillanatnyi szükségleteit fedezte, hanem következő hamburgi utazásának költségeit is, igen rendesen. A jótét lélek, aki az ablakon át bizonyára kileste pártfogoltja örömét, nem fedte fel a kilétét.

Nagyon tisztelteHändel t, és többször szeretett volna személyes ismeretségbe kerülni vele. Mivel Händel is kiváló csembaló- és orgonajátékos volt, a lipcsei és a környékbeli zenebarátok alig várták, hogy összehasonlíthassák a két nagyság művészetét. Händel azonban sose tudott időt szakítani egy ilyen találkozóra. Háromszor látogatott haza Londonból szülővárosába, Halléba. Első látogatása idején, 1719 körül Bach még Köthenben volt, alig pár kilométernyire. Rögtön értesült Händel érkezéséről, és haladéktalanul elindult, hogy fölkeresse, de Händel aznap utazott el, amikor ő megérkezett. A második alkalommal, 1730 és 1740 között, Bach Lipcsében volt, de beteg. Nyomban Halléba küldte legidősebb fiát, Wilhelm Friedemannt, és nagyon udvariasan meghívta magához általa. Händel sajnálta, de nem tudott elmenni. Amikor 1752-ben vagy 1753-ban harmadszor ment haza, Bach már nem élt.

Sok szeretetreméltó tulajdonsága mellett Bach heves, lobbanékony természet volt. Egyszer, amikor a Tamás-templom orgonistája* hamis akkordot játszott, Bach olyan dühbe gurult, hogy letépte, és a szerencsétlen emberhez vágta a parókáját, miközben mennydörgött: Suszternek való maga, nem orgonistának!

* Johann Gottlieb Görner (1697-1778), lipcsei orgonista, később Bach kisebb gyermekeinek gyámja.

Egy műkedvelő épp népes hallgatósának rögtönzött a billentyűkön, amikor Bach belépett a szobába. Az illető felpattant székéről, és eközben rossz hangzatot szólaltatott meg. Bach szó nélkül a csembalóhoz sietett, feloldotta a disszonanciát, majd eljátszott egy odaillő kadenciát. Csak ezután üdvözölte a házigazdát.

Annyira szerette a teljes harmóniákat, hogy miközben a pedálokat is folyamatosan és hathatósan használta, állítólag a szájába vett bottal nyomta le azokat a billentyűket, amelyeket egyik végtagjával sem tudott elérni.

Amikor valaki megkérte, ami gyakran megtörtént, hogy írjon neki egy nagyon könnyű csembalóművet, azt mondta:

– meglátom, mit tehetek.

Ilyenkor általában választott egy könnyű témát, ám a kidolgozása során annyi gondolatot fűzött hozzá, hogy súlya lett. Ha valaki panaszkodott, hogy ez neki még mindig nehéz, mosolyogva így szólt:

– Csak gyakorolja szorgalmasan, és menni fog. Épp olyan egészséges öt ujja van mindkét kezén, mint nekem.

Kaiserling gróf, a szász választófejedelem volt oroszországi nagykövete, aki sokszor megfordult Lipcsében, magával hozta Goldberget, hogy Bachtól zenét tanuljon. A gróf gyakran betegeskedett, és nem tudott aludni. Ilyenkor Goldberg, aki vele lakott, egész éjjel a szomszéd szobában csembalózott neki. A gróf egyszer azt mondta Bachnak, hogy valami szelíd, lélekemelő zenére vágyik, amelytől felvidul virrasztás közben. Bach úgy gondolta, erre a variáció a legalkalmasabb, amelyet az alapharmónia változatlansága miatt addig hálátlan műfajnak tartott. De ahogy ez idő tájt írott művei mintapéldái az általa választott zenei formának, ez is ilyen lett. Sőt az egyetlen variációsorozat, amely tőle ránk maradt. A gróf ezután csak mint az én variációimat emlegette. Sose fáradt bele a hallgatásába, és ahányszor álmatlanság gyötörte,így szólt: „Kedves Goldberg, játszd el az egyik variációmat!” Bach egyetlen művéért sem részesült ehhez hasonló díjazásban – a gróf egy aranyserleget adott neki, benne száz Lajos-arannyal.

Július 28-án este negyed kilenc tájban halt meg, álmában. A lipcsei Szent János-templom kertjébe temették, de sem kereszttel, sem kővel nem jelölték meg sírhelyét. Egyetlen nyom maradt, a Lipcsei Városi Könyvtárban megőrzött halotti nyilvántartásban olvasható bejegyzés: „A 67 éves elhunytat, M. Johann Sebastian Bachot, a Szt. Tamás Iskola zeneigazgatóját és énekmesterét, a sírhoz vitte a halottaskocsi. 1750. július 30.”

Félix és én gyakran összejöttünk, hogy megbeszéljük, hogyan lehetne [a Máté-passió-t] előadhatóvá rövidíteni. Fel sem merült, hogy teljes egészében előadjuk. Sok olyan dolog van benne, ami egy letűnt korhoz kötődik, és mi épp az örök nagyságáról akartuk meggyőzni az embereket. Több énekes számot elhagytunk, néhol csak a zenekari bevezető maradt meg. Az Evangelista szerepéből csak a passióhoz nélkülözhetetlen részeket tartottuk meg. Gyakran eltért a véleményünk, mert ki-ki a maga lelkiismeretére hallgatott, de amit véglegesítettünk, az nyilván helytálló volt, mert azóta legtöbbször így adják elő a művet.

Ideje volt felkérni az énekes szólistákat, elhatároztuk tehát, hogy tartunk egy összejövetelt. Félix volt olyan gyerekes, hogy ragaszkodjék a korhű öltözékhez. Az alkalomhoz illő kék kabátot, fehér mellényt, fekete nyakkendőt, fekete nadrágot és sárga szarvasbőr kesztyűt öltöttünk. (Mivel elfogyott a zsebpénze, kölcsönadtam neki egy tallért a kesztyűre. Az anyja rosszallta ezt. „Ne támogassuk az ifjúságot a különcködésben” – mondta nekem.)

Ebben a „Bach-egyenruhában” láttunk munkához, miután ettünk egy keveset Felix kedvenc csokoládéjából…

A különleges alkalomról beszélgetünk, hogy a mű, amelyet épp száz éve hallhattak utoljára, újra közönség elé kerül.

– És gondolj bele – mondta Felix diadalmasan az Opern Platz közepén –, hogy egy színész meg egy zsidó adja vissza az embereknek a legnagyobb keresztény művek egyikét!

Eduard Devrient (1801-1877), Mendelssohn gyerekkori barátja, majd életrajzírója

Egy nap szóltam apámnak, hogy szólódarabokra lenne szükségem a Café Pajarerába. Elindultunk kottát keresni. Két okból sose felejtem el ezt a délutánt. Először, apám aznap lepett meg életem első felnőtt méretű csellójával… Aztán a kikötőtől nem messze betértünk egy régi zeneműboltba. A kották között kotorászva felfigyeltem egy gyűrött, megsárgult füzetre. Johann Sebastian Bach szvitjei voltak, kíséret nélkül, csak gordonkára. Ámulva néztem őket: Hat Szvit Szóló Gordonkára. Mennyi varázs és titokzatosság áradt e szavakból! Sose hallottam szvitekről. Senki nem említette, hogy léteznek, még tanáraim se… Mintha drágaköveket vinnék, féltőn magamhoz szorítottam őket, hazasiettem, és nyomban elmélyedtem bennük. Újra meg újra elolvastam őket. Tizenhárom éves voltam, és kezdeti ámulatom csak tovább nőtt az elkövetkező nyolcvan évben. A szvitek új világot nyitottak meg előttem… Tizenkét éven át minden nap tanulmányoztam és játszottam őket. Igen, tizenkét év múltán, huszonöt éves koromban vettem először a bátorságot, hogy nyilvános koncerten előadjam az egyiket. Addig egyetlen hegedűs és csellista sem vállalta, hogy akár egy Bach-szvitet is eljátsszon teljes egészében… Iskoladaraboknak tartották őket: gépiesnek, lélektelennek. Gondolják el! Pedig Bach lényege szól belőlük, és Bach a zene lényege.

Pablo Casals (1876-1973), a XX. századi gordonkaművész

 

Hallgassák meg Bach egyik kedvelt művét!

Bach – Zenekari szvit No2. B-moll-ban BWV 1067, Badinerie

 

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (32-37. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

Nyikolaj Andrejevics Rimszkij-Korszakov

 

 

Nyikolaj Andrejevics Rimszkij-Korszakov (Tyihvin, 1844. március 18. – Ljubenszk, 1908. június 21.) orosz zeneszerző, az orosz ötök tagja.
Muszorgszkij mellett (akinek több művét hangszerelte és átírta), az orosz nemzeti zene legnagyobb alakja. Mint az opera, a balett és a szimfonikus költemény (Spanyol capriccio, 1887; Scheherezádé, 1888) kiváló mestere, nagy lendületet adott az orosz iskolának. Hangszerelése párját ritkító; zenéjében megteremtette a szláv ritmusok, a népi hagyomány és a nyugati stílusok szintézisét. Operái: Mláda (1889), Szadko (1896), Mozart és Salieri (1898), Mese Szaltán cárról (1899) és Az aranykakas (1906-1907). Összhangzattani és hangszerelési értekezések szerzője.

rimsky

Nyikolaj Andrejevics Rimszkij-Korszakov

(1844-1908)

Megkomponálta a Scheherezadé-t, Glazunov és Stravinsky tanára volt.

 
Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről.

 
1871-ben úgy döntöttünk Muszorgszkijjal, hogy összeköltözünk, és lakást, jobban mondva bútorozott szobát béreltünk. Nemigen volt rá példa, hogy két zeneszerző éljen egy fedél alatt. Hogy miként oldottuk meg, hogy ne zavarjuk egymást? Így. Reggelente, úgy délig Muszorgszkij használta a zongorát, addig én másoltam vagy olyasmit hangszereltem, ami a fejemben már készen volt. Déltájban Muszorgszkij bement a minisztériumba dolgozni, és én használtam a zongorát. Az estéket közös megegyezéssel osztottuk be.

Rimszkij-Korszakov

Calvocoressi, a kritikus, amikor 1907-ben Párizsban találkozott Rimszkij-Korszakovval, vette a bátorságot és közölte vele, hogy neki jobban tetszik a Borisz Godunov Muszorgszkij eredeti hangszerelésében. Rimszkij-Korszakov nem sértődött meg, csak elmosolyodott, és megrázta a fejét.
– Maguk, francia fiatalemberek, a piszkot vakarják le Muszorgszkij zenéjéről, azt emelik oltárra és dicsőítik.
Grecsanyinov* megmutatta neki egyik zsengéjét, mellyel – mint mondta – nem volt teljesen elégedett.
– Miért nem? – kérdezte Rimszkij-Korszakov.
– Mert túlságosan Borogyinra emlékeztet.
– Ne féljen attól, hogy a műve hasonlít valamire – mondta Rimszkij-Korszakov. – Csak arra vigyázzon, nehogy semmire se hasonlítson!

 

 

* (1864-1956), orosz zeneszerző.

Hallgassanak meg a zeneszerző legismertebb művei közül kettőt!

Mese Szaltán cárról című operájának híres részlete, egy dongó zene a harmadik felvonásból.

Scheherezade

Forrás: Magyar Larousse Enciklopédia, Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (223-224. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

 

Georg Philipp Telemann

 

 

Georg Philipp Telemann (Magdeburg, 1681. március 14. – Hamburg, 1767. június 25.) német barokk zeneszerző.

Telemann

George Philipp Telemann

(1681-1767)

Német zeneszerző, aki mintegy 1000 szvitet, 120 versenyművet és számos operát komponált. Lipcse Bach ellenében őt választotta karnagyául, de ő Hamburgba ment, ahol magasabb fizetést ajánlottak.

Noha majd’ minden hangszeren játszott, és már tizenkét évesen operát írt, mégis engedelmeskedett anyjának, aki apja halála óta egyedül nevelte: fájó szívvel lemondott zenei ambícióiról, és Lipcsébe ment a jogi egyetemre. Útközben megállt Halléban, ahol, mint mondja, „Händel társaságában – aki már akkor híres volt – megint csak olyan mennyiségben szívtam magamba a zene mérgét, hogy majdnem megszegtem ígéretemet.

Miután elbúcsúztam Handeltől – folytatja Telemann –, anyám akarata szerint mégis Lipcsébe mentem, hogy megkezdjem tanulmányaimat. Ott azonban egy olyan házban szállásoltak el, ahol folyton mindenféle zene szólt, amely hiába volt sokkal rosszabb az enyémnél, szüntelenül csábított.

Aztán egy tanulótársam a papírjaim között megtalálta egy zsoltáromat, amely véletlenül nem jutott a többi tiltott gyümölcs sorsára. Elkunyerálta tőlem, és előadatta a Tamás-templomban, ahol olyan nagy sikere volt, hogy a polgármester megkért, írjak valami ilyesmit minden második hétre.”

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (29. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9