Leonard Bernstein emlékére …

 

 

96 évvel ezelőtt, ezen a napon született Leonard Bernstein

 

250px-Leonard_Bernstein_1971

Leonard Bernstein

(1918-1990)

Televíziós műsorainak,lemezfelvételeinek, koncertjeinek köszönhetően Bernstein volt az első amerikai karmester, akinek sikere volt Európában. Tizenegy évig volt a New York-i Filharmonikusok igazgató karmestere. Zeneszerzőként leginkább a West Side Story című musicaljéről híres.

 

Amikor egy bécsi operapróbán az egyik szólista sokadszorra sem értette meg, hogy mit akar, így fakadt ki:

- Tudom, a tenornak előjoga az ostobaság.

De ön, uram, visszaél ezzel a kiváltsággal.

Lenny egyszer azt mondta nekem (úgy 1946 táján):

- Az a mi bajunk, Ned, hogy szeretnénk, ha a világon mindenki a keblére vonna minket. Csakhogy ez képtelenség. Nem találkozhatunk mindenkivel.

Ned Rorem (sz. 1923), amerikai zeneszerző
Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (342. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

 

Claude Debussy

 

 

152 évvel ezelőtt Megszületett Claude Debussy francia impresszionista zeneszerző, zongoraművész és karmester.

Claude Achille Debussy (Saint-Germain-en-Laye, Franciaország, 1862. augusztus 22. – Párizs, 1918. március 25.) francia impresszionista zeneszerző.

Claude_Debussy_ca_1908,_foto_av_Félix_Nadar

(1908 körül, Félix Nadar felvétele)

 

 

(Achile-) Claude Debussy

(1862- 1918)

Francia zeneszerző, akit képi fantáziája és finom hangszínfestése miatt “impresszionistá”-nak neveztek.

Nemcsak híres, hirhedt is lett Párizsban, miután elhagyott szeretője és a felesége egyaránt öngyilkosságot kísérelt meg.

Az Orchestra Colonne nem vette komolyan A tenger című szimfonikus művét, és a karmester, Chamille Chevillard könyörgött a muzsikusainak, hogy ne kössenek bele minden egyes hangjegybe. Pierre Monteaux, első brácsása elmesélte, hogy annyira bosszantotta őket a hangzás, amelyet játékukkal előidéztek, hogy idétlenkedni kezdtek. Egy tréfás kedvű tag kottalapból papírhajót készített. A kis játékszert lábbal tologatták, és az végigsiklott a zenekaron, a nagybőgőktől a csellókon át egészen a brácsákig. Ennek a gyerekes ötletnek akkora sikere volt, hogy nemsokára egy flottányi ilyen-olyan papírból csinált hajó cirkált a parketton, a Debussy által életre keltett Neptun mennydörgései közepette.

 

Addig próbáltam a zenekarral, hogy Debussynek gyakorlatilag semmi tennivalója nem maradt. A próba símán lezajlott, de a koncerten sajátos baleset történt. Még soha nem tapasztaltam ilyesmit. A második Nocturne-ben (Ünnepek a címe) sokszor változik a tempó. Legnagyobb meglepetésünkre Debussy (aki, őszintén szólva, nem volt jó karmestere még a saját műveinek sem) egyszer csak elvesztette a fonalat, és tévútra vitte a zenekart. Amikor erre rádöbbent, úgy érezte, hogy legjobb lesz megállni és elölről kezdeni a tételt. Többször megkocogtatta a kottapultot.

Ekkor rendkívüli dolog történt. A zenekar nem volt hajlandó megállni! Ez igazán meglepő volt. A híres zeneszerző a saját művét vezényli, megzavarodik, le akarja állítani a zenekart és az megtagadja az engedelmességet! Szándékosan tettek így: tudták, hogy a közönség nekik fogja tulajdonítani a bakit. A tetejébe a mű (amelyet nagyon megszerettek) gyönyörűen szólt, és első osztályú előadást akartak produkálni neki: ez volt a szándékuk, és sikerrel megvalósították. Még soha nem voltak ilyen egységesek.

A közönségnek persze feltűnt, hogy nincs rendben valami, mert nyilvánvaló volt, hogy Debussy meg akarta állítani a zenekart. A végén, igazi angol módra, olyan tetszéssel fogadták, hogy meg kellett ismételni a tételt. Ezúttal minden rendben ment, és még nagyobb ováció tört ki. Debussy zavarban volt, mert nem értette az angol észjárást, de én roppant büszke voltam a zenekaromra akkor délután.

Sir Henry Wood (1869-1944),
a Queens Hall zenekarának karmestere?

Egy zongorista ragaszkodott hozzá, hogy a Debussy-mű egyik részében a tempó “kötetlen” lehessen.

A zeneszerző később így beszélt erről:

- Van, aki zenét ír, van, aki szerkeszti, és itt van ez az úr, aki kénye-kedve szerint bánik vele.

Amikor megkérdezték, mit mondott az illetőnek, ezt felelte:

- Semmit. A szőnyeget néztem – többé nem fog rálépni.

Ravel sokszor elismételtette Marguerite Longgal ezt a történetet.

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (253-254. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

 

Szomory Dezső: Liszt Ferenc

 

 

Liszt Ferenc, ha szabad bevallanom, legfinomabb emlékeim közül való – titán zongorász, aki benne van az életemben, mint egy fénylő torony a tengeri éjszakában. Benne van az életemben, ennek nincs nagyobbszerű jelentősége, sőt legjobb volna lemondani liszt_ferenc

a hideg ítélkezés javára s nem az egyéni érzés kis szögletéből látni és figyelni az embereket és a dolgokat.

Holott az igazi csengés e nagy zenésszel szemben csak az lehet, amit a szív érez és fog fel az ő briliáns s mégis fájdalmas életéből, amelyben minden realitás, s az ő kifürkészhetetlen zsenialitásából, mely úgyszólván egy múzeumi ereklyének maradt. És még egyszer, csakis a magánérzés döntő és kedves, Lisztre emlékezvén, s ami ezen túl van, vajon lehetne-e más, mint egy csomó üres szó, tumultuózus tévedés s tanári tájékozatlanság, öröm nélkül, lendület nélkül, ahogy a szomorú tudósok szoktak. A rideg és ostoba ítélkezők frazeológiájában van, igaz, egy konklúzió: az tudniillik, hogy Liszt Ferenc, mint minden vándorművész különben, romantikus egyéniség volt s továbbá, hogy az élete – az ő élete! – hasonlatos amaz olcsó és könnyű tárcaregényekhez, melyekben a szerző jóvoltából a hősnek minden sikerül. Ki vitatná ezt s micsoda ember volna az, aki ilyenben vitatkozna?

De minthogy a lényeg mégis az, hogy az életem benne van az ő nagyszerű emlékében, csak ehhez térhetek vissza, bár ez is csak, elismerem, zavaros ügy, s nem is jelent többet egy Heine-féle idézetnél, mely mindig jelent valamit. Nyilván ismerni méltóztatik azt a régi történetet, mikor Heine Henrik a hajdani szélmalmot látta meg s így kiáltott fel szegény: “A malom összeomlott s nem maradt meg belőle, csak a szél!“

Oh, a szél, éppen ez az, tessék belátni, ami fontos a nagy romok körül, az illatos szél, ami átfújja a márvány törmeléket s a vad növésű repkényeket rajta lágyan megremegteti…

Mikor hajdan Londonban egy obskurus boarding-house asztalának a legvégében ültem egymagamban, gyakran hallottam a többi boardosok részéről titokzatos jelzések között, melyek felém irányultak, ez ájtatosan elbámuló s langyosan irigy szavakat: “Do you see this pale fellow there, he is certainly a son of Liszt.“

Ez idő tájt csakugyan külső látszatok bizonyos atyafiságba hozhattak Liszt Ferenccel, és abban nekem is volt valamelyes presztízsem, hogy dús hajam a nyomorban sörény formájúvá nőtt. Továbbá az eklatáns emberekhez és az ő művészetükhöz való ragaszkodás talán némi fizikai reflex-szel is feldíszíti az embert, mert az igazság az, hogy Liszt Ferencből, míg úgynevezett tanítványa voltam, amint Rafaelnek voltak festék-pepecselői, intuitíve többet értettem meg, mint egy csomó zenetudós együttvéve, akik mind békés és rendes családi életet élnek. Az egész titok s meglátás mindössze annyi volt, hogy én mindig leszámítottam e kivételes jelenség értékéből a roman feuilleton dicsőségeket, a lábainál heverő eksztatikus grófnőket és a holtukig siránkozó Sayn-Wittgenstein hercegnőket, sőt azt a megdöbbentően heroikus feljajdulást is kihagytam a kritikámból: “Les morts ne m’interessent pas“, mellyel Liszt a Wagner Richárd halálát kísérte, s mellyel azóta ingatag jóakarói karakterizálni próbálták őt.

Senki, még Hanslick sem, még Bülow sem és senki a kísérői közül Liszt Ferenc lelkéhez annyira nem férkőzött közel, mint jómagam bizony, egy véletlen pillanatban igaz, mikor úgy láttam egy régi épület művész szobájában, hogy egy fekete papi talárt viselő, ősz hajú óriás, Haynald bíboros kezéhez hajolt és ájtatosan megcsókolta e kezet.

Liszt Ferenc mint ember, úgynevezett “homme du monde“ volt a szónak legteljesebb és legeszményibb értelmében. Merő józanság jellemzi őt és csak a valóság, az izzó valóság érdekelte. Műveinek plaszticitása, sőt maga az ő fulmináns előadóművészete is e reális tulajdonságokból eredt s a szédület és mámor érzését nyilván azért keltette hallgatóiban, mert művészetének rejtélye a realitás volt. Rubinstein egy nehézkes cyclop, Chopin egy remegő fantom mellette, aki a Pantheonban zongorázik George Sandra meredő szemekkel. Liszt a sas, a térben imponáló, megdöbbentő, elragadó isteni sas, a távlatban fönséges és rendkívüli, viszont a közvetlenebb szemlélődés alatt már durvább hatású, sőt bántó is a részletekben.

Amit alkotott, mind nagy, zengő, tumultuózus és reális. A transzkripciói, különösen azok, melyekhez a Wagner művei szolgáltak, fergetegszerű erővel hozzák közelebb hozzánk, ami művészileg inkább sejtető és tünedező, s az egész wagneri homályt olykor valami csodálatos realitással világítják át. A zene Goethéje ez a nagy művész. Mindig tudta, hova megy – homme du monde -, még akkor is, mikor Rómába ment, mindig tudta, mit akar, s az összes titkok megfejtését csakis a valóságban kereste. Nem mélyedt el, de kicsattant. Nem belül keresett, de mindent a napfényre hányt ki s heves, reális egyénisége oly rendkívüli erővel hatott, hogy nem egyszer úgy tűnt egynémely hangversenyén a legjobb percekben, hogy felkapja a zongorát és a közönség közé hajítja. Mindent kitalált, mert soha semmiben nem szenvedett. Mivel nem volt magyar, nem szenvedett. Mert hiszen magyar rapszódiáit ő sem nevezte ábrándoknak, s sohasem ábrándozó, s némi gyászos humor van abban a hazai tendenciában, mely e rendkívüli embert bizonyos faji tulajdonságok díszében hajtaná leráncigálni a mi nyomoraink közepébe.

Liszt épp annyira magyar, mint amennyire Lord Byron volna az, ha Lady Byron véletlenül Tátrafüreden szüli költő gyermekét. A legszorgosabb kutatás sem fedezhet fel e nagyszerű vándorban úgynevezett “fajmagyar“ tulajdonságot. Semmiféle érzés- és érdekbeli közössége nem volt velünk, de sőt sehol még nyoma sincs benne annak az ösztönszerű faji tulajdonságnak, mely az eltitkolt vagy leplezett eredetet is át tudja törni olykor, az önfeledt vagy intimusabb pillanatokban.

Politikai érzéke sohasem lévén, hála istennek, másrészről kulturális köteléke sem lehetvén velünk sajnos, a véletlen születésnél egyéb aligha fűzte hozzánk. Mindabból, ami a mi világunk költészete, fájdalma és öröme, semmit föl nem foghatott, s művészi nagysága éppen onnan ered, hogy a mi nagy és kis nyomorunktól teljesen függetlenül a szabad sas lehetett. Belőlünk, a mi hazai muzsikánkból egyetlenegy hang sem törpíti le, s Liszt az az ember, aki ideálisan szabad volt, és mert is szabad lenni!

Mindezt nyilván másik is tudják, mások is kitalálták, de én már rég sejtettem ezt, mielőtt az idő ledöntötte a malmot s csak a szél maradt meg kissé megnőve s felduzzadva azóta.

Már rég, még hajdan, amikor hosszú esztendők kóborlása bennem is elmetszette a honi fonalakat s egy messzi távlatból nézve a három hegy s a négy folyó hazáját, minden merő kimérának tűnt. Ez akkor volt, amikor Londonban zenéltem, s az élettől fáradt boardosok felém pislantottak az asztalnál este: “He is certainly a son of Liszt.“

 

Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 20. szám

Dohnányi Ernő

 

 

Dohnányi Ernő, zongoraművész, zeneszerző, karmester, zongorapedagógus

 

Született:
1877. július 27. Pozsony, Magyarország, ma: Bratislava – Szlovákia
Elhunyt:
1960. február 9. New York, USA

Életrajza:

Adatok:
1894 – 1896 Zeneakadémia Dohnányi Ernő
1896-1899 Berlin
1905- 1915 a Königliche Musikhochschule művésztanára, Berlinben
1919 – 1944 a Zeneakadémia tanára
1925 – a New York State Symphony Orchestra vezető karmesterévé választják
1930 – a szegedi Fogadalmi Templom felavatására megírja “Szegedi mise” c. művét
1931-1949 a Magyar Rádió zeneigazgatója, 10 esztendőn át
1934 – a Zeneakadémia újbóli főigazgatója
1944 Ausztrián keresztül elhagyja az országot
1945 az igazolóbizottság megvádolja, jóval később felmentik a vádak alól
1946-1948 Dél-Amerika
1949-1960 a Florida Állam Egyetemének Zeneszerző tanszékének professzora, Tallahasseeban él
1960 elején, New Yorkba utazik egy lemezfelvételre, meghűl, legyengül és meghal.
1960 Florida állam kormányzója július 27-t, a zeneszerző születésnapját Dohnányi-napnak nevezi ki, amelyet azóta is megünnepelnek az USA-ban

Életútja részletesebben:

A század egyik legnagyobb előadóművésze volt, különösen Beethoven, Schubert, Schumann és Brahms műveinek ihletett előadója, de játszott műveket a zeneirodalom minden stílusában, beleértve Bartók és Kodály műveit is. Mint zeneszerző a századforduló késő romantikus zenei stílusán nőtt fel, s ezt élete végéig megőrizte. A posztromantikus tradícióból táplálkozó, klasszicizáló törekvések rangos mestere, korai kamaraműveinek kiemelkedő zenei értékei elvitathatatlanok.

Ifjú kor

Pozsonyban született, 1877. július 27-én. Édesapja, Dohnányi Frigyes matematika- és fizikatanár a Pozsonyi Főgimnáziumban, akit szakterületén kívül érdekel a képzőművészet és a zene is. Kitűnően gordonkázik és hegedül. Dohnányi édesanyja, Szlabey Kornélia pedig remekül zongorázik. Szülei nagy társasági életet élnek, pozsonyi lakásukban gyakran összegyűlnek vasárnaponként, és édesapja barátaival kamarazenéket zongoráznak Bachtól Brahmsig. Felfigyelnek arra az összejövetelek alkalmával, hogy a három éves Dohnányi Ernő milyen komolyan érdeklődik a zene iránt. Amikor szülei és a vendégek kamarazenét játszottak, a kisfiúcskát beültették egy nagy bordó fotőjbe, onnan figyelte a zongora, hegedű hangját. Így talán természetesnek tekinthető, hogy az ifjú Dohnányi is elkötelezetté vált a muzsikálás iránt, és tanulmányait is ebben az irányban folytatja. Sokkal később már, mint ismert és kedvelt zeneszerző Budapesten lakott, és a Széher úti villájának egyik szekrényében őrzi első szerzeményeit. A sok régi elsárgult kottalap között van egy érdekesség, a kilencéves Dohnányi Ernő zongoradarabja. Szüleivel akkoriban Kiskerestyénben tölti a nyarat, Haulik János fölbirtokosnál. A vendégek közt van egy Pongrácz Hedda nevű szép kislány, akinek zenei neve, “h-e-d-a” annyira megtetszik a kis Ernőnek, hogy a négy hangra, egy kedves zongoradarabot komponál. Ez a kotta is ott lapul a szekrényben, nem messze attól a helytől, ahol Dohnányi Ernő egyetemi indexe is árválkodik. Kevesen tudják talán, hogy annakidején apja kívánságára beiratkozik a Budapesti Tudományegyetem bölcsészeti fakultására. Igaz csak fél évet jár oda, mert alapvetően a zene, jobban érdekli. Jóval később pedig, a Szegedi Egyetem tiszteletbeli doktorrá avatja…

Dohnányi a koncertező művész

1894-ben beiratkozik a budapesti Zeneakadémiára. Thomán Istvántól (Liszt egykori tanítványától) zeneszerzést, Koessler Jánostól (Brahms barátjától, Bartók, Kodály későbbi tanárától) pedig zongoraleckéket vesz. Tanulmányai során nagy tehetséget mutatva, tanárai az első szemeszter elvégzését követően, rögvest egy évfolyamot kihagyva, a harmadik évfolyamba javasolják. 1896-ban szerzi meg diplomáját, majd tanulmányait Berlinben folytatja
Tehetségének híre hamar szárnyra kelt, ő maga pedig 1899-tól koncertkörutakon vesz részt (Berlin, USA, Skandinávia, Oroszország, Olaszország, Franciaország). 1905-ben 28 éves, amikor a Königliche Musikhochschule művésztanára lesz Berlinben1915-ig. Kezdetben szerződéssel zongorát tanított a Zeneakadémián, majd néhány hónapon át a főigazgatói tisztet is betöltötte. Ekkor lett a Filharmóniai Társaság elnökkarnagya is egészen 1944-ig, 25 éven keresztül, ami többek közt sok utazással járó turnét tesz számára lehetővé. Eljut Olaszországban, Franciaországban, Németországban, Angliában, sőt későbbi otthonául szolgáló Egyesül Államokba is. Bartók személyes barátság fűzi.

A zenéről és a modern zenéről – Dohnányi

Milyen érzés az, amikor az alkotó egyben reprodukáló művész is, és más zeneszerző műveit szolgálja? – kérdezi Egyed Zoltán 1943. februárjában a Film, Színház, Irodalom hasábjain Dohnányit.
Sem a karmester, sem az előadóművész nem tudja tökéletesen háttérbe szorítani az egyéniségét, amikor a zeneszerzőt szolgálja. Hiába is dobálódznak annyit ezzel a szóval, hogy “objektív muzsikálás”, ez a valóságban nincs. A reprodukálás természetesen annál tökéletesebb, minél jobban közel áll az előadóművész egyénisége a zeneszerzőéhez. Ha a művész nem érti meg a szerzőt, nem tudja megmutatni a művet sem.
– A megértés?
– Főként ösztön dolga. Nemcsak a művészetben, hanem az életben is az ösztönnek (vagy ráérző, beleérző képességnek?- szerk.) van a legnagyobb szerepe. A nevelés fejleszt, de nem teremt. Sem tehetséget, sem jellemet nem önthetünk senkibe, legföljebb fegyelmezettséget és egy bizonyos fokú kultúrát.
A zene hatása örök és változatlan. Vannak korok, amikor az emberek a valóságból a művészetbe menekülnek. Ma (1943! – szerk.) a nagy tömeg a vidámságot keresi, inkább szórakozik, mint épül. Se a legtöbb ember fogékony valamilyen zene iránt, egyre kevesebb azoknak a száma, akiknek a zene csak kellemetlen zörej. Persze a magasabb rendű zene élvezéséhez némi kulturáltság kell, a talajt elő kell készíteni. Aki például soha sem hallott zenét az nem érti meg Beethoven utolsó kvartettjét.
– Lehet az ízlést fejleszteni?
– Véleményem szerint majdnem mindenkit rá lehet venni arra, hogy a legkomolyabb zenét is élvezze. Ennek a legegyszerűbb módja, ha az illetőt észrevétlenül, szórakoztatva visszük el a hozzá közelálló zenei világból, mondjuk a Strauss-valcertől vagy a magyar nótától a kilencedik szimfóniához. Ez fontos feladata lehet mondjuk a rádiónak.
– És a modern zenéhez hogyan jut el az átlagos zenehallgató?
– Van jó zene és van rossz zene. Ez a megállapítás, hogy – modern zene – ez tág fogalom. Sokan elérhetetlennek és érthetetlennek hiszik. Ha az embereknek valami nem tetszik, nem vallják be őszintén, hanem azt mondják: nem értik. A modern zene, minden eddigi művészi törvényt felborított és ezért a tehetségteleneknek sokkal nagyobb teret biztosított. Ez az oka annak, hogy annyi a rossz zene napjainkban.” – mondja Dohnányi

A II világháborúról, és a háborúkról

“… Háború mindig volt. A technika a háborút szolgálja, viszont a háború is kifejleszti a technikát. Ezen a téren több újat lehet produkálni, mint a művészetben. Amikor a kultúra egy bizonyos fokig kiélte magát, jön a civilizáció szerepe. A civilizáció mindig a kultúra hanyatlásának a következménye. Ma már túl jutottunk azon a ponton, ahol a kultúra és a civilizáció megfér egymással. Kényelmesen élünk, de kevesebb a belső mondanivalónk. Hogy hol itt a kivezető út, azt nem tudom. Az erőszakosság nem segít az biztos.” – mondja Dohnányi 1943-ban, Budapesten.

Dohnányi a kritikáról

“A legtöbb kritikus félreérti a hivatását. Azt hiszi oktatnia kell a művészt. Holott az a feladata, hogy a művészt közelebb hozza a közönséghez, megmagyarázza a művész egyéniségét és megértesse a produkciót. A kritikus ne mutasson utat a művésznek, hanem tanítsa a közönséget. Én még soha sem tanultam kritikából és azt hiszem, más művész sem. Túlságosan sok a kritikus, ennél fogva sok olyan elem keveredik közéjük, aki nem érti mesterségét.”

A privát Dohnányi

Sok munkájában elsősorban az olvasás pihenteti. “Azok a könyvek érdekelnek, amelyek nem csupán szórakoztatnak, hanem tanúságosak is. Kevés regényt olvasok. Inkább az életrajzok, történelmi és filozófiai munkák érdekelnek. Szeretem ugyanakkor a színházat. A mozit kevésbé. Amíg nézem a filmet érdekel, de utána sajnálom a rápazarolt időt. A mozi számomra kissé gépies, a színészt inkább a színpadon szeretem látni, mint vásznon.

Dohnányi mint zeneszerző

Zeneszerzői sikerét az Operaházban, 1922-ben bemutatott “A vajda tornya” c. operája alapozza meg. Sikere és elismertsége egyre nő, olyannyira, hogy ő vezényli a főváros fennállásának 50. évfordulóján rendezett hangversenyen 1923-ban. A maga komponálta Ünnepi nyitány mellett, Kodály: Psalmus Hungaricus-át és Bartók: Táncszvitjét is dirigálja. Munkáját nemzetközileg is elismerik, és kimagasló szaktekintélyként kezelik. 1925-ben, a New York State Symphony Orchestra vezető karmesterévé választják. Miután hazajön Magyarországra, 1928-ban a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán lesz professzor, és tanítás mellett komponál is, többek közt a szegedi Fogadalmi Templom felavatására megírja “Szegedi mise” c. művét, 1930-ban. Számos kitüntetés, köztük a Corvin-lánc, a francia Becsületrend birtokosa. 1934-től, mint a Zeneakadémia újbóli főigazgatója, a felsőház tagja. Nevéhez fűződik az első Liszt-verseny megszervezése, melyet tanítványa, Fischer Annie nyert meg.
1936. november 9-én pedig Bartók:”A Cantata Profana” magyarországi ősbemutatóját vezényeli a Budapesti Filharmóniai Társaság élén. Főigazgatói posztját 1943-ig őrzi meg. Hatvanadik születésnapját a teljes hazai zenei élet megünnepli. 1931-től fogva a Magyar Rádió zeneigazgatója 10 esztendőn át, 1941-ig.

Dohnányi tanár úr

Pedagógiai munkássága révén, meghatározó személyiségévé válik a XX. sz. hazai és külhoni muzsikálás világában. Fischer Anni, Kilényi, és a később Sir Georg Solti néven világhírnevet szerzett Solti György nagy szeretettel emlékeznek meg Dohnányiról. Solti emlékirataiban a zene legnagyobbjai közt említi Őt.
“Fischer Annietől Anda Gézáig, Faragó Györgytől Földes Andorig, Hernádi Lajostól Solymos Péterig, Petri Endréig, Wehner Tiborig, Zempléni Kornélig, s aztán tovább: Solti Györgyig, Böszörményi Nagy Béláig, Károlyi Gyuláig tart a névsor, s aztán még mindig folytatódik: a Dohnányi-iskola varázsa tovább él, az éneklő igény, az improvizatív és kötött elemek finom ötvöződése, a formálás gazdagsága a messze tűnt mester örökségeként fel-felidézhető hanglemezről, vagy a még élők élményt sugalló játékából. Mert Dohnányi pedagógus volt a javából; ihletetten vezette a művészképzőt, s nagy nehézségek közt, polarizálódást provokáló korban is emelni igyekezett főiskolánk rangját, mint annak hivatott vezetője.”
(Raics István: Dohnányi Ernő születésének századik évfordulójára. Népszabadság, 1977. július 27.)

A II Világháború

1944. októberében a német hadsereg elfoglalja az országot, miközben a háború is elérhető közelségbe kerül, amiknek hatására lemond minden állásából, és novemberben elhagyja az országot. Élete hátra levő részében anyagi és erkölcsi nehézségekkel kellett megküzdenie. A háború után felkerült a háborús bűnösök listájára. Ez alól azonban hamarosan hivatalosan is tisztázódott, bár még évekig kísértették a képtelenebbnél képtelenebb vádak, amelyek bizonytalanná tették egzisztenciáját itthon.

Emigrációban

Először Ausztriába, tovább Angliába, majd onnét Argentínába távozik. Dél-Amerikából pedig 1949-ben Floridába utazik. A Florida Állam Egyetemének Zeneszerző tanszékének professzora lesz és Tallahasseeban telepedik le. Idős kora ellenére a koncertezéssel, muzsikálással ekkor sem hagy fel turnézik, mint zongoraművész és számtalan mesterkurzust is vezet.
1960. elején, New Yorkba utazik egy lemezfelvételre, amelyen életművét kívánták összefoglalni néhány lemez segítségével, és itt a munkálatok közben meghűl és a legyengült 83 éves szervezete végleg megadja magát.
Florida állam kormányzója július 27-t, a zeneszerző születésnapját Dohnányi-napnak nyilvánította, ezzel bizonyítva nagyrabecsülését, amit azóta is rendszeresen ott megünnepelnek!

Prológus

2002. elején tiszteletére létrehozták Budapesten a Dohnányi Ernő Archívumot, melynek vezetője a mester egykori tanítványa: Deborah Kiszely-Papp zongoraművész. A tudományos központot az MTA Zenetudományi Intézetében, a budai Várban, az Erdődy-palotában helyezték el.

 

Forrás: Színészkönyvtár

 

Vangelis

 

 

Görög származású billentyűs, zeneszerző

Eredeti neve: Evangelos Papathanassiou

1943. Március 29. Valos, Görögország

Vangélisz Papathanaszíu vagy csak röviden Vangélisz (latin betűs átírásban gyakran: Vangelis; született: Evángelosz Odiszéasz Papathanaszíu [Ευάγγελος Οδυσσέας Παπαθανασίου]; Vólosz, 1943. március 29. –) világszerte ismert görög zeneszerző, az elektronikus zene és a new age stílusának kiemelkedő alakja és a világhírű Aphrodite’s Child alapító tagja. Legismertebb művei közé tartoznak a Tűzszekerek, a Szárnyas fejvadász és az 1492 – A Paradicsom meghódítása című filmekhez komponált zenéi.

Vangelis Evangelos Odyssey Papathanasiou zenei tehetsége már kisgyermekkorában megnyilvánult, de ő nem volt hajlandó zongoraleckékre járni, inkább saját maga fedezte fel a hangszer lehetőségeit. Főiskolai évei alatt alapította első együttesét a Formynx nevű zenekart, amely hamarosan Görögország legnépszerűbb előadói közé került. Ez azonban nem elégítette ki, így elhagyta szülőhazáját és 1968-ban Franciaországban Demis Roussos illetve Loukas Sideras társaságában létrehozta az Aphrodite’s Child nevű együttest. Már első kislemezükkel: Rain And Tears, világhírnévre tesznek szert és négy éven keresztül ontják magukból a slágereket. 1972-ben az Aphrodites Child feloszlása után Vangelis meghívást kap Frederic Rossif filmrendezőtől, hogy készítse el a L’Apocalypse Des Animaux és a La Féte Sauvage című filmek kísérőzenéjét. Ekkor írja első önálló szólóalbumát is az Earth-et. A megjelent korogok remek kritikát kapnak és a filmek révén a nagyközönség is pozitívan reagál az addíg szokatlan zenei megoldásokra. 1974-ben felkérik, hogy legyen a Yes tagja.Néhány hétig együtt is dolgozik a bandával de végül mégsem csatlakozik hozzájuk. Jon Andersonnal viszont életre szoló barátságot köt és később gyakran készítenek közös lemezeket. Székhelyét Londonba helyezi, ahol egy saját zenei stúdióban készíti felvételeit. Itt született az 1975-ös Heaven&Hell, az 1976-os Albedo 0.39, a 77-es Spiral és a78-as Beaubourg. Ezt követően Jon Andersonnal dolgoznak közösen és olyan nagyszerű számokat hoztak létre mint az I Hear You Now vagy az I’ll Find My Way Home, melyek a slágerlisták előkelő helyeit is megjárják. És elkövetkezik az 1982-es év amikor Vangelis a Chariots Of Fire című film zenéjéért átveheti az Oscar díjat. Természetesen a filmzene témáját feldolgozó dal a listák élére is felkerül. Szinte magától értetődő, hogy ezután özönlenek a filmes felkérések. Vangelis Ridley Scott ajánlatát fogadja el akivel elkészítí a Blade Runner majd az 1492 Conquest Of Paradise című filmeket. Zenei szempontból mindkettő telitalálat. A Jaques Cousteauhoz fűződő barátsága révén születnek meg a The Mask és az Antarctica című alkotások, melyek szintén filmzenék. De Vangelis nem hagyja magát végérvényesen elcsábíttatni a filmtől. Saját zenei elképzeléseit valósítja meg az El Greco című albumon, mely a nagy spanyol mesternek állít emléket. 1992-ben a Művészetek Lovagjává ütik Franciaországban. Nemcsak a film, hanem a színház számára is dolgozik. Az angol Királyi Balett számára több előadáshoz írt zenét: Frankenstein, Modern Prometheus, The Beauty And The Best. Első Grammy díját 1981-ben kapta. Vangelis elvitathatatlan érdeme, hogy a hallgatóhoz közel tudta hozni korunk ezerarcú csodahangszerét a sokak által hidegnek és félelmetesnek tartott szintetizátort. Ennek köszönhető, hogy zenéjét azok is megszerették akik korábban idegenkedtek az elektronikus rocktól.

Forrás: Literatúra /Wikipédia

Edvard Grieg zeneszerző

The composer Edvard Grieg. Fotó: © Grieg-samlingen. Bergen Off. Bibliotek

Edvard Grieg 1843. június 15-én született Bergenben. Élete 64 éve során világhírű zeneszerző vált belőle. Termetre ugyan kicsiny volt, de hatalmas művészi szívvel küzdött az igazságért, az igazságosságért, valamint a szolidaritásért és nem kevésbé a norvég nemzeti kultúra megerősödéséért a kifinomult norvég népzene segítségével. Sokan gondolják úgy, norvégok és külföldiek egyaránt, hogy Grieg muzsikája a norvég nemzeti identitás szerves részét képezi.

A szabadság utáni vágyódás
Ha Grieg ma itt élne köztünk, egy olyan országban, amely épp most ünnepelte Svédországtól való elszakadásának 100. évfordulóját, egy olyan országban, amelynek a világban betöltött szerepe egészen más, mint az 1800-as évek végén, akkor Grieg vágyai és zenei víziói is minden valószínűség szerint egészen mások lennének. Grieg idejében azonban Norvégia szegény ország volt, sok tekintetben hasonló azokhoz a mai országokhoz, vidékekhez, melyek szeretnének kitörni egy náluk erősebb országgal kötött, nem feltétlenül szabadon választott szövetségből. Ez, a Norvégia függetlensége utáni vágy az, amely Grieget zeneszerzővé érlelte.

A romantikus Grieg
Grieg romantikusként tekintett önmagára – saját korának gyermeke. Még akkor is, amikor mind Bjørson, mind pedig Ibsen irodalmi irányzatot váltottak és az 1880-as évek végére a realizmus felé fordultak. Grieg azt gondolta, gyengeség és gyávaság lenne részéről megtagadni a romantikát. Mint minden romantika iránt rajongó, Grieg is misztikus volt. A szépséget kutatta, szépséget a természetben, és az igazságban. Német, illetve schumanni tanulmányiból kiindulva, attól a vágytól hajtva, hogy zenéjében a norvég természet képét fesse, a norvég népzene „rejtett harmóniáiban” találta meg misztikus palettáját. Ezek alkották Grieg „álomvilágát”, ahol a norvég identitást kereste. Úgy érezte, „rejtélyes” összefüggés található a saját maga által használt harmóniák és a norvég népdalkincs között. Norvégia népdalainak sötét mélységében „mintegy véletlenül” megtalálni vélte a felfedezetlen harmonikus lehetőségek gazdagságát. Így Grieg egy teljesen új harmonikus perspektívát tudott létrehozni, mely sokáig egyedülálló volt az európai zeneművészetben, és amely mind Debussy, mind pedig Bartók zenei munkássságának alapjául szolgált.

Az emberi közösség
Grieg erősen hitt a zene társadalmi jelentősségében. Számos alkalommal adott ingyen koncertet munkások és szegények számára. Az egyik ilyen koncert után a következőket írta: „Ez az este számomra ifjúkori álmom valóraválását jelenti: a zenének mindenkihez el kell jutnia, úgy ahogy az ókori görögöknél, pontosan azért, mert szívből jön és szívhez szól (…) Legyen a művészet a nép művészete!” Grieg meggyőződése szerint a művészetben nincs alsó és felső osztály, és éppen ezért lehet a művészetnek társadalomnevelő hatása.

Bár Grieg kitartott romantikus elkötelezettsége mellett, azért érdeklődéssel figyelte a modern fejlődést, és ügyelt arra, hogy le ne maradjon: „Nem mondanám, hogy félek akár az élettől, vagy a haláltól, egy dologtól azonban tartok: hogy észreveszem magamon, hogy öregszem…hogy a fiatalok új kalandokba vágnak, melyeknek már nem látom értelmét. Röviden, megrémít annak a lehetősége, hogy már nem érzem meg a szellemi előfutárok igazát és nagyságát, melyek idővel előre törnek, ahogy mi megöregszünk. Ezért él bennem, most jobban mint valaha, az az ösztönös sürgetés, hogy megismerjem a szellemi világ minden megbúvó árnyékát.”

Forrás: Norvégia hivatalos honlapja Magyarországon

Erkel Ferenc zeneszerző emlékére

Gyulán megszületett Erkel Ferenc zeneszerző, a nemzeti opera megteremtője, a magyar Himnusz megzenésítője.
1810.11.07 – 200 éve történt

Erkel Ferenc gyerekkorától kezdve zeneközelben élt, hiszen tanító édesapja egyházi karnagy is volt. Nagyváradi és pozsonyi tanulmányai után 18 évesen Kolozsvárra szegődött házi zenetanárnak. Később zongoraművészként és alkalmanként zeneszerzőként, illetve karmesterként kereste kenyerét. 1834-ben került Pestre, ahol több színháznál volt karnagy, majd 1837-től harminc éven át első karmester és zenei vezető volt a Pesti Magyar (később Nemzeti) színháznál. Első operája, a Bátori Mária 1840-ben készült, 1844-ben mutatták be a Hunyadi Lászlót, majd megnyerte azt a pályázatot, amelynek köszönhetően ő zenésíthette meg Kölcsey Himnuszát. 1853-ban az ő vezetésével alakult meg a Filharmóniai Társaság, 1861-ben pedig bemutatták leghíresebb operáját, a Bánk Bánt. Későbbi művei már nem voltak igazán sikeresek, viszont rendkívül sokat tett a főváros zenei életének felvirágoztatásáért. 1875-ben közreműködött a Zeneakadémia megalakításánál, főzeneigazgatója lett az 1884-ben megnyílt Operaháznak, mindemellett nemzetközi hírű sakkozó is volt.

Forrás: Ezen a napon

Joseph Maurice Ravel

1875 Március 7. (135 éve történt)
Megszületett Joseph Maurice Ravel francia zeneszerző
(Bolero).

Az új francia zeneszerző nemzedék Debussy mellett legjelentősebb alakja. Kiemelkedő műve a Seherezádé; a Bolero és a Lúdanyó meséi.

Maurice Ravel
(1875-1937)

Joseph Maurice Ravel francia zeneszerző volt. 1875. március 7-én született a dél-franciaországi Ciboure-ban. Gyermekkorát Párizsban töltötte. Hét évesen kezdett zongorázni Henry Ghys tanítványaként. Első művét 12 évesen komponálta Változatok egy Schumann-dalra címmel. Összhangzattani ismereteit Charles Renének köszönhette. 1889-ben felvették a Conservatoire-ra. A zongora-előkészítő osztályt kitűnő eredménnyel végezte, ennek köszönhetően további tanulmányait Charles-Wilfrid de Bériot osztályában folytathatta. Később André Gédalge-nál ellenponttant és Gabriel Faurénál zeneszerzést tanult.

1899. májusában saját Seherezádé-nyitányát vezényelte a párizsi Conservatoire koncertjén. Ez a műve több más alkotása mellett kiadatlan maradt.

Többször próbálta a Római díjat elnyerni. Első alkalommal 1901-ben Myrrha című – szintén kiadatlan – kantátájával a második díjat nyerte el. 1902-ben és 1903-ban újabb kísérletet tett, de pályázatai nem jártak sikerrel. Végül 1905-ben eltiltották a további pályázati lehetőségektől.

Chopin, Liszt és Fauré követőjeként és az Ötök tisztelőjeként szinte egész életét a zeneszerzés töltötte ki. Komoly hatással volt rá Debussy alkotása, az Egy faun délutánja és Borogyin több zeneműve. Egy-egy kompozícióján sokat dolgozott, míg az beért és végső “formáját” elérte. Például a Pavane egy infánsnő halálára (Pavane pour une Infante défunte) című művét eredetileg zongorára írta 1899-ben, de a mű zenekari átdolgozása is megszületett 1910-re. Szvitjét, a Lúdanyó meséit négy kézre írta zongorára 1908-ban, majd 1912-ben nagy sikerrel mutatták be annak balettváltozatát.

Az Orosz Balett 1909-es párizsi vendégjátéka alkalmával megismerkedett Szergej Gyagilevvel, a társulat akkori igazgatójával és Mihail Fokinnal, az együttes koreográfusával. Gyagilev felkérte Ravelt a Daphnis és Chloé megkomponálására. A koreográfiai szimfónia három tételben 1912. április 5-ére készült el. Bemutatója júliusban volt a Châtelet Színházban.

Az első világháború előtti időszakban a Genfi-tónál élt, ahol együtt dolgozott Sztravinszkijjal. Érdeklődéssel figyelte a Tavaszi áldozat körül kialakult vitákat. Közben természetesen zeneszerzésre fordította ideje java részét. 1914-ben kezdte komponálni a Couperin sírja (Le tombeau de Couperin) című művét. A háború kitörése után a hazafias érzelmű fiatalember szeretett volna bevonulni katonának, de csak 1916-ban ölthette fel az egyenruhát. Verdun közelében alakulatát be is vetették. 1917. nyarán szerelt le megromlott egészségi állapota miatt. Csak azután fejezte be a Couperin sírját.

A nagy francia zeneszerzőnek 1920-ban odaítélték a francia Becsületrendet, de ő nem vette át a kitüntetést. Folyamatosan alkotott új műveket, és dolgozott át korábbiakat. Muszorgszkijnak az Egy kiállítás képei zongoraszvitjét 1922-ben hangszerelte át. Tzigane című koncertrapszódiáját, majd annak zenekarra átdolgozott változatát 1924-ben mutatták be.

Ravel nemcsak zeneszerzőként, hanem karmesterként is ismertté vált. Ehhez hozzájárultak nagyobb utazásai is. Hollandiától Svédországig, Nagy-Britanniától az Amerikai Egyesült Államokig mindenütt örömmel fogadták. 1928-as észak-amerikai turnéja során Hegedű-zongora szonátáját Szigeti Józseffel együtt adták elő. Vonósnégyesét pedig az a Hart House Vonósnégyes mutatta be, melynek alapítója Kresz Géza volt. (A Tzigane 1925-ös torontói bemutatója is a magyar hegedűművészhez, és annak zongoraművész feleségéhez fűződik.)

Ravel megbízást kapott egy táncjáték megírására. A megrendelő Ida Rubinstein, a sokoldalú, művelt táncművésznő volt. A darab, ami Maurice Ravel legnépszerűbb műve lett a Boleró címet kapta. Bemutatójára Párizsban került sor 1928-ban. 1930-ban a zeneszerző vezényletével hangversenyen adták elő.

Utolsó éveiben a mester még írt zongoraversenyt és dalokat. Egy 1932. októberében történt sajnálatos baleset következtében a zeneszerző állapota egyre romlott. Az 1937 decemberében végzett agyműtét nem volt sikeres. Egy hétig eszméletlen állapotban feküdt, majd 28-án elhunyt.

Couperin sírja (Le tombeau de Couperin)

A darabot 1914-ben kezdte komponálni, és 1917-ben fejezte be. A közben eltelt időszakban katonaként megtapasztalta a háború borzalmait, látta barátai hősi halálát, átérezte rokonaik fájdalmát. A mű tételeit a hősöknek ajánlotta. 1919. április 11-én került sor a zongoraszvit bemutatójára. Ravel - Couperin sírja Marguerite Long bravúros zongorajátéka olyan elsöprő sikert aratott, hogy visszatapsolta a közönség. Az eredeti mű hat tétele:

  1. Prélude
  2. Fugue
  3. Forlane
  4. Rigaudon
  5. Menuet
  6. Toccata

A zeneszerző saját kezűleg rajzolta zeneműve címlapját. Ravel a későbbi – zenekarra áthangszerelt – változatból kihagyta a Fúga és a Toccata tételt. A mű színpadi változatát is elkészítette. 1920. november 8-án a Svéd Balett előadásában tekinthette meg a párizsi közönség. Néhány hónap múlva a balettfeldolgozás századik előadásán maga a zeneszerző vezényelt.

Boleró (Boléro)

1928. november 22-én mutatták be a párizsi Operában. A darab megrendelője a vagyonos, művészetpártoló táncosnő, Ida Rubinstein táncolta a főszerepet. A zseniális zeneszerzői ötletnek köszönhetően kiemelkedik Ravel alkotásai közül. Ennek ellenére (vagy épp ezért) Ravel önironikusan azt mondta Honeggernek: “Csupán egyetlen mesterművet alkottam, a Bolerót; sajnos ebben nincs zene.”

www.filharmonia.com
© 2002–2010 filharmonia.com


Tóth Aladár: Kodály és vonóstriója

1967 Március 6. (43 éve történt)Meghalt Kodály Zoltán Kossuth-díjas zeneszerző, zenetudós, népzenekutató, zenepedagógus.

Idei hangversenyszezonunk egyetlen nagy jelentőségű magyar újdonsága Kodály Zoltán vonóshármasa volt. Ahogy ez a csodálatos mű a maga tiszta művészi önkénytelenségében, inpulzív költőiségében előttünk fekszik, nem is sejteti azt az öntudatos, szinte tudományos fejlődést, melynek eredménye, sem azon problémákat, melyek benne megoldást nyernek. A tudós, a legnagyobb magyar zenefolklorista, teljesen feloldódik, jóformán elveszik a művész Kodályban. Ez talán érthető is, hisz Kodályt nem a filozófus kínzó kétségei, a kutató elolthatatlan kíváncsisága, sem az örök emberi tisztánlátni akarás tette tudóssá, hanem egyedül a magát kifejezni akaró művész eszközkeresése, mikor már megtalálta a magyar (elsősorban székely) népdalokban az ő speciálisan magyar mondanivalója számára a nyelvet, akkor nem «alkalmazta» azt, mint valami tudományos eredményt, hanem beszélt rajta, mint ahogyan az ember anyanyelvén beszél.

Ezt az utat a magyar népzenéhez Kodály Bartók Bélával együtt tette meg. Persze Bartók kizárólagosabb, szertelenségeiben is szigorúbb temperamentum, aki szinte vakon megy rá zenei élményeinek feldolgozására, nem tántorítják el «szép» mellékkörülmények, túlfűtött, víziós képzelete nem ismer hangulati asszociációkat. Kodálynál viszont épp ezek a hangulati elemek nyomulnak előtérbe, mintegy ágyat vetnek a tisztán zenei gondolatoknak. Bartók zenéje a legfeszültebb koncentráció: innen drámaisága, mely gyakran ősi, félelmetes népballadák ritmusára emlékeztet (gondoljunk csak a «kékszakállú» recitativóira). Ezzel szemben a Kodálymuzsika csupa szabad távolság, széles, szenvedélyes kilengés, melyet gyakran gazdagítanak álmodozó tűnődések, mély reflexiók.

A hangulatiság a zenében legtöbbször meglassítja az abszolút zenei konstrukciót, bizonyos kettősséget teremt, amelynek leküzdése az egész tartalom megőrzése mellett rendkívül nehéz feladat. A francia impresszionizmus meg sem kísérelte ezen probléma megoldását és ezért előbb-utóbb az ismeretes dekadenciába kellett elmocsarasodnia. Kodály már érezte, hogy az impresszionizmus eredményei új konstruktív feldolgozásra várnak. Mindamellett ő nem akarta az annyira belső élményévé vált hangulati elemeket elejteni, sőt, mind mélyebb értelmet, mind magasabb hivatást igyekezett számukra biztosítani. Ebbeli törekvéseinek elragadó, fiatal virága az I. vonósnégyes, melyben főleg káprázatos hangszín technikájával ellenállhatatlanul «magához hangolja» a hallgatót, olyan hangulatot teremt lelkünkben, melyben elbódulva isszuk széles, tétova kilengésű dallamait, ezeket a távoli, vágyas, sokszor hatalmas szenvedélyű üzeneteket az örök magyar ugarról.

E kvartett kiváló kvalitásai mellett is nélkülözni kénytelen az abszolút zenei felépítés kizárólagosságát, melyet a hangulati egységekbe tömörítés nem képes pótolni. Ezt érezte Kodály is: érezte, hogy nem elég fürösztenie magát a hangulatokban, hanem azokat zeneileg teljesen át kell élni. Fejlődése következetesen koncentrikus volt. A hangszínek abszolút zenei logikáját kutatta műveinek egész sorozatán keresztül. Furcsa összetételek (cselló-hegedű duett), nehéz szólóformák (cselló-szonáta) mutatják, hogy feladatához induktíve, speciális alapokon látott hozzá.

A most lezajlott hangversenyszezonban bemutatott vonóshármas Kodály Zoltán célhozjutását jelenti. A mű határozott formájú, főleg az első tétel (Allegramente), mely tiszta szonátaformában van tartva, kidolgozás nélkül, gyönyörű, melodikus átvezető résszel. Ezen tételben nincs sok lényegében új mondanivalója a szerzőnek, kitartott, szenvedélyes dallamainak szólam- (főleg oktáv) paralleljei, itt is jól ismert, érdekesen távoli csengésükkel kerülnek le Kodály palettájáról. Általában nem olyan mély, mint a második, nem olyan gazdag, mint a harmadik tétel és mégis úgy érezzük, hogy ennél «szebbet» Kodály sohasem írt, (ha ugyan az egész kamarazene irodalomban találunk párjára). A középső tétel (lento ma non troppo) oldja meg a legszembetűnőbb módon a hangszínekkel való felépítés feladatát. Furcsa, izgatott zizegéstől körülvibrálva szólalnak meg a motívumok halk, szaggatott panaszbeszédben. A viola kezdi, majd sorra következik a két hegedű is, nyugtalan feljajdulások vezetik be a rövid kitörést: az első tétel főmotívumának reminiszcenciáját. E ff. fellázadás után valami mélységes apátia üli meg a hangszereket, melyek végül a szabályos ismétlést lágy pasztorálszerű tónusban zárják le. A harmadik tétel vidámabb jellegű, színben, ritmusokban, tematikában annyira gazdag, hogy nem vállalkozhatom rá, hogy az olvasót végigvezessem rajta, mint az előző tételen.

A trió 2 hegedűre és brácsára van írva, és már magában ez a szokatlan összetétel is próbára teszi a komponista invencióbeli zsenialitását, hiszen le kell neki mondania a felső szólamoktól mélyen levihető basszus kiteljesítő hatásáról. Mindamellett úgy hisszük, hogy ezen nehéz forma feltétlenül segítségére volt Kodálynak céljai megvalósításában, a három hangszer együttese ugyanis kiválóan alkalmas arra a rendkívül finom nüanszmunkára, melyre éppen itt szükség volt.

Kodály vonóshármasával elérkezett a legnemesebb, legtisztább konstruktív művészethez és meg vagyunk róla győződve, hogy ez a mű nem csak Kodály életében, hanem az egész magyar kamarazene fejlődésében is határkövet jelent.

Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 13-14. szám · / · Figyelő

Andres Segovia zeneszerző emlékére

E napon született Andres Segovia zeneszerző (1893)

Mondj egy híres latin-amerikai irodalmárt! Ugye nem nehéz? Szinte minden országban Nobel díjas vagy világhírű írók, költők teremnek. Ha mondjuk, elindulunk a kontinens nyugati (spanyol nyelvű) oldalán dél felé, a guatemalai Miguel Angel Asturias, a columbiai Gabriel Garcia Marquez, a perui Mario Vargas Llosa és a chilei Pablo Neruda “jön szembe” velünk.

De mi a helyzet a zeneszerzőkkel? Szinte alig van közismert. Pedig Latin-Amerika a zene hazája is. Minden jel szerint Heitor Villa-Lobos (1887-1959) brazil zeneszerző volt az első latin-amerikai komponista, aki nemzetközi hírnévre tett szert. Több, mint 1000 zeneművet írt, ebből 12 a szimfónia, 5 zongora concerto, sok a kórusmű, rengeteg a kisebb dal. Kedveltek gitárra készült darabjai is (sokat játszott közülük a magyar Szendrey-Karper László vagy a spanyol Andrés Segovia is). Ide kattintva elindul egy kis gitárzene átirat, háttérmuzsikaként (midi 4’26”, 18 kB).

Szerzeményeinek többsége a helyi népzenéhez nyúl vissza. Egyik leghíresebb műve a Bachianas Brasilieras, amely Bach barokk zenéit festi át brazil színekkel. Ennek 5. tételéből hallgassuk meg a népszerű Ária, más néven Cantilena feldolgozását (midi 3’48”, 12 kB). Ugyanennek másik változata zenekariasabb hangzással (midi 6’05”, 20 kB), de szopránra és csellókra hangszerelve is érdekes (RealAudio). Figyeljük, hogyan keveredik benne a lágy bachi dallam a brazil szerenádokkal!

Mint a dátumokból látszik, az idén van Villa-Lobos halálának 40. évfordulója, ami a szokottnál is nagyobb figyelmet irányít rá. Meglehetősen nagy tömegű anyag található róla az interneten, zömében angol és portugál nyelven. A lapokon életének, műveinek szöveges ismertetése, zeneelméleti tanulmányok, képek tömege – ahol az elmaradhatatlan szivarral látható -, kottarészletek, zenék. A hangfájlok többségükben midi formátumúak. Kiindulásnak egy jó linkgyűjtemény (e lapokon még sok további címet találunk):

Cantus Quercus Press, California Red Deer Public Library, Alberta – nagyon bő  M. A. K. Fontana lapjai – midi zenék

Forrád: Érdekességek az interneten

Museu Villa-Lobos, Botafogo – a “hivatalos”  Malaspina Great Books, Kanada – sok cím  Revista Electronica de Musicologia – gitárművekről