Christoph Willibald Gluck

 

 

Cseh származású szerző, aki Bécsben és Párizsban működött. Új irányt szabott az opera műfajának azzal, hogy a mű drámai hitelességét részesítette előnyben a hatásvadász énekesbravúrokkal szemben. Ma is játszott, legismertebb operája az Orfeusz.

 

Christoph_Willibald_Gluck_painted_by_Joseph_Duplessis

Christoph Willibald Gluck (Erasbach, 1714. július 2. – Bécs, 1787. november 15.)
Joseph-Siffrein Duplessis festménye

 

Az alábbiakban a zeneszerzővel kapcsolatos anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak.

 

1775 első napjaiban újították fel az Iphigenia Aulisban-t. Gluck több helyen megváltoztatta és kiegészítette a partitúrát, és – fölöttébb kedve ellenére – meghosszabbította a balettszámokat. Azt hitték, mindenkinek a kedvében akar járni, és az idősebb Vestris megkérte, hogy iktasson be egy chaconne-t a fiának.
– Gondolja, hogy a görögök chaconne-t táncoltak? – horkant fel a zeneszerző.
– Miért, nem? – döbbent meg őszintén az idős táncos. Mert akkor nagyon sajnálom őket.
– Na jó, meglesz a chaconne-ja – mondta Gluck. – Bár ez a szegény opera már így is bűzlik a zenétől.
Gluckot szélütés érte, és nem volt szabad felkelnie. A barátai megpróbálták azt a látszatot kelteni, hogy nem aggódnak az életéért, és egy vallásos triójáról kezdtek beszélni. Azon vitatkoztak, hogy a Megváltó szólamát milyen fekvésben kellene énekelni.
– Nos, kedves barátaim – mondta Gluck –, mivel nem tudjátok eldönteni, hogyan fakasszuk dalra a Megváltót, én elmegyek hozzá, és egyenesen tőle kérdezem meg.
1787. november 15-én halt meg, ugyanilyen békésen.

 

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (46. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

 

Joachim József

 

 

Nagy hatású magyar hegedűművész. Mendelssohn pártfogoltja, Liszt és Schumann jó barátja. Utóbbinak ő mutatta be felfedezettjét, az ifjú Brahmsot.

Joachim_József_2_300x

Joachim József (Joseph Joachim) 1831. június 28. Köpcsény, Pozsony megye, Magyarország,
ma Kittsee, Ausztria, – 1907. augusztus 15. Berlin, Németország

(1831-1907)

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a művészről.

 

 

Joachim nagyon szívesen házi-muzsikált, és a társaságban nem volt más hegedűkotta, csak Beethoven egyik hegedű-zongora szonátája, amelyet a háziasszony abban a reményben hozatott meg, hogy Joachim megteszi azt, amihez neki nem volt bátorsága: megkéri Brahmsot, játsszák el együtt. Brahmshoz fordulva Joachim mosolyogva megkérdezte:

– Kedves mester, megtenné, hogy barátaink kedvéért előadja a zongoraszólamot?

– Nem vagyok zongorakísérő – mondta Brahms mogorván, azzal otthagyta Joachimot, és átment a másik szobába. A hegedűs egyszerűen megvonta a vállát, és másik kísérőt keresett… Kérdő pillantásomra Joachim így válaszolt:

– Mindig ilyen, ha nyűgös. Egyáltalán nem sértésnek szánja.

Nyilván hosszú pályafutása téveszthette meg azt a hollandust, aki e szavakkal fordult hozzá:

– Uram, engedje meg, hogy gratuláljak az előadásához. Kitűnőnek találtam, de hadd jegyezzem meg, hogy néhány éve alkalmam volt hallani az ön édesapját, a nagy Joachimot.

Joachim azt felelte, hogy az csak ő lehetett, mivel az apja gyapjúkereskedő volt, és sohasem vett hegedűt a kezébe. E tény a legkevésbé sem hatott az idősebb Joachim nagy csodálójára, mert távozás közben ezt dünnyögte:

– Ugyan már, kérem. Én az apját hallottam!

Életrajz

Joachim Józsefet a XIX századi Európában a hegedű fejedelmi művészének mondják. A nyolcgyermekes család hetedik gyermekeként születik meg a Pozsony megyei Köpcsény nevű községben. Hamar felfedezik zenei rátermettségét és 5 esztendős kora óta képzésben részesül. Eleinte Pesten, később Bécsben Böhm Józsefnél, majd Felix Mendelssohn tanítványa Lipcsében. Afféle csodagyerekként már 16 esztendősen a lipcsei zenei főiskola hegedűtanszékének tanára. Weimarban Liszt zenekarának tagja, majd koncertmestere; majd a hannoveri udvari zenekar vezetőjévé válik, a királyság megszűntéig. Felkérik a Berlini Zeneakadémia megalapítására, és ő lesz sorrendben az első, és egyben alapító igazgatója 37 évig. Böhm József a fiának tekinti, Felix Mendelssohn a legjobb időskori tanítványának, Robert Schumann pedig legjobb barátjának. Egy nap Reményi Ede, aki Hamburgban koncertet ad, a vigasztalanná lett magyar szabadságharcos menekültek táborában, egy önkéntes fiatalembert vonszol magával, aki tehetséges zongorakísérőnek bizonyul. Joachim azonban akkor figyel fel nevére, amikor egy este szerzeményeit adja elő. – Johannes Brahms vagyok – mutatkozik be még egyszer a mesternek a vékony fiatalember, aki későbbi karrierjét is Joachim mesternek köszönheti.
Kedveli játékát Viktória királynő Angliában, I. Miklós cár Oroszországban, és II. Frigyes Ágost szász választófejedelem is, V. György hannoveri király pedig egyenesen barátjának tekinti, Bismarck viszont imádja. Oxford, Cambridge, és Glasgow egyeteme díszdoktorává avatja, a bonni Beethoven-ház Egyesület elnökévé választják. Brahms pályaindulása köszönhető Joachimnak, de számos tanítványa viszi tovább azt a lángot, amelyet a Berlini Akadémián kap útravalóul Joachim Józseftől. Nevezetes tanítványai: Hubay Jenő, Auer Lipót (Leopold Auer), Willy Burmester, Willy Hess, Will Marion Cook, Bronislaw Hubermann, Theodore Spiering, Karl Klingler, Joszif Kotek, Maud Powell, Andreas Moser, Carl Halir, W. J. Meyer, Franz von Vecsey, Tivadar Nachez, Ossip Schnirlin… stb. A ma emberének, Weimarban, fiatalok számára kiírt nemzetközi zenei verseny őrzi nevét. Itthon kevés szó esik róla, pedig most ünnepeljük születésének 184. évfordulóját.

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (184-185. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9
Színészkönyvtár (szineszkonyvtar.hu)

 

Charles Gounod

 

 

Ő komponálta a Faust-ot, a XIX. század egyik legsikeresebb operáját.

 

Gounod-Charles-10

Charles Gounod (Saint-Cloud, Párizs, 1818. június 17. – Saint-Cloud, Párizs, 1893. október 18.)

 

Az alábbiakban a zeneszerzővel kapcsolatos anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak.

 

Emlékszem, nem sokkal azután találkoztam Gounod-val, hogy a Faust-ot bemutatták a Théâtre Lyrique-ben. Nagy meglepetésemre igen kétes értékű sikert aratott. A katonakórus és főleg a keringő sok tapsot, dícséretet kapott, hamar közkedvelt lett, de az opera igazi nagyságát csak lassan ismerték fel. Ezért mondtam neki:

– Hát nem különös, hogy az emberek a katonakórusért bolondulnak, amely – mint nyilván egyetért velem – nem a mű legértékesebb darabja?

– Ó, kedves Engelem, hát nem tudja, hogy az operák nem ember módra, fejjel előre, hanem lábbal előre születnek?!

Louis Engel, angol zenekritikus

Charles Hallé – Párizs vendégeként – délután a Salle Erard-ban adott zongorakoncertet. Este egy összejövetelen vett részt, ahol találkozott Gounod-val. A zeneszerző a kezét szorongatva hálásan megköszönte az élményt, eldúdolta a Beethoven-szonáta egyik egyik dallamát, és megjegyezte:

– Kedves barátom, senki más, egyedül ön képes ezt a futamot ilyen mesterien előadni.. Behunyt szemmel is megmondtam volna, hogy ez csak Hallé lehet.

Rögtön ezután Gounod felesége lépett hozzá, és elnézést kért, hogy korábban vállalt kötelezettség miatt sem ő, sem férje nem lehetett ott a koncerten.

 

 

Alighogy a férjem kitette a lábát, Gounod szabadjára engedte legádázabb dühét. Hiába próbáltam lecsillapítani. Átöleltem és hízelkedtem neki, de ő olyan durván elutasított, hogy az felért egy ütéssel.

– Ne nyúlj hozzám – ordította. Te bujtottad föl a férjed, hogy megbántson, sértegessen és megalázzon engem! Meghalok, de velem pusztul minden!

Rettegtem. Belém hasított a gondolat, hogy arra céloz, felgyújtja a lakást, és rajta tartottam a szemem, hátha a pillantásom féken tartja. Mint egy őrült a faliszekrényhez sietett, amelyben a Polyeutce partitúráját tartotta. Megragadta a kottát, és így kiáltott:

-Az első a Polyeucte lesz! Elégetem!

Az első rossz szóra el szokta égetni a kéziratait. Ez volt a legjobb módszere, hogy az akaratát rám kényszerítse.. Nem tudtam elviselni a látványt, hogy megsemmisíti, amit alkotott.

A kétségbeeséstől felbátorodva teljes súlyommal rávetettem magam, ledöntöttem és fölé hengeredtem. Dulakodtunk a kottáért. Kitéptem a kezéből, majd a díványra dobtam. Aztán elhagyott az erőm, és sírva fakadtam:

– Öreg barátom, régi kincsem! Miért vagy ilyen komisz velem? Hát nem látod, hogy megölsz vele? Túl sokat szenvedtem már, nem bírok többet. Minden lehetőt elkövetek, hogy megkíméljelek a haszontalan szenvedéstől, a haszontalan munkától. Hiába.

Gounod-nak jót tett a küzdelem, mert megnyugodott. Hál’ istennek megmenekült a Polyeucte partitúrája.

 

Georgina Weldon (1837-1914), Gounod szállásadója és szeretője Londonban, ahová a francia-porosz háború elől menekült

 

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (169-171. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

 

Richard Strauss

Német zeneszerző. Szimfonikus költeményeket és tizenöt operát írt, néhányuk provokatív témáját Nietzschétől (Imigyen szóla Zarathustra) és Oscar Wilde-tól (Salome) kölcsönözte. Legnagyobb közönségsikerét A rózsalovag-gal aratta.

Max_Liebermann_Bildnis_Richard_Strauss

Richard Georg Strauss (München, 1864. június 11. – Garmisch-Partenkirchen, 1949. szeptember 8.)

Az alábbiakban a zeneszerzővel kapcsolatos anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak.

Bülow meghívására egyik korai szimfonikus költeményét, a Machbeth-et adta elő a Berlini Filharmonikusokkal, de mivel elfelejtette a darab nagy részét, vezénylés közben gyakran kellett a partitúrába néznie. Bülow a következőképpen dorgálta meg:

-Ne a feje legyen a kottában, hanem a kotta a fejében – még akkor is, ha maga komponálta.

Strauss, akit rettenetesen feldühített, hogy az énekesnő sértődötten kirohant, letette a pálcát, és félbeszakította a próbát. Egyenesen a hölgy öltözőjéhez ment, és kopogás nélkül belépett. A kint várakozók vad sikoltozást és üvöltéseket hallottak. Aztán csönd lett. Ijedten néztek össze – vajon ki kit ölt meg? Strauss kinyitotta az ajtót, és ragyogó arccal megállt a küszöbön. A zenekar képviselője eldadogta beszédét:

– Együttesünket elborzasztotta Paulina de Ahna kisasszony felháborító viselkedése, s úgy érezzük, tartozunk annyival tisztelt karmesterünknek, hogy ezentúl nem vállalunk olyan operát, amelyben a művésznő énekel.

Strauss mosolyogva tekintett végig muzsikusain. Aztán így szólt:

-Ezt szomorúan hallom, ugyanis az imént jegyeztem el de Ahna kisasszonyt.

A vacsorán, amelyet a Lótusz klub adott Strauss tiszteletére a klub régi otthonában, az Ötödik sugárúton, a 46. utca közelében, leültem mellé, amíg a zsivajgó beszélgetés és a harsogó háttérzene közepette leírt nekem néhány ütemnyit az egyik legnehezebb darabjából. Amikor arról beszéltünk, hogy mit képes kifejezni a zene, ezt mondta:

– Bármit le tudok fordítani a hangok nyelvére. Ha kell, érzékeltetem önnel, hogy az evőeszközt áttettem a tányér egyik oldaláról a másikra.

David Bispham (1827-1921), amerikai bariton énekes

A Don Quijote előadásával kapcsolatos emlékeim ahhoz az estéhez fűződnek, amelyet a Grosvenor Street 46. alatt töltöttem vele. Tudta, hogy nemsokára vezénylem e jellemábrázoló darabját, és önként vállalta, hogy a partitúrámból elzongorázza nekem. Sose felejtem el, hogyan muzsikálta, színészkedte és énekelte a vázlatokban ábrázolt különféle hangulatokat. Amikor (a brácsaszóló révén) Sancho Panza szólt, Strauss szöveget rögtönzött a dallamhoz.

– Több pénzt adj nekem, pénzt, több pénzt! – dalolta, és ez tökéletesen illett a zenéhez.

Sir Henry Wood, brit karmester

A Don Juan-t indító fokozás előtt odakiáltott a vonósoknak:

– Uraim, a házasok is úgy játsszák, mintha vőlegények volnának!

Amikor megkérdezték, miért nem hagyta el a náci Németországot, így válaszolt:

– Németországban ötvenhat operaház van, az Egyesült Államokban kettő. Nagyon megcsappantak volna a bevételeim.

Szenvedélyesen szerette a skat-ot, ezt a német kártyajátékot, és minden játékalkalmat megragadott.

– Mindenki úgy ír apámról, mintha egész életében csak skatot játszott volna – méltatlankodott a fia. Az Intermezzo egyik hőse „a zene utáni egyetlen kikapcsolódás”-nak nevezi a skatot. Strauss egyszer megvallotta, hogy kártyázás közben az ember legalább nem gondol a hülye zenére. Ha új zenekarral dolgozott, ez volt az első kérdése:

– Szükségem volna néhány játékosra a skatpartihoz. Ki tart velem?

Klaus Tennstedt* apja, a breslaui zenekar tagja volt az egyik ilyen önkéntes, aki sok pénzt veszített, miközben felbecsülhetetlen értékű betekintést kapott Strauss zenéjébe. Artur Schnabel egyszer akkora összeget veszített, hogy utána egy időre megfosztotta magát Strauss társaságának élvezetétől.

* (1926-1998), német karmester

Élete vége felé egy keserves pillanatában így sóhajtott fel:

– Wagnerrel a zene elérte csúcspontját. Én csak kullogok mögötte.

Utolsó óráiban mondta a menyének:

– A halál pontosan olyan, amilyennek a Halál és megdicsőülés-ben [hatvan éve] komponáltam.

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (259-262. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07
9362 9

150 éve született Carl Nielsen

 

 

A századfordulós modernizmus kiemelkedő alakja a Dániában született zeneszerző, karmester és hegedűművész.
Nielsen már gyerekként a helyi zenekarban játszott, majd 14 évesen az Odense-i katonazenekar tagja lett. 1884-86 között a Koppenhágai Zeneakadémián tanult, és 23 éves korában mutatták be Op.1 vonós szvitjét. A nyolcvanas-kilencvenes évek elején született 1. szimfónia, a Jakobsen-dalok és az Op. 9-es hegedűszonáta írójaként már elismert zeneszerzőnek számított, két operája, a Saul és Dávid és az Álarcosbál bemutatója után pedig a dán nemzeti opera megteremtőjének tekintették.
Carl-NielsenKorai művei még késő romantikus példaképei, Brahms és Grieg hatását tükrözik, de hamarosan rátalált saját progresszív hangvételű stílusára. 1910 után komponált darabjaiban már a korabeli európai modern zene elemei dominálnak.

Forrás: Filharmónia Magyarország

 

Edward Elgar

 

 

Sir Edward William Elgar (Broadheath 1857. június 2. – Worcester 1934. február 23.) brit zeneszerző.

 

Enigma-variációk című zenekari darabjával nemzetközi hírnevet szerzett az angol zenének. Ez a mű a megoldatlan talányokat rejtegető személyes portrévázlatok sora. Népszerű indulóinak egyike – Land of Hope and Glory (A remény és dicsőség országa) – a Brit Gyarmatbirodalom himnusza lett.

 

Edward_Elgar

 

Az alábbiakban a zeneszerzővel kapcsolatos anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak.

Tetszett nekem az Enigma, és mindenbe beleütöttem az orromat. Egyszer, amikor fültanúja voltam, hogy apám és Elgár a Variációkról beszélget, egyenesen a szerzőnek szegeztem a kérdést:

– Árulja el, mi az Enigma?

– Ne engem kérdezz – mondta Elgar. – Kérdezd meg Troyte Giffitht!

Ismertem Griffitht, akiről a hetedik variáció szólt. Építész volt, és egyáltalán nem értett a zenéhez. Ezért így szóltam:

-Hogyan tudná Troyte megmondani nekem?

Elgar nevetett, és elmondta az alábbi történetet:

-Egy nap, amikor tudtam, hogy Troyte felkeres, ragasztópapírral megjelöltem néhány billentyűt a zongorán, és minden papírra ráírtam egy számot. Megkértem Troyte-t, hogy ebben a sorrendben nyomja le a billentyűket. Amikor befejezte, levettem a papírokat. „Troyte, most megtudtad az enigmát” – mondtam, és tisztában voltam vele, hogy minden a régiben marad, mert nem tudja megjegyezni, hogy milyen hangokat szólaltatott meg.

Vajon csak tréfált volna velem, mint már annyiszor tette? Őszintén szólva egy szót sem hittem az egészből.

E. Wulstan Atkins, Elgar jó barátjának, Sir Ivor Atkinsnek (1869-1953), a worcesteri székesegyház orgonistájának a fia

Fiatalemberként Elgar a Powick Elmegyógyintézet ápolóiból alakult zenekar dirigense volt. Egyik kedvenc története arról szól, amikor a szakmai felügyelet képviselője felkereste az éppen átfestés alatt lévő edinburghi intézetet. A munkásokat arra kérték, hogy semmilyen körülmények között ne elegyedjenek szóba a bentlakókkal.

– Hány réteget visz fel arra az ajtóra? – kérdezte a felügyelő.

A mázoló kötelességtudóan válasz nélkül hagyta.

– Ember, hall engem? – érdeklődött tovább a felügyelő.

Ismét nem kapott feleletet.

– Süket maga, vagy ostoba? – kiáltott rá végül. – Tisztában vele, hogy a felügyelővel beszél, és magához intéztem a kérdést?

A mázoló rémülten fordult hátra.

Menjen má innét, maga eszellős ürdüng! – kiáltotta és elszaladt.

Az „eszellős” Elgar egyik kedvenc szava lett, ezt írta a kottáiba a zenei csúcspontok fölé.

Lassan baktattunk, még sok időnk volt. Amikor hosszú séta után a művészbejáróhoz értünk, mellettünk egy vándorzenész épp a Salut d’ Amour-t játszotta igen szépen. Elgar örömében előhúzott a zsebéből egy félkoronást. A meglepett hegedűs felé nyújtotta, és megkérdezte:

– Tudja, hogy mit játszik?

– Igen. A Salut d’ Amour-t Elgartól. – felelte amaz.

– Tegye csak el. Ez több, mint amennyit Elgar valaha keresett vele – mondta a zeneszerző.

Fred Gaisberg, zenei rendező
Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (230-231. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

 

Antonio Salieri

 

 

Antonio Salieri (Legnago, 1750. augusztus 18. – Bécs, 1825. május 7.), olasz zeneszerző. A velencei San Marcoban kezdte zenei tanulmányait. Florian Gassmann bécsi karmester fedezte fel Salieri zenei tehetségét, magával vitte Bécsbe, ahol zeneszerzésre oktatta, gondoskodott általános képzéséről, és bevezette az udvarnál. 1770-ben Salieri sikert aratott első vígoperájával, a Le donne letterattéval. Gassmann halála (1774) után udvari zeneszerzővé és a bécsi olasz opera karmesterévé nevezték ki. 1778-80 Itáliában tartózkodott. A milánói Scala megnyitására írta Europa riconsiuata (1778) című operáját. Visszatérve a nagy tekintélynek örvendő Gluckkal vette fel a kapcsolatot, aki átadta neki megzenésítésre Calzabigi Les Danaides című szövegkönyvét; az operát 1784-ben Gluck és Salieri szerzeményeként mutatták be Párizsban. Párizs számára írta még Les Horaces (1786) és Tarare (1787) című operáit. Az utóbbi L. Da Ponte átdolgozásában Axur Re d’Ormus címen nagy sikert aratott Bécsben 1788-ban. 1788-ban a császári udvar karmester lett, de már 1790-ben visszalépett a vezényléstől. Ettől kezdve már csak az udvari énekkar karmestereként és operaszerzőként működött. 1795-1818 a Tonkünstler -Societät hangversenyeit, 1813-25 a Gesellschaft der Musikfreunde kórusát vezette. 1813-ban tagja volt a konzervatórium alapítóbizottságának, 1817-től annak annak igazgatója. Tanárként is igen nagy tekintélye volt Bécsben; 1793-1802 között nála tanult Beethoven olasz drámai kompozíciós technikát; Schubert, Liszt, J. Weigl, J. N. Hummel és S. Sachter is tanítványa volt.

Forrás: Brockhaus Riemann – Zenei Lexikon (III. kötet 282. oldal) Zeneműkiadó Budapest, 1983 ISBN 963 330 572 2

Joseph_Willibrod_Mähler_Salieri

Joseph Willibrod Mähler festménye

Antonio Salieri

(1750-1825)

Verona mellett született, de 1776-tól Bécsben élt. Beethoven, Schubert és Liszt is tanítványa volt. A legenda, hogy ő ölte meg Mozartot, többeket megihletett: Puskin drámai költeményt, Rimszkij-Korszakov operát (Mozart és Salieri, 1898), Peter Schaffer drámát (Amadeus) írt belőle, ezt Miloš Forman filmre vitte.

 

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről.

 

Rossini: Mozart halála után – még komoly emberek is – azt híresztelték, hogy Salieri ölte meg, lassan ölő méreggel, szakmai féltékenységből.

Wagner: Ez a feltevés még az én időmben is tartotta magát Bécsben.

Rossini: Egyszer tréfából azt mondtam Salierinek: „Szerencséje van Beethovennek, amiért ösztönösen kerüli, hogy együtt vacsorázzon önnel. Különben őt is a másvilágra küldené, ahogyan Mozartot.” „Hát úgy festek én, mint egy méregkeverő? – felelte Salieri.

Edmond Michotte La visite de R. Wagner à Rossini című könyvéből Párizs, 1906)

Szomorú látogatás volt. Megrendítő látványt nyújtott, és a halál közele érződött el-elfúló szavaiban. Végül azt mondta:

– Becsületemre nem igaz a szóbeszéd. Ön persze tudja… Mozart… azt mondják megmérgeztem… de nem. Rágalom, merő rosszindulat. Mondja meg a világnak, kedves Moscheles, az öreg Salieri a halálos ágyán mondta ezt.

Szavai mélyen megindítottak, és amikor az öregember könnyek között ismét megköszönte, hogy meglátogattam (mert már korábban is hálálkodott), kisiettem a kórteremből, mielőtt teljesen elérzékenyülök…

Mindazonáltal nem tagadhatom el, hogy áskálódásával sokat mérgezte Mozart körül a levegőt.

Ignaz Moschales (1794-1870), zongorista és zeneszerző, Salieri tanítványa

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (59-60. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

Joseph Willibrod Mähler műve

Ruggero Leoncavallo

 

 

Ruggero (Ruggiero) Leoncavallo 1857. IV.23. Nápoly, 1919. VIII. 9. Montecatini (Toscana): olasz zeneszerző. A nápolyi Konzervatóriumban Lauro Rossi tanítványa. Hosszú évekig privát tanár, kávéházi zongorista és utazó művész (Franciaország, Anglia, Egyiptom), majd (saját szövegére) Crepusculum című operatrilógia megkomponálásába kezdett, amelynek első részét elfogadta a Ricordi kiadó (I Medici: bemutató: Milánó, 1898). A két másik rész (Savonarola, Cesare Borgia) kidolgozását feladta, mivel közben átütő sikert aratott a Bajazzókkal (I Pagliacci; Milánó, Teatro del Verme, 1892), amelyet, miután Ricordival összekülönbözött, annak riválisa, Sonzogno számára írt. Két további verista operája, La Bohéme (Velence, Teatro La Fenice, 1897) és Zazà (Milánó 1900) szerényebb sikert aratott. II. Vilmos császár megbízásából írt operája, Del Roland von Berlin (1904) megbukott, a Maria (Róma 1910), Zingari (1912), Goffredo Mameli (Genova, 1916) sikertelen maradt.

Forrás: Brockhaus Riemann – Zenei Lexikon (II. kötet 410. oldal) Zeneműkiadó Budapest, 1984 ISBN 963 330 543 8

 

Ruggero_Leoncavallo

Ruggiero Leoncavallo

(1857-1919)

A Bajazzók című opera szerzője, amelyet leggyakrabban Pietro Mascagni Parasztbecsület című dalművével együtt tűznek műsorra ( ez a „Par-Baj”, ahogy a bennfentesek emlegetik).

Az alábbiakban egy rövid történetet olvashatnak a zeneszerzőről.

Leoncavallo nagy haspók volt, kedélyes, kövér ember, de olasz létére valahogy körülményes. A kilencvenes évekből ismertem, amikor nagy port vert fel Bajazzók című operájával. Egyszer jóval később is találkoztunk. Akkor elmesélte nekem, hogy mi történt Forliban, abban az olasz kisvárosban, amely selyemgyárairól volt híres, és persze saját operaházzal büszkélkedett, pedig a lélekszáma nem érte el a negyvenezret. Véletlenül járt arra, és látta, hogy aznap este a Bajazzók van műsoron. Senki sem tudta, hogy a városban tartózkodik, és úgy határozott, inkognitóban elmegy az előadásra.

Az operában egy lelkes hölgy mögött ült, akinek feltűnt, hogy egyszer se tapsol, sőt az unalom jeleit mutatja.

- Miért nem tapsol? Magának nem tetszik? - kérdezte.

A szerző, akit roppant mulattatott a dolog, mogorván válaszolt:

-Hát nem. Fércmű ez, nincs benne semmi eredeti. Dilettáns munka.

- Akkor magába nem sok zenei érzék szorult – méltatlankodott a hölgy.

- Ellenkezőleg, pontosan tudom, miről beszélek, mondta Leoncavallo, és megpróbálta kimutatni, hogy az egyik ária Bizet-, a másik dallam Wagner-, a harmadik részlet Verdi-utánérzés és így tovább. A hölgy sajnálattal a szemében hallgatta, és többet nem szólt hozzá az előadás végéig, de miután felállt, megkérdezte:

- Mondja őszintén ez a véleménye a Bajazzók-ról?

- Minden szavamat vállalom – felelte a zeneszerző.

- Hát jó – mondta a hölgy. - Egyszer még megbánja.

Leoncavallo udvariasan meghajolt és távozott. Másnap reggel a helyi újságot olvasva a szemébe ötlött egy cikk, amely a következő címet viselte: „Leoncavallo saját operájáról, a Bajazzók-ról”.

… Megesküdött nekem, hogy ettől fogva egyetlen elítélő szót se szól a zenéjéről.

Sir London Ronald (1873-1938), angol karmester

 

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (232. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

 

Artur Schnabel

1882. IV. 17. Lipník, † 1951. VIII.15. Morschach (Schwyz, Switzerland):osztrák zongoraművész és zeneszerző.

Theodor Leschetizkynél tanult Bécsben. 1925-33 a berlini Állami Akadémián tanított, ahol mesterkurzusai óriási elismerést hoztak számára. Úttörő szerepe volt az akkoriban mellőzött Schubert-szonáták és Beethoven-művek népszerűsítésében. 1939 után New Yorkban élt, később visszatért Európába. Különösen jelentős volt mint Beethoven, Schubert és Brahms műveinek előadója. Zeneszerzőként szélsőséges, túlérzékeny irányt képviselt. Néhány művében Schönberg hatására egészen az atonalitásig eljut. Művei: Szimfónia (1940; Zongoraverseny; Zongorás kvintett (1916); Vonósnégyesek; Hegedűszonáta (1935); 1-1 szólószonáta hegedűre, gordonkára.

Forrás: Brockhaus Riemann – Zenei Lexikon (III. kötet 312. oldal) Zeneműkiadó Vállalat Budapest, 1983 ISBN 963 330 572 2

ArturSchnabel

Artur Schnabel

(1882-1951)

Osztrák zongorista és nagyra becsült zenepedagógus.

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak művészről.

Los Angelesben Klempererrel próbálta Beethoven egyik zongoraversenyét, és a billentyűk mellől a saját tempóit kezdte mutogatni a zenekarnak. Amint a karmester észrevette, mit csinál, megállította a próbát.

Schnabel – mutatott magára –, itt van a karmester!

– Tudom – felelte amaz –, itt meg a szólista. – De hol van Beethoven?

1933-ban, Brahms születésének századik évfordulója tiszteletére Hindemith, Schnabel, Hubermann és Pjatigorszkij koncertsorozatot készült adni a műveiből, de nem tudtak megegyezni a fellépti díj elosztásában.

– Bízzuk a felkérőre! – mondta Hubermann, remélve, hogy számára ez a kedvezőbb.

Schnabel nem értett egyet, és heves vitába bonyolódtak. Végül Schnabel ezt javasolta:

– Harmincöt részre fogjuk osztani a gázsinkat.

– Miért pont harmincötre? – kérdezték a többiek.

– Egyszerű – válaszolta Schnabel – Három zongoratriót, három vonósnégyest, három hegedűszonátát, két brácsaszonátát és két csellószonátát játszunk. Ez összesen harmincöt tétel. Ebből zongorára 13 harmincötöd, a hegedűre 9/35, a csellóra 8/35, a brácsára 5/35 esik.

Még Hindemith is, akinek a legkevesebb jutott, elismerte a mgoldás salamoni bölcsességét.

-Még jó, hogy Shnabel ötletessége nem ment odáig, hogy a hangjegyeket is összeszámolja – tűnődött Pjatigorszkij. – Úgy sokkal rosszabbul jártam volna.

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (308. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

Georg Friedrich Händel

Egy borbély-felcser fiaként Halléban született, és Itáliában szerzett hírnevet, mielőtt a hannoveri választófejedelem (később I. György néven angol király) karnagya lett. Még gazdája előtt Angliába ment, ahol ötven év alatt mintegy ötven operát írt. Amikor a műfaj elvesztette népszerűségét, bibliai témájú oratóriumokkal szerzett magának közönséget és népszerűséget.

Haendel

Georg Friedrich Händel 1733-ban, Balthasar Denner festménye

Georg Friedrich Händel (Halle, 1685. február 23. – London, 1759. április 14.)

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről.

Kora gyermekkorától nagyon fogékony volt a zenére, és ez rendkívül nyugtalanította az apját, mert jogásznak szánta. Szigorúan megtiltotta neki, hogy muzsikáljon, minden hangszert eltávolított a házból, és nem engedte olyan helyre, ahol bármin is játszhatott volna. Mindez nemhogy csökkentette, inkább felszította zenei szenvedélyét. Szerzett egy kis klavikordot, becsempészte a házba, és elrejtette a padlásszobában. Azon játszott éjjelente, miután a család többi tagja elaludt.

Majdnem egy évet töltött Firenzében, onnan járta be Itália híres zenei központjait. Így jutott el Velencébe, ahol egy maszkabálon rögtön felismerték, pedig álarcban játszott a csembalón. Ott volt Scarlatti, és kijelentette, hogy ez csak a szász mester lehet, vagy az ördög. Miután így felfedezték, győzködték, hogy írjon operát. Ő nemigen látta ennek értelmét és előnyeit, ezért ellenkezett. Végül megadta magát, és három hét alatt megírta az Agrippiná-t, amely huszonhét egymást követő estén volt műsoron…

A színház majd’ minden szám végén visszhangzott az üdvrivalgástól, a Viva il caro Sassone! [Éljen a drága szász!] kiáltásoktól és a tetszésnyilvánítás más, elmondhatatlanul szélsőséges formáitól.

Amikor a szoprán Fracesca Cuzzoni nem volt hajlandó elénekelni az Ottone „Falsa Imagine” kezdetű áriáját, ezt mondta neki:

-Tisztában vagyok vele, hogy maga igazi női ördög, de meg fogja látni, hogy én meg Belzebub vagyok, a főördög.

Azzal a derekánál fogva felemelte, és közölte vele, ha még egy szót szól, kihajítja az ablakon.

Megjegyzendő, hogy Németország egyes részein valamikor ez volt az egyik módszere a bűnözők vallatásának.

Egyszer egy Gordon nevű angol énekes nem volt megelégedve azzal, ahogy kíséri. A heves szóváltást Gordon azzal zárta le, hogy közölte: ha Händel nem változtat a módszerén, ráugrik a csembalójára és darabokra töri.

– Csak szóljon, mikor lesz ez, mert meghirdetem – mondta neki Händel. – Biztosra veszem, hogy több embert érdekel az ugrása, mint az éneke.

Egyszer egy fogadóban három személyre rendelt vacsorát. Az étel csak nem jött, és ő türelmetlenségében a gazdát hívta.

– Miért várakoztatnak ilyen sokáig? – kérdezte az éhes ember ingerültségével.

– Várjuk, hogy teljes legyen a társaság – felelte a fogadós.

-Nos, akkor hozza a vacsorát prestissimo – mondta Händel –, mert a társaság én vagyok

A Messiás egyik próbájára meghívott egy nagyon muzikális hölgyet, aki elámult, hogy a kórusok és a zene milyen hűen és kifejezően szólaltatják meg a Szentírást. Ezért a próba végén megkérdezte tőle, hogy hiányos angoltudásával hogyan volt képes ilyen mélyen behatolni a szöveg szellemébe. – Hála Istennek, alig vagyok vallásos – hangzott Händel válasza.

A Messiás londoni ősbemutatóján nagy áhítattal hallgatta a művet a közönség, de amikor az énekkar rázendített a „For the Lord God omnipotent reigneth” dallamára, elragadtatásában – a királyt is beleértve – egy emberként felállt.. Azóta hagyomány Angliában, hogy e tételt [a Halleluja-kórust] állva hallgatja végig a közönség.

Egyszer Matthew Dubourg az egyik Händel-dal hegedűszólójának szabadon előadható részében hangnemről hangnemre vándorolt, egyre hosszabban, mert úgy tűnt, elfelejtette, melyikbe kell visszatérnie. Végül csak befejezte a szólamát, de ha valakinek még kétsége volt, hogy mi történt, azt nyomban eloszlatta a jelen lévő szerző hangos bekiabálása:

-Örülök, hogy hazatalált, Mr. Dubourg.

Händel idős korára megvakult. Nem sokkal később mutatták be a Sámson-t, és amikor John Beard, a tenorista nagy átéléssel így énekelt:

Teljes fogyatkozás – se Nap, se Hold –

Ragyogó délben minden fényt kiolt

A közönség soraiban többen megkönnyezték a szerzőt, aki az orgona mellett ült.

Hallgassuk meg!

Halleluja a Messiásból

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (38-41. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9