Camille Saint-Saëns emlékére

 

 

179 évvel ezelőtt megszületett Camille Saint-Saëns francia zongora és orgonaművész, karmester.

Charles Camille Saint-Saëns

A művész családnevének a kiejtése olykor viták tárgya, mivel az írásmód a “szenszaen” ejtést sugallja. Ennek ellenére, francia anyanyelvűek kiejtése nyomán tisztázhatjuk, hogy a névnek legalábbis a jelenkori kiejtése: sárl kámijj szenszansz

Camille Saint-Saëns Párizsban született. Apja kormányhivatalnok volt, aki fia születése után néhány hónappal elhunyt. A fiút anyja, Clémence nevelte fel, akit nagynénje, Charlotte Masson segített anyagilag. Ők tanították először zenére is, mert a gyermek zenei tehetsége már igen korán nyilvánvalóvá vált, hároméves korában már megírta első zongoradarabját. Hétévesen kompozíciót tanult, 11 évesen pedig sikeres zongorahangversenyt adott Párizsban Mozart és Beethoven műveiből. 1848-ban felvették a Conservatoire-ba, ahol Stamatynál zongorát, Halévynél és Rebernél zeneszerzést tanult, de tanára volt Gounod is. Sok neves zenésszel ismerkedett meg, és tehetségét elismerte Liszt, Rossini és Berlioz is.

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről.

 

Camille Saint-Saëns

Camille Saint-Saëns

(1835-1921)

 

Francia zeneszerző, aki leginkább Sámson és Delila című operájáról és Állatok farsangja című kamara-zenekari művéről ismert.

 

A szüleim elvittek egy szimfonikus koncertre, és én anyám ölében ültem, az ajtótól nem messze. Addig csak szóló hegedűt hallottam, és nem tetszett a hangja. A zenekar azonban egészen más volt, nagy élvezettel hallgattam egy vonósnégyesen megszólaló részt. Egyszer csak iszonyú erővel fölharsantak a rezek – a trombiták, a harsonák és a cintányér. Kiabálni kezdtem:

- Ne! Ne hagyjátok őket! Nem hallom tőlük a zenét!

Ki kellett vinniük.

Saint-Saëns emlékirataiból

1875 novemberében Saint-Saëns Moszkvába érkezett, hogy eljátssza és vezényelje néhány művét. Az alacsony, élénk, zsidós külsejű emberke elbűvölte Csajkovszkijt, akit nemcsak szellemességével és eredeti ötleteivel nyűgözött le, hanem óriási mesterségbeli tudásával is. Hamar kiderült számukra, hogy rengeteg dologban közös az ízlésük. Ifjúkorukban mindketten nagy balettrajongók voltak, és sokszor próbálták utánozni a táncosokat. Ez adta az ötletet, hogy együtt táncoljanak. Elővettek egy kis balettet, a Pigmalion és Galateá-t, és Galatea szerepében a negyvenéves Saint-Saëns, Pigmalionéban a harmincöt éves Csajkovszkij lépett fel a konzervatórium színpadán. A zenekar szerepét a zongoránál ülő Anton Rubinstein töltötte be. Sajnos, hármukon kívül senki nem élvezhette ezt a nem mindennapi előadást.

 

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse 194. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

Bartók Béla emlékére

 

 

69 évvel ezelőtt, New Yorkban meghalt Bartók Béla, világhírű magyar zeneszerző és népdalgyűjtő.

 

Bartok_Bela

Bartók Béla

(1881-1945)

Lelkes magyar hazafi, aki kiterjedt népzenei kutatásokkal alapozta meg zenei nyelvét. A fasizmus térhódítása elleni tiltakozásul elhagyta Magyarországot. New Yorkban halt meg.

 

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről.

 

 

A csodálatos mandarin ősbemutatója Kölnben volt 1926-ban, és óriási botrányt kavart. A közönség ordibált, bűzbombákat dobált, a zenét alig lehetett hallani. A polgármester, Konrad Adenauer a helyi opera magyar karmestere, Szenkár Jenő lemondását követelte. A zűrzavaros előadás után Bartók a karmester öltözőjébe ment.

- Jenő – mondta szelíden -, a harmincnegyedik oldalon a második klarinétnak mezzofortét írtam elő. Kevés. Kérlek, legyen forte.

Az egyik olyan eset, amikor Bartók valami fontosat árult el egy művéről, a kis New York-i bérlakásában történt nem sokkal azután, hogy befejezte a zenekari Concerto-t. Oldott hangulatban volt, a szokottnál sokkal közlékenyebb. A művéről beszélgettünk, kettesben.

- Tudod, kinek a zenéjéből idézek a [a mű negyedik részében] az Intermezzo interrotto-ban? – kérdezte tőlem.

Azt hittem, tudom, de tévedtem.

Bartók előbb megígértette velem, hogy amíg él, nem mondom el senkinek – amit én megtettem és meg is tartottam -, aztán elmondta, hogy egy kifacsart Sosztakovics-dallamot használt fel megszakító elemként* Ezzel a vallomással alighanem fölszakadt benne egy gát, mert utána megszabadult sok mindentől, ami már szemlátomást régóta nyomta a szívét.

Ez volt az egyetlen alkalom, hogy beszélt az érzéseiről, a csalódottságáról, amiért néhány zenemű – köztük Sosztakovics egyik-másik darabja – oly nagy és gyors elismerésben részesül, holott szerinte nem érdemli meg. Visszafogottan és önérzetesen fogalmazott, de nyilvánvaló volt, hogy fáj neki a műveit körülvevő érdektelenség. Az Inrmezzo Interrotóra visszatérve szomorkásan állapította meg:

- Hát, itt eresztettem ki a dühömet.

Doráti Antal (1906-1988), karmester

* Bartók Péter, a zeneszerző fia szerint az ötletet egy rádióadás adta, amelyet apja a Concerto komponálása idején hallgatott. A sugárzott mű Sosztakovics 7. szimfóniája volt; ez késztette Bartókot arra, hogy Sosztakovics egyik jellegzetességét eltúlozva mutassa be a szóban forgó de valójában Lehár Ferenc A víg özvegy című operettjéből származó dallamtöredéket. (A ford.)

Amerikában honvágya volt, hiányzott neki a magyar vidék. Egyszer Manhattant járva így szólt:

- Lószagot érzek.

- Itt, a 66. utcában?! – lepődött meg a felesége.

- Úgy bizony – mondta Bartók, és körülnézett, majd átment az utca másik oldalára. A felesége és a barátja látta, hogy bemegy egy felírat nélküli épületbe. Követték, és kiderült, hogy egy lovasiskolába jutottak.

- Milyen jámbor, természetes illat! – mondta Bartók, amikor beszagolt az istállóba. – Alvó lovak.

A háború utáni Magyarország első nagy Bartók-ünnepségén Kodály Zoltánt a vérszomjas zsarnok, Rákosi Mátyás mellé ültették, az első sorba. Számos méltató beszéd hangzott el, és az egyik szónok kijelentette:

„Ha Bartók élne, kiemelkedő tagja lenne a Magyar Kommunista Pártnak”

Kodály azonnal szólásra emelkedett, és – feledve, hogy veszélybe sodorhatja magát – leszögezte:

- Drága barátom emlékére mondom, nincs párt a földön, amely magának követelhetné Bartók Bélát.

 

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (305-307. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

Dmitrij Dmitrijevics Sosztakovics emlékére

 

 

108 évvel ezelőtt, ezen a napon született Dimitrij Sosztakovics orosz zeneszerző, zomgoraművész

 

Sosztakovics

Dmitrij Dmitrijevics Sosztakovics

(1906-1975)

Szentpéterváron született és mindjárt első szimfóniájával sikert aratott. Sosztakovicsot általában a rendszer hű fiának tekintették, 1936-ban azonban a Pravda „Zene helyett káosz” címmel szerkesztőségi cikkben támadta meg Kisvárosi Macbeth* című operáját. Az 1948-as sztálini tisztogatás idején megint csak kegyvesztett lett.

* Az alaposan átdolgozott, 1962-ben bemutatott új változata a Katyerina izmajlova címet kapta (A ford)

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről.

 

Sosztakovics ugyanolyan zárkózott volt, mint Britten, de egészen másképpen. Benjamin-t a saját belső élete nyomasztotta, Sosztakovics az egész hazája, az üldözött kollégái, az éhező ezrek miatt szenvedett.

Miután Leningrád melletti nyaralójában (1958-ban) először játszottam neki a gordonkaversenyét, kikísért az állomásra, ahonnan az éjszakai vonattal Moszkvába mentem. A nagy váróteremben sokan a földön aludtak. Láttam az arcát, és mély szenvedése könnyeket csalt a szemembe. Sírtam, de nem a szegények látványától, hanem attól, amit Sosztakovics arcán láttam.

Ez a különbség Britten és Sosztakovics között. Mint Csajkovszkij és Muszorgszkij zenéje: az egyiknek a maga, a másiknak a honfitársai szenvedése a tárgya.

Msztyiszlav Rosztopovics

1958. augusztus 2-án adta oda nekem az első gordonkaversenye kéziratát. Hatodikán háromszor eljátszottam neki, fejből. Az első után annyira izgult, hogy megittunk egy kis vodkát. Másodszorra már nem játszottam olyan jól, és utána még több vodkát ittunk. Harmadszorra szerintem a Saint-Saëns-versenyművet játszottam, de ő még mindig a sajátját kísérte. Iszonyú boldogok voltunk.

Rosztopovics

Sokszor képtelen volt egy szót is szólni. Csak arra vágyott, hogy valakivel, aki szeret, némán üldögéljen egy szobában, Mielőtt egy házba költöztünk (a Zeneszerzők Házába Moszkvában), nagyon messze lakott. Felhívott telefonon, és azt mondta:

- Gyere, siess!

Elmentem hozzá, és ő így szólt:

- Úlj le, most csendben lehetünk.

Fél órát ültem, így szótlanul. Nagyon pihentető volt csak ülni. Aztán Sosztakovics felállt, és azt mondta:

- Köszönöm. Viszlát, Szlava.

Nagyon különös volt így vele üldögélni. Amikor elmentem, úgy éreztem, katartikus élményben volt részem, valahogy megtisztultam. Ilyenkor, ha valaki beszélni kezdett hozzám, idegesített. És ha megkérdeztek valamit, így reagáltam:

- Ne butáskodj, ez nyilvánvaló.

Rosztopovics

Sosztakovics volt az első, akinek a zenéje a földön kívül felcsendült. 1961. április 12-én Jurij Gagarin, az első űrhajós, az irányítóterem köz9nségének egy Sosztakovics-dalt énekelt:

Az én hazám hallja, az én hazám tudja,

hol, mely egekben száll fia…

Sostakovics_sir

 

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (334-336. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9
Illusztráció: Sosztakovics 1942-ben , Sosztakovics sírja

Vincenzo Bellini emlékére

 

 

179 évvel ezelőtt, 33 éves korában meghalt Vincenzo Bellini, az olasz operairodalom egyik kiemelkedő képviselője.

 

Vincenzo_bellini

Vincenzo Bellini

(1801-1835)

A bel canto nagy mestere. Ő alkotta a Norma és Az alvajáró nagy szopránszerepeit

 

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről.

 

Bellini, még a nápolyi konzervatórium diákjaként, bejáratos lett Francesco Fumarolinak, a legfelsőbb bíróság elnökének házába: ő tanította énekre a családfő gyönyörű és tehetséges leányát: Őrülten beleszeretett Maddalenába, aki hasonló hevességgel viszonozta érzelmeit. Mint ilyenkor lenni szokott, mindenki tudott az ügyről, kivéve a szerelmes lány szüleit.

Első operája, az Adelson és Salvini viszonylagos sikere után Bellini közvetítő útján megkérte Maddalena kezét. A szülők felháborodtak az arcátlanságon, és nemcsak elutasították, hanem a házból is kitiltották Bellinit. A szerelmesek először kétségbeestek, de aztán megfogadták, hogy senki sem állhat az útjukba.

- Mielőtt megírnám a tizedik operámat, a szüleid maguk akarnak majd hozzám adni – mondta Bellini.

- Tíz operát megírni, az nagyon sok idő – sóhajtotta szegény Maddalena.

- Pár év mindössze. Fiatalok vagyunk még, tudunk várni – felelte Bellini.

-Hát jó. Akkor fogadjuk meg, hogy hűségesek leszünk egymáshoz, és hogy a tizedik operád után, élve vagy holtan, egymáséi leszünk – mondta a romantikus és költői lelkű Maddalena.

Bellini megesküdött, hogy így lesz.

Második operája, a Bianca és Fernando nagy siker volt, és Bellinit Milánóba hívták, hogy írja meg A kalóz-t a Scala számára. A siker nyomán egész Európa megismerte Bellini nevét.

Gyors egymásutánban Az idegen nő, a Zaira és a Rómeó és Júlia következett, majd Az alvajáró világhírűvé tette Bellinit.

Ahogy Bellini megjósolta, Fumaroliék nem várták meg a tizedik opera megszületését, és Az alvajáró hatalmas sikere után levelet kapott Maddalenától, hogy sürgetésének engedve apja hozzájárult a házassághoz. A levél akkor érte el Bellinit, amikor a híres szoprán, Giuditta Pasta és kolléganője, Giulia Grisi számára a Normá-t komponálta. Ő, aki azelőtt naponta írt örök hűséget ígérő levelet Maddalenának, most kevésbé volt lelkes kettejük jövőjét illetően.

Éppen a nagy sikerek – amelyek Maddalena szívét élete legnagyobb boldogságának reményével töltötték el – kezdték ki Bellini iránta érzett szerelmét.

Nem tudni, hogy érzelmeit a dicsőségvágy vagy Giulia Grisi terelték-e más irányba, de tény, hogy Bellini langyos válaszlevelet küldött. A Norma bemutatója utánra halasztotta a döntést, azt ígérve, hogy majd Nápolyba megy, és akkor megbeszélik a dolgot.

Nem ment! … Szegény Maddalena nem sokkal később belehalt a bánatba, de utolsó levelében emlékeztette Bellinit, hogy a tizedik opera után – élve vagy holtan – egymáséi lesznek!

Maddalena utolsó levele és halála kitörölhetetlen nyomot hagyott Belliniben. Állandó búskomorságba esett. Az olaszok úgy vélték, Maddalena szelleme kísérti őt, fehér galamb alakjában röpköd a hálószobájában éjszakánként. Tizedik operája, A puritánok befejezése után a galamb a kottájára röppent, tízet sóhajtott, és eltűnt.

Bellini nem sokkal A puritánok bemutatója után meghalt.

Catania.Síremléke a cataniai székesegyházban

 

Noha évekig élt Franciaországban, olyan rosszul beszélte a nyelvet, ahogy még az angolok se. Nem is rosszul, mert ez túlságosan hízelgő lenne: vérlázítóan pocsékul, érthetetlenül beszélte – kész katasztrófa volt. Igen, aki egy társaságban volt vele, és hallotta, hogy mint a hóhér az áldozatát, úgy töri kerékbe a francia nyelvet, annak az volt az érzése, hogy óriási robajjal mindjárt elnyeli őt a föld. Ilyenkor síri csend ülte meg a termet, mintha maga a halál festette volna az arcokat fehérre és jajvörösre. A hölgyek nem tudták, elájuljanak vagy kirohanjanak; a férfiak döbbenten a nadrágjukra meredtek, mintha most fedeznék csak fel, hogy mit viselnek, és ami a legrosszabb: ez a feszültség nehezen elfojtható, eszelős vágyat ébresztett bennük, hogy felnevessenek.

Heinrich Heine

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (119-121. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

Antonín Dvořák emlékére

 

173 évvel ezelőtt megszületett Antonín Leopold Dvořák cseh zeneszerző.

Antonín Leopold Dvořák (kiejtés: kb. dvorzsák [ˈdvɔr̝ɑːk]) (Nelahozeves, 1841. szeptember 8. – Prága, 1904. május 1.) cseh zeneszerző.

 

Antonín Leopold Dvořák Antonín Dvořák

(1841-1904)

Cseh zeneszerző, akinek rendkívül népszerű Újvilág-szimfónia-ja azokból az élményekből született, amelyek New Yorkban és az Iowa állambeli Spillville-ben érték az ott töltött három év (1892-95) alatt.

 

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről

 

Leginkább a galambok és a mozdonyok hiányoztak neki Amerikában, de végül megtalálta, mivel pótolhatja őket. Egyszer kimentünk a Central Parkba, ahol van egy kis állatkert madárházakkal. Az egyikben legalább kétszáz galamb volt. A Mester kellemesen meglepődött, és bár egyik sem vetekedett az ő “begyes” és “legyezőfarkú” hazai kedvenceivel – hetente egyszer, de inkább kétszer kimentünk a Central Parkba.

A mozdonyokkal már kicsit nehezebb dolgunk volt. New York belterületén (azaz Manhattan szigetén) akkor egyetlen vasútállomás volt, a többi a folyón túl. A főpályaudvaron csak jeggyel rendelkezők mehettek be a vágányok mellé, és hiába kértük a peronőrt, hogy engedje megnéznünk az “amerikai lokomotívot”. A Mester lakhelyétől bő egy órát villamosoztunk a 155. utcáig, és ott egy töltésnél vártuk meg, míg elhalad előttünk a Chicago-Boston expressz. Csak ez sok időt vett igénybe, majdnem egy egész délutánt, mivel – hogy megérje a kiruccanás – több vonatot bevártunk. …

És ekkor a Mester új hobbit talált, a gőzhajókat. Egyrészt, a kikötő sokkal közelebb volt;másrészt, a kihajózás napján fel kellett menni a fedélzetre, amit a Mester mindig kihasznált.

Hamarosan nem volt olyan hajó, amelyet ne ismert volna az orrától a farkáig. Mindig beszélgetett a kapitánnyal, vagy a tisztekkel, és rövid időn belül név szerint ismerte mindannyiukat. És amikor eljött egy indulásának ideje, kimentünk, és addig néztük, amíg el nem tűnt a messzeségben.

J.J.Kovařik visszaemlékezése

 

Brahms megpróbálta rábeszélni Dvořákot, hogy költözzön Bécsbe. Mivel tudta, hogy népes a családja, ezt mondta: – Nézze, Dvořák, önnek sok gyereke van, nekem meg szinte senkim. Ha bármire szüksége van, örömmel állok a rendelkezésére.

Dvořák nejének könnyek szöktek a szemébe, a férje pedig mélyen meghatódva, megszorongatta Brahms kezét. Ezután a hit és a vallás került szóba. Dvořák őszintén és szinte gyermeki ártatlansággal hitt, míg Brahms homlokegyenest eltérő nézeteket vallott. – Sok Schopenhauert olvastam, és másképp látom a dolgokat – jegyezte meg. … A szállodába menet, Dvořák a szokottnál is szótlanabb volt. Végül, hosszú hallgatás után, felsóhajtott:

Micsoda ember, micsoda lélek, és nem hisz semmiben. Nem hisz semmiben!

Olyan volt, mint a Bohémélet padlásszobája. Dvořák az ágyban feküdt, betegen és láthatóan rossz állapotban. Nevetséges áron eladta minden kompozícióját, és most nem volt miből megélnie. Különböző okokból még nagy sikerű amerikai utazásának bevételei is elfogytak.

A Szláv táncok-kal léptem fel, és elmentem tiszteletemet tenni az öregúrnál. Megkérdeztem, van-e még olyan műve, amit előadhatnék.

- Nézze meg azt az iratcsomót – mutatott rá egy halom rendezetlen papírra. – Lehet, hogy ott talál valamit.

Találtam. A Humoreszk volt.

Fritz Kreisler 1903. évi prágai látogatásának emlékeiből

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (212-214. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

Anton Bruckner zeneszerző és orgonaművész

 

 

 

190 évvel ezelőtt, ezen a napon született Anton Bruckner osztrák romantikus zeneszerző és orgonaművész.

 

Anton BrucknerAnton BRUCKNER

(1824-1896)

Osztrák szimfonista, akit vidékisége, vallásos buzgalma és Wagner-rajongása miatt sokszor kigúnyoltak a kifinomult bécsiek.

 

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a művészről

Egyik betegsége után az orvosa rendeletére naponta ülőfürdőt kellett vennie. Hogy időt takarítson meg, magával vitte a kottapapírt a kádba, és ott komponált. Egy nap mélyen a munkájába merült, amikor egyik tanítványának, Rudolf Kryzanovskinak az anyja bekopogott az ajtaján.

- Szabad! – szólt Bruckner.

Képzelhetik a hölgy megdöbbenését, aki belépve Bruckner lakásába, úgy találta a potrohos zeneszerzőt, ahogy az Úr megteremtette. Dermedten állt, miközben Bruckner kibújt a vízből, és csöpögő testtel odament hozzá, hogy üdvözölje. Csak a hölgy sikítása és sietős távozása ébresztette rá szegény embert az állapotára. És ez épp azzal a Brucknerrel esett meg, aki ha csak ránézett egy nőre, már attól is elpirult.

Brucknernek volt egy Mopsz nevű, elhízott, korcs kutyácskája. Mikor elsietett ebédelni, mi nála maradtunk a szendvicseinkkel és az ebbel. Elhatároztuk, hogy tréfával örömet szerzünk a tanár úrnak. Ennek érdekében a távollétében eljátszottunk egy Wagner-motívumot, és közben ütöttük, kergettük a kutyáját. Aztán Bruckner Te Deum-át kezdtük játszani, és közben enni adtunk Mopsnak. Rövid idő alatt láthatóan megkedvelte a Te Deum-ot. Miután eléggé beidomítottuk, úgy éreztük, hogy eljött a tréfa ideje. Mikor egy nap visszajött az ebédből, így szóltunk Brucknerhez:

- Tanár úr! Tudjuk, hogy milyen nagyra tartja Wagnert, de a mi nézetünk szerint még csak össze sem lehet hasonlítani önnel. Még egy kutya is pontosan érzi a különbséget.

A mi jámbor tanárunk elpirult. Azt gondolta, komolyan beszélünk. Megrótt bennünket, és teljes tisztelettel kifejtette, hogy kétségbevonhatatlanul Wagner a kor legnagyobb zeneszerzője. Azért kíváncsiság is volt benne, és megkérdezte, hogy mit értünk azon, hogy még egy kutya is érzékeli a különbséget.

Erre a pillanatra vártunk. Eljátszottuk a Wágner-motívumot – Mops nyüszítve menekült a szobából. Aztán elkezdtük Bruckner Te Deum-ját – a kutya széles vigyorral visszajött, a farkát csóválta, és várakozóan felágaskodott. Bruckner meg volt hatva.

Fritz Kreisler (1875-1962), hegedűvirtuóz

és zeneszerző

A Bruckner elleni támadásoknak Eduard Hanslick volt a vezéralakja, aki olyan vitriolos kifejezésekkel illette zenéjét, mint a traumverwirrten Katzenjammerstil (lidércnyomásos macskajajstílus). Bruckner ellenségének tartotta a kritikust, és nagyon félt tőle. Amikor Ferenc József császár kitüntette a zeneszerzőt, és megkérdezte tőle, mit tehetne az érdekében, Bruckner így válaszolt:

-Felséged talán megkérhetné Hanslick urat, hogy ne írjon olyan lesújtó kritikákat a szimfóniáimról.

Amikor Richter János meghívta, hogy a Bécsi Filharmonikusok élén maga vezényelje egyik szimfóniáját, az első próbán Bruckner ragyogó arccal, de mozdulatlanul állt a karmesterdobogón. Miután percek múltán sem emelte fel a pálcáját, a zenekar hangversenymestere, Arnold Rosé finoman megsürgette:

- Bruckner úr, tényleg készen állunk, nyugodtan elkezdheti!

- Ó, nem uraim. Csak önök után – felelte Bruckner.

1991-ben nagy sikerrel mutatták be Berlinben a Te Deum-ot.

- Képzeljék – mesélte tanítványainak -, az egyik mértékadó kritikus azt írta rólam, hogy második Beethoven vagyok! Istenem, hogy mondhat ilyet valaki? – szólt, és gyorsan keresztet vetett, hogy a bűnnek még a gondolatát is elűzze.

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (176-178. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

Leonard Bernstein emlékére …

 

 

96 évvel ezelőtt, ezen a napon született Leonard Bernstein

 

250px-Leonard_Bernstein_1971

Leonard Bernstein

(1918-1990)

Televíziós műsorainak,lemezfelvételeinek, koncertjeinek köszönhetően Bernstein volt az első amerikai karmester, akinek sikere volt Európában. Tizenegy évig volt a New York-i Filharmonikusok igazgató karmestere. Zeneszerzőként leginkább a West Side Story című musicaljéről híres.

 

Amikor egy bécsi operapróbán az egyik szólista sokadszorra sem értette meg, hogy mit akar, így fakadt ki:

- Tudom, a tenornak előjoga az ostobaság.

De ön, uram, visszaél ezzel a kiváltsággal.

Lenny egyszer azt mondta nekem (úgy 1946 táján):

- Az a mi bajunk, Ned, hogy szeretnénk, ha a világon mindenki a keblére vonna minket. Csakhogy ez képtelenség. Nem találkozhatunk mindenkivel.

Ned Rorem (sz. 1923), amerikai zeneszerző
Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (342. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

 

Claude Debussy

 

 

152 évvel ezelőtt Megszületett Claude Debussy francia impresszionista zeneszerző, zongoraművész és karmester.

Claude Achille Debussy (Saint-Germain-en-Laye, Franciaország, 1862. augusztus 22. – Párizs, 1918. március 25.) francia impresszionista zeneszerző.

Claude_Debussy_ca_1908,_foto_av_Félix_Nadar

(1908 körül, Félix Nadar felvétele)

 

 

(Achile-) Claude Debussy

(1862- 1918)

Francia zeneszerző, akit képi fantáziája és finom hangszínfestése miatt “impresszionistá”-nak neveztek.

Nemcsak híres, hirhedt is lett Párizsban, miután elhagyott szeretője és a felesége egyaránt öngyilkosságot kísérelt meg.

Az Orchestra Colonne nem vette komolyan A tenger című szimfonikus művét, és a karmester, Chamille Chevillard könyörgött a muzsikusainak, hogy ne kössenek bele minden egyes hangjegybe. Pierre Monteaux, első brácsása elmesélte, hogy annyira bosszantotta őket a hangzás, amelyet játékukkal előidéztek, hogy idétlenkedni kezdtek. Egy tréfás kedvű tag kottalapból papírhajót készített. A kis játékszert lábbal tologatták, és az végigsiklott a zenekaron, a nagybőgőktől a csellókon át egészen a brácsákig. Ennek a gyerekes ötletnek akkora sikere volt, hogy nemsokára egy flottányi ilyen-olyan papírból csinált hajó cirkált a parketton, a Debussy által életre keltett Neptun mennydörgései közepette.

 

Addig próbáltam a zenekarral, hogy Debussynek gyakorlatilag semmi tennivalója nem maradt. A próba símán lezajlott, de a koncerten sajátos baleset történt. Még soha nem tapasztaltam ilyesmit. A második Nocturne-ben (Ünnepek a címe) sokszor változik a tempó. Legnagyobb meglepetésünkre Debussy (aki, őszintén szólva, nem volt jó karmestere még a saját műveinek sem) egyszer csak elvesztette a fonalat, és tévútra vitte a zenekart. Amikor erre rádöbbent, úgy érezte, hogy legjobb lesz megállni és elölről kezdeni a tételt. Többször megkocogtatta a kottapultot.

Ekkor rendkívüli dolog történt. A zenekar nem volt hajlandó megállni! Ez igazán meglepő volt. A híres zeneszerző a saját művét vezényli, megzavarodik, le akarja állítani a zenekart és az megtagadja az engedelmességet! Szándékosan tettek így: tudták, hogy a közönség nekik fogja tulajdonítani a bakit. A tetejébe a mű (amelyet nagyon megszerettek) gyönyörűen szólt, és első osztályú előadást akartak produkálni neki: ez volt a szándékuk, és sikerrel megvalósították. Még soha nem voltak ilyen egységesek.

A közönségnek persze feltűnt, hogy nincs rendben valami, mert nyilvánvaló volt, hogy Debussy meg akarta állítani a zenekart. A végén, igazi angol módra, olyan tetszéssel fogadták, hogy meg kellett ismételni a tételt. Ezúttal minden rendben ment, és még nagyobb ováció tört ki. Debussy zavarban volt, mert nem értette az angol észjárást, de én roppant büszke voltam a zenekaromra akkor délután.

Sir Henry Wood (1869-1944),
a Queens Hall zenekarának karmestere?

Egy zongorista ragaszkodott hozzá, hogy a Debussy-mű egyik részében a tempó “kötetlen” lehessen.

A zeneszerző később így beszélt erről:

- Van, aki zenét ír, van, aki szerkeszti, és itt van ez az úr, aki kénye-kedve szerint bánik vele.

Amikor megkérdezték, mit mondott az illetőnek, ezt felelte:

- Semmit. A szőnyeget néztem – többé nem fog rálépni.

Ravel sokszor elismételtette Marguerite Longgal ezt a történetet.

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (253-254. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

 

Szomory Dezső: Liszt Ferenc

 

 

Liszt Ferenc, ha szabad bevallanom, legfinomabb emlékeim közül való – titán zongorász, aki benne van az életemben, mint egy fénylő torony a tengeri éjszakában. Benne van az életemben, ennek nincs nagyobbszerű jelentősége, sőt legjobb volna lemondani liszt_ferenc

a hideg ítélkezés javára s nem az egyéni érzés kis szögletéből látni és figyelni az embereket és a dolgokat.

Holott az igazi csengés e nagy zenésszel szemben csak az lehet, amit a szív érez és fog fel az ő briliáns s mégis fájdalmas életéből, amelyben minden realitás, s az ő kifürkészhetetlen zsenialitásából, mely úgyszólván egy múzeumi ereklyének maradt. És még egyszer, csakis a magánérzés döntő és kedves, Lisztre emlékezvén, s ami ezen túl van, vajon lehetne-e más, mint egy csomó üres szó, tumultuózus tévedés s tanári tájékozatlanság, öröm nélkül, lendület nélkül, ahogy a szomorú tudósok szoktak. A rideg és ostoba ítélkezők frazeológiájában van, igaz, egy konklúzió: az tudniillik, hogy Liszt Ferenc, mint minden vándorművész különben, romantikus egyéniség volt s továbbá, hogy az élete – az ő élete! – hasonlatos amaz olcsó és könnyű tárcaregényekhez, melyekben a szerző jóvoltából a hősnek minden sikerül. Ki vitatná ezt s micsoda ember volna az, aki ilyenben vitatkozna?

De minthogy a lényeg mégis az, hogy az életem benne van az ő nagyszerű emlékében, csak ehhez térhetek vissza, bár ez is csak, elismerem, zavaros ügy, s nem is jelent többet egy Heine-féle idézetnél, mely mindig jelent valamit. Nyilván ismerni méltóztatik azt a régi történetet, mikor Heine Henrik a hajdani szélmalmot látta meg s így kiáltott fel szegény: “A malom összeomlott s nem maradt meg belőle, csak a szél!“

Oh, a szél, éppen ez az, tessék belátni, ami fontos a nagy romok körül, az illatos szél, ami átfújja a márvány törmeléket s a vad növésű repkényeket rajta lágyan megremegteti…

Mikor hajdan Londonban egy obskurus boarding-house asztalának a legvégében ültem egymagamban, gyakran hallottam a többi boardosok részéről titokzatos jelzések között, melyek felém irányultak, ez ájtatosan elbámuló s langyosan irigy szavakat: “Do you see this pale fellow there, he is certainly a son of Liszt.“

Ez idő tájt csakugyan külső látszatok bizonyos atyafiságba hozhattak Liszt Ferenccel, és abban nekem is volt valamelyes presztízsem, hogy dús hajam a nyomorban sörény formájúvá nőtt. Továbbá az eklatáns emberekhez és az ő művészetükhöz való ragaszkodás talán némi fizikai reflex-szel is feldíszíti az embert, mert az igazság az, hogy Liszt Ferencből, míg úgynevezett tanítványa voltam, amint Rafaelnek voltak festék-pepecselői, intuitíve többet értettem meg, mint egy csomó zenetudós együttvéve, akik mind békés és rendes családi életet élnek. Az egész titok s meglátás mindössze annyi volt, hogy én mindig leszámítottam e kivételes jelenség értékéből a roman feuilleton dicsőségeket, a lábainál heverő eksztatikus grófnőket és a holtukig siránkozó Sayn-Wittgenstein hercegnőket, sőt azt a megdöbbentően heroikus feljajdulást is kihagytam a kritikámból: “Les morts ne m’interessent pas“, mellyel Liszt a Wagner Richárd halálát kísérte, s mellyel azóta ingatag jóakarói karakterizálni próbálták őt.

Senki, még Hanslick sem, még Bülow sem és senki a kísérői közül Liszt Ferenc lelkéhez annyira nem férkőzött közel, mint jómagam bizony, egy véletlen pillanatban igaz, mikor úgy láttam egy régi épület művész szobájában, hogy egy fekete papi talárt viselő, ősz hajú óriás, Haynald bíboros kezéhez hajolt és ájtatosan megcsókolta e kezet.

Liszt Ferenc mint ember, úgynevezett “homme du monde“ volt a szónak legteljesebb és legeszményibb értelmében. Merő józanság jellemzi őt és csak a valóság, az izzó valóság érdekelte. Műveinek plaszticitása, sőt maga az ő fulmináns előadóművészete is e reális tulajdonságokból eredt s a szédület és mámor érzését nyilván azért keltette hallgatóiban, mert művészetének rejtélye a realitás volt. Rubinstein egy nehézkes cyclop, Chopin egy remegő fantom mellette, aki a Pantheonban zongorázik George Sandra meredő szemekkel. Liszt a sas, a térben imponáló, megdöbbentő, elragadó isteni sas, a távlatban fönséges és rendkívüli, viszont a közvetlenebb szemlélődés alatt már durvább hatású, sőt bántó is a részletekben.

Amit alkotott, mind nagy, zengő, tumultuózus és reális. A transzkripciói, különösen azok, melyekhez a Wagner művei szolgáltak, fergetegszerű erővel hozzák közelebb hozzánk, ami művészileg inkább sejtető és tünedező, s az egész wagneri homályt olykor valami csodálatos realitással világítják át. A zene Goethéje ez a nagy művész. Mindig tudta, hova megy – homme du monde -, még akkor is, mikor Rómába ment, mindig tudta, mit akar, s az összes titkok megfejtését csakis a valóságban kereste. Nem mélyedt el, de kicsattant. Nem belül keresett, de mindent a napfényre hányt ki s heves, reális egyénisége oly rendkívüli erővel hatott, hogy nem egyszer úgy tűnt egynémely hangversenyén a legjobb percekben, hogy felkapja a zongorát és a közönség közé hajítja. Mindent kitalált, mert soha semmiben nem szenvedett. Mivel nem volt magyar, nem szenvedett. Mert hiszen magyar rapszódiáit ő sem nevezte ábrándoknak, s sohasem ábrándozó, s némi gyászos humor van abban a hazai tendenciában, mely e rendkívüli embert bizonyos faji tulajdonságok díszében hajtaná leráncigálni a mi nyomoraink közepébe.

Liszt épp annyira magyar, mint amennyire Lord Byron volna az, ha Lady Byron véletlenül Tátrafüreden szüli költő gyermekét. A legszorgosabb kutatás sem fedezhet fel e nagyszerű vándorban úgynevezett “fajmagyar“ tulajdonságot. Semmiféle érzés- és érdekbeli közössége nem volt velünk, de sőt sehol még nyoma sincs benne annak az ösztönszerű faji tulajdonságnak, mely az eltitkolt vagy leplezett eredetet is át tudja törni olykor, az önfeledt vagy intimusabb pillanatokban.

Politikai érzéke sohasem lévén, hála istennek, másrészről kulturális köteléke sem lehetvén velünk sajnos, a véletlen születésnél egyéb aligha fűzte hozzánk. Mindabból, ami a mi világunk költészete, fájdalma és öröme, semmit föl nem foghatott, s művészi nagysága éppen onnan ered, hogy a mi nagy és kis nyomorunktól teljesen függetlenül a szabad sas lehetett. Belőlünk, a mi hazai muzsikánkból egyetlenegy hang sem törpíti le, s Liszt az az ember, aki ideálisan szabad volt, és mert is szabad lenni!

Mindezt nyilván másik is tudják, mások is kitalálták, de én már rég sejtettem ezt, mielőtt az idő ledöntötte a malmot s csak a szél maradt meg kissé megnőve s felduzzadva azóta.

Már rég, még hajdan, amikor hosszú esztendők kóborlása bennem is elmetszette a honi fonalakat s egy messzi távlatból nézve a három hegy s a négy folyó hazáját, minden merő kimérának tűnt. Ez akkor volt, amikor Londonban zenéltem, s az élettől fáradt boardosok felém pislantottak az asztalnál este: “He is certainly a son of Liszt.“

 

Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 20. szám

Dohnányi Ernő

 

 

Dohnányi Ernő, zongoraművész, zeneszerző, karmester, zongorapedagógus

 

Született:
1877. július 27. Pozsony, Magyarország, ma: Bratislava – Szlovákia
Elhunyt:
1960. február 9. New York, USA

Életrajza:

Adatok:
1894 – 1896 Zeneakadémia Dohnányi Ernő
1896-1899 Berlin
1905- 1915 a Königliche Musikhochschule művésztanára, Berlinben
1919 – 1944 a Zeneakadémia tanára
1925 – a New York State Symphony Orchestra vezető karmesterévé választják
1930 – a szegedi Fogadalmi Templom felavatására megírja “Szegedi mise” c. művét
1931-1949 a Magyar Rádió zeneigazgatója, 10 esztendőn át
1934 – a Zeneakadémia újbóli főigazgatója
1944 Ausztrián keresztül elhagyja az országot
1945 az igazolóbizottság megvádolja, jóval később felmentik a vádak alól
1946-1948 Dél-Amerika
1949-1960 a Florida Állam Egyetemének Zeneszerző tanszékének professzora, Tallahasseeban él
1960 elején, New Yorkba utazik egy lemezfelvételre, meghűl, legyengül és meghal.
1960 Florida állam kormányzója július 27-t, a zeneszerző születésnapját Dohnányi-napnak nevezi ki, amelyet azóta is megünnepelnek az USA-ban

Életútja részletesebben:

A század egyik legnagyobb előadóművésze volt, különösen Beethoven, Schubert, Schumann és Brahms műveinek ihletett előadója, de játszott műveket a zeneirodalom minden stílusában, beleértve Bartók és Kodály műveit is. Mint zeneszerző a századforduló késő romantikus zenei stílusán nőtt fel, s ezt élete végéig megőrizte. A posztromantikus tradícióból táplálkozó, klasszicizáló törekvések rangos mestere, korai kamaraműveinek kiemelkedő zenei értékei elvitathatatlanok.

Ifjú kor

Pozsonyban született, 1877. július 27-én. Édesapja, Dohnányi Frigyes matematika- és fizikatanár a Pozsonyi Főgimnáziumban, akit szakterületén kívül érdekel a képzőművészet és a zene is. Kitűnően gordonkázik és hegedül. Dohnányi édesanyja, Szlabey Kornélia pedig remekül zongorázik. Szülei nagy társasági életet élnek, pozsonyi lakásukban gyakran összegyűlnek vasárnaponként, és édesapja barátaival kamarazenéket zongoráznak Bachtól Brahmsig. Felfigyelnek arra az összejövetelek alkalmával, hogy a három éves Dohnányi Ernő milyen komolyan érdeklődik a zene iránt. Amikor szülei és a vendégek kamarazenét játszottak, a kisfiúcskát beültették egy nagy bordó fotőjbe, onnan figyelte a zongora, hegedű hangját. Így talán természetesnek tekinthető, hogy az ifjú Dohnányi is elkötelezetté vált a muzsikálás iránt, és tanulmányait is ebben az irányban folytatja. Sokkal később már, mint ismert és kedvelt zeneszerző Budapesten lakott, és a Széher úti villájának egyik szekrényében őrzi első szerzeményeit. A sok régi elsárgult kottalap között van egy érdekesség, a kilencéves Dohnányi Ernő zongoradarabja. Szüleivel akkoriban Kiskerestyénben tölti a nyarat, Haulik János fölbirtokosnál. A vendégek közt van egy Pongrácz Hedda nevű szép kislány, akinek zenei neve, “h-e-d-a” annyira megtetszik a kis Ernőnek, hogy a négy hangra, egy kedves zongoradarabot komponál. Ez a kotta is ott lapul a szekrényben, nem messze attól a helytől, ahol Dohnányi Ernő egyetemi indexe is árválkodik. Kevesen tudják talán, hogy annakidején apja kívánságára beiratkozik a Budapesti Tudományegyetem bölcsészeti fakultására. Igaz csak fél évet jár oda, mert alapvetően a zene, jobban érdekli. Jóval később pedig, a Szegedi Egyetem tiszteletbeli doktorrá avatja…

Dohnányi a koncertező művész

1894-ben beiratkozik a budapesti Zeneakadémiára. Thomán Istvántól (Liszt egykori tanítványától) zeneszerzést, Koessler Jánostól (Brahms barátjától, Bartók, Kodály későbbi tanárától) pedig zongoraleckéket vesz. Tanulmányai során nagy tehetséget mutatva, tanárai az első szemeszter elvégzését követően, rögvest egy évfolyamot kihagyva, a harmadik évfolyamba javasolják. 1896-ban szerzi meg diplomáját, majd tanulmányait Berlinben folytatja
Tehetségének híre hamar szárnyra kelt, ő maga pedig 1899-tól koncertkörutakon vesz részt (Berlin, USA, Skandinávia, Oroszország, Olaszország, Franciaország). 1905-ben 28 éves, amikor a Königliche Musikhochschule művésztanára lesz Berlinben1915-ig. Kezdetben szerződéssel zongorát tanított a Zeneakadémián, majd néhány hónapon át a főigazgatói tisztet is betöltötte. Ekkor lett a Filharmóniai Társaság elnökkarnagya is egészen 1944-ig, 25 éven keresztül, ami többek közt sok utazással járó turnét tesz számára lehetővé. Eljut Olaszországban, Franciaországban, Németországban, Angliában, sőt későbbi otthonául szolgáló Egyesül Államokba is. Bartók személyes barátság fűzi.

A zenéről és a modern zenéről – Dohnányi

Milyen érzés az, amikor az alkotó egyben reprodukáló művész is, és más zeneszerző műveit szolgálja? – kérdezi Egyed Zoltán 1943. februárjában a Film, Színház, Irodalom hasábjain Dohnányit.
Sem a karmester, sem az előadóművész nem tudja tökéletesen háttérbe szorítani az egyéniségét, amikor a zeneszerzőt szolgálja. Hiába is dobálódznak annyit ezzel a szóval, hogy “objektív muzsikálás”, ez a valóságban nincs. A reprodukálás természetesen annál tökéletesebb, minél jobban közel áll az előadóművész egyénisége a zeneszerzőéhez. Ha a művész nem érti meg a szerzőt, nem tudja megmutatni a művet sem.
– A megértés?
– Főként ösztön dolga. Nemcsak a művészetben, hanem az életben is az ösztönnek (vagy ráérző, beleérző képességnek?- szerk.) van a legnagyobb szerepe. A nevelés fejleszt, de nem teremt. Sem tehetséget, sem jellemet nem önthetünk senkibe, legföljebb fegyelmezettséget és egy bizonyos fokú kultúrát.
A zene hatása örök és változatlan. Vannak korok, amikor az emberek a valóságból a művészetbe menekülnek. Ma (1943! – szerk.) a nagy tömeg a vidámságot keresi, inkább szórakozik, mint épül. Se a legtöbb ember fogékony valamilyen zene iránt, egyre kevesebb azoknak a száma, akiknek a zene csak kellemetlen zörej. Persze a magasabb rendű zene élvezéséhez némi kulturáltság kell, a talajt elő kell készíteni. Aki például soha sem hallott zenét az nem érti meg Beethoven utolsó kvartettjét.
– Lehet az ízlést fejleszteni?
– Véleményem szerint majdnem mindenkit rá lehet venni arra, hogy a legkomolyabb zenét is élvezze. Ennek a legegyszerűbb módja, ha az illetőt észrevétlenül, szórakoztatva visszük el a hozzá közelálló zenei világból, mondjuk a Strauss-valcertől vagy a magyar nótától a kilencedik szimfóniához. Ez fontos feladata lehet mondjuk a rádiónak.
– És a modern zenéhez hogyan jut el az átlagos zenehallgató?
– Van jó zene és van rossz zene. Ez a megállapítás, hogy – modern zene – ez tág fogalom. Sokan elérhetetlennek és érthetetlennek hiszik. Ha az embereknek valami nem tetszik, nem vallják be őszintén, hanem azt mondják: nem értik. A modern zene, minden eddigi művészi törvényt felborított és ezért a tehetségteleneknek sokkal nagyobb teret biztosított. Ez az oka annak, hogy annyi a rossz zene napjainkban.” – mondja Dohnányi

A II világháborúról, és a háborúkról

“… Háború mindig volt. A technika a háborút szolgálja, viszont a háború is kifejleszti a technikát. Ezen a téren több újat lehet produkálni, mint a művészetben. Amikor a kultúra egy bizonyos fokig kiélte magát, jön a civilizáció szerepe. A civilizáció mindig a kultúra hanyatlásának a következménye. Ma már túl jutottunk azon a ponton, ahol a kultúra és a civilizáció megfér egymással. Kényelmesen élünk, de kevesebb a belső mondanivalónk. Hogy hol itt a kivezető út, azt nem tudom. Az erőszakosság nem segít az biztos.” – mondja Dohnányi 1943-ban, Budapesten.

Dohnányi a kritikáról

“A legtöbb kritikus félreérti a hivatását. Azt hiszi oktatnia kell a művészt. Holott az a feladata, hogy a művészt közelebb hozza a közönséghez, megmagyarázza a művész egyéniségét és megértesse a produkciót. A kritikus ne mutasson utat a művésznek, hanem tanítsa a közönséget. Én még soha sem tanultam kritikából és azt hiszem, más művész sem. Túlságosan sok a kritikus, ennél fogva sok olyan elem keveredik közéjük, aki nem érti mesterségét.”

A privát Dohnányi

Sok munkájában elsősorban az olvasás pihenteti. “Azok a könyvek érdekelnek, amelyek nem csupán szórakoztatnak, hanem tanúságosak is. Kevés regényt olvasok. Inkább az életrajzok, történelmi és filozófiai munkák érdekelnek. Szeretem ugyanakkor a színházat. A mozit kevésbé. Amíg nézem a filmet érdekel, de utána sajnálom a rápazarolt időt. A mozi számomra kissé gépies, a színészt inkább a színpadon szeretem látni, mint vásznon.

Dohnányi mint zeneszerző

Zeneszerzői sikerét az Operaházban, 1922-ben bemutatott “A vajda tornya” c. operája alapozza meg. Sikere és elismertsége egyre nő, olyannyira, hogy ő vezényli a főváros fennállásának 50. évfordulóján rendezett hangversenyen 1923-ban. A maga komponálta Ünnepi nyitány mellett, Kodály: Psalmus Hungaricus-át és Bartók: Táncszvitjét is dirigálja. Munkáját nemzetközileg is elismerik, és kimagasló szaktekintélyként kezelik. 1925-ben, a New York State Symphony Orchestra vezető karmesterévé választják. Miután hazajön Magyarországra, 1928-ban a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán lesz professzor, és tanítás mellett komponál is, többek közt a szegedi Fogadalmi Templom felavatására megírja “Szegedi mise” c. művét, 1930-ban. Számos kitüntetés, köztük a Corvin-lánc, a francia Becsületrend birtokosa. 1934-től, mint a Zeneakadémia újbóli főigazgatója, a felsőház tagja. Nevéhez fűződik az első Liszt-verseny megszervezése, melyet tanítványa, Fischer Annie nyert meg.
1936. november 9-én pedig Bartók:”A Cantata Profana” magyarországi ősbemutatóját vezényeli a Budapesti Filharmóniai Társaság élén. Főigazgatói posztját 1943-ig őrzi meg. Hatvanadik születésnapját a teljes hazai zenei élet megünnepli. 1931-től fogva a Magyar Rádió zeneigazgatója 10 esztendőn át, 1941-ig.

Dohnányi tanár úr

Pedagógiai munkássága révén, meghatározó személyiségévé válik a XX. sz. hazai és külhoni muzsikálás világában. Fischer Anni, Kilényi, és a később Sir Georg Solti néven világhírnevet szerzett Solti György nagy szeretettel emlékeznek meg Dohnányiról. Solti emlékirataiban a zene legnagyobbjai közt említi Őt.
“Fischer Annietől Anda Gézáig, Faragó Györgytől Földes Andorig, Hernádi Lajostól Solymos Péterig, Petri Endréig, Wehner Tiborig, Zempléni Kornélig, s aztán tovább: Solti Györgyig, Böszörményi Nagy Béláig, Károlyi Gyuláig tart a névsor, s aztán még mindig folytatódik: a Dohnányi-iskola varázsa tovább él, az éneklő igény, az improvizatív és kötött elemek finom ötvöződése, a formálás gazdagsága a messze tűnt mester örökségeként fel-felidézhető hanglemezről, vagy a még élők élményt sugalló játékából. Mert Dohnányi pedagógus volt a javából; ihletetten vezette a művészképzőt, s nagy nehézségek közt, polarizálódást provokáló korban is emelni igyekezett főiskolánk rangját, mint annak hivatott vezetője.”
(Raics István: Dohnányi Ernő születésének századik évfordulójára. Népszabadság, 1977. július 27.)

A II Világháború

1944. októberében a német hadsereg elfoglalja az országot, miközben a háború is elérhető közelségbe kerül, amiknek hatására lemond minden állásából, és novemberben elhagyja az országot. Élete hátra levő részében anyagi és erkölcsi nehézségekkel kellett megküzdenie. A háború után felkerült a háborús bűnösök listájára. Ez alól azonban hamarosan hivatalosan is tisztázódott, bár még évekig kísértették a képtelenebbnél képtelenebb vádak, amelyek bizonytalanná tették egzisztenciáját itthon.

Emigrációban

Először Ausztriába, tovább Angliába, majd onnét Argentínába távozik. Dél-Amerikából pedig 1949-ben Floridába utazik. A Florida Állam Egyetemének Zeneszerző tanszékének professzora lesz és Tallahasseeban telepedik le. Idős kora ellenére a koncertezéssel, muzsikálással ekkor sem hagy fel turnézik, mint zongoraművész és számtalan mesterkurzust is vezet.
1960. elején, New Yorkba utazik egy lemezfelvételre, amelyen életművét kívánták összefoglalni néhány lemez segítségével, és itt a munkálatok közben meghűl és a legyengült 83 éves szervezete végleg megadja magát.
Florida állam kormányzója július 27-t, a zeneszerző születésnapját Dohnányi-napnak nyilvánította, ezzel bizonyítva nagyrabecsülését, amit azóta is rendszeresen ott megünnepelnek!

Prológus

2002. elején tiszteletére létrehozták Budapesten a Dohnányi Ernő Archívumot, melynek vezetője a mester egykori tanítványa: Deborah Kiszely-Papp zongoraművész. A tudományos központot az MTA Zenetudományi Intézetében, a budai Várban, az Erdődy-palotában helyezték el.

 

Forrás: Színészkönyvtár