Niccolò Paganini

 

232 évvel ezelőtt megszületett Niccolò Paganini, itáliai hegedűvirtuóz, zeneszerző.

Paganini 1830 körülNiccolò Paganini (Genova, Genovai Köztársaság, 1782. október 27. – Nizza, Franciaország, 1840. május 27.) itáliai hegedűművész, zeneszerző, a 19. század eleji romantika korának legjelentősebb hegedűvirtuóza.

Kilenc éves kora előtt komponálta első szonátáját, 1793-ban már fellépett a nyilvánosság előtt. Megválasztották a luccai hercegi udvar első hegedűsének, ahol Európa legvirtuózabb hegedűsévé képezte ki magát. Többéves koncertkörútján elkápráztatta hallgatóit legendás előadóművészetével. Hatalmas vagyont szerzett és nemzetközi hírnévre tett szert. A kortársak számára hihetetlennek tűnt ez a hangszeres tudás, ezért nevezték technikáját boszorkányosnak őt magát pedig Az ördög hegedűsének. Munkássága hatással volt Brahmsra, Lisztre és Schumannra is. Szerzeményei Liszt zongoravirtuozitásának mintájául szolgáltak, Schumann pedig egyik koncertje után, amelyet Frankfurt am Mainban hallott, döntötte el, hogy nem a jogi pályának, hanem a zenének szenteli magát. Paganini leghíresebb tanítványa Antonio Bazzini, aki nyomdokain haladva a virtuóz irányt folytatta. Paganini briliáns kompozíciói a mai napig a hegedűművészek állandó műsorszámai. 1954 óta Genovában évente versenyt rendeznek az emlékére: Concorso internazionale di Violino Niccolò Paganini.

(Forrás: Wikipédia, Illusztráció: Paganini 1830 körül)

 

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről.

 

niccolo-paganini

Niccolò Paganini

(1782- 1840)

A Genovában született Paganini forradalmasította a hegedűjáték és a zenei előadóművészet természetét. Szerzőként is jelentős; a-moll caprice-ára többek között Brahms, Rahmanyinov, Lutosławski és Lloyd Webber írt variációkat.

 

Egyszer Lord Hollandnál játszott, ahol azt kérték tőle, hogy rögtönözzön hegedűszólót a következő történetre:

A fiú megöli apját, elmenekül, és útonálló lesz belőle. Beleszeret egy lányba, de az nem viszonozza érzéseit. A fiú kivezeti őt a vadonba, és egy szikláról a szakadékba ugrik vele, ahol örökre eltűnnek.

Miután végighallgatta a történetet, Paganini megkérte vendéglátóit, hogy minden fényt oltsanak el. Aztán játszani kezdett, és olyan megrázó erővel jelenítette meg a drámát, hogy több hölgy elájult, és amikor újra világos lett, olyan volt a szalon, mint egy csatatér.

Dublinban akkora érdeklődés nyilvánult meg a koncertje iránt, hogy volt, aki zálogba tette a kabátját, hogy jegyet vehessen. …

Négylovas hintót és felvigyázókat küldtek értünk, hogy Dublinból Black Rockba [Írország kormányzójának székhelyére] vigyenek.

A kormányzó egyik bájos lányát kísértem. A vacsoránál is egymás mellett ültünk, és ő megkérdezte tőlem, igaz-e – amit egyéb érdekességek mellett Paganiniről beszélnek -, hogy levágta a felesége fejét. Se igent, se nemet nem tudtam mondani, ezért így szóltam: – Kegyed nyugodt lehet, ilyet egyikünkével sem fog tenni.

Sir George Smart (1776-1867), angol zeneszerző és karmester

 

Elmondom, mi történt velem Padovában. Ennek majdnem tizenöt éve. Nagyon sikeres koncertet adtam. Másnap a szállodai asztalnál ültem (tizenhatodikként), és az érkezésemet senki sem vette észre. Az egyik vendég arról beszélt, milyen nagy hatással voltam rá az előző este. A szomszédja teljesen egyetértett vele, de hozzátette:

- Semmi meglepő nincs Paganini teljesítményében. Onnan a tehetsége, hogy nyolc évet ült börtönben, és csak a hegedűjével tudta enyhíteni fogva tartói szigorát. Alattomosan hátba szúrta az egyik barátomat, azért ítélték el.

Képzelheted, hogy megdöbbentek szörnyű bűnöm hallatán. Akkor megkértem ezt a jól értesült illetőt, mondja el pontosan, hol és mikor történt mindez. Minden szem felém fordult. Képzeld el a meglepetésüket, amikor a tragikus történet főhősét ismerték fel bennem. A mesélő zavarba jött. Az áldozat már nem volt a barátja. Csak hallotta – de megerősítették -, ő meg elhitte, de nem lehetetlen, hogy félrevezették. Így játszanak egy művész hírnevével, mert a lusták sosem értik meg, hogy nemcsak kényszerből lehet csinálni valamit.

Egy még nevetségesebb bécsi hír szintén próbára tette a híveimet. A Boszorkánytánc-variációkat játszottam, nem hatástalanul. Egy sápadt, mélabús, ám annál élesebb szemű illető kijelentette, hogy semmi meglepőt nem talált az előadásomban, mert ő világosan látta a könyökömnél az ördögöt – ő vezette a kezemet. Az arcvonásaim rá hasonlítanak, ez a bizonyíték. Piros ruhában volt, a fején két szarv, és a farkát a lába között viselte.

Paganini 1831-ben kelt levele François-Joseph Fétis (1784-1871) belga zenekritikusnak, komponistának és életrajzírónak

 

Harold Itáliában című művemet Paganini biztatására írtam. A távollétében többször is elhangzott, de mióta megjött, egyik koncertem műsorán se szerepelt, így aznap hallotta először.

A koncert után a fáradtságtól remegve, izzadtan álltam, amikor Paganini, Achilles fia kíséretében , hevesen gesztikulálva megjelent a karmesteri öltözőben. A később halálát okozó torokbetegség miatt már teljesen elvesztette a hangját, és nem volt tökéletes csend, a fián kívül senki sem tudta megfejteni, hogy mit mond. Magához intette és egy székre állította a gyereket, aki apja szájához tartotta a fülét, és nagyon figyelt.

- Uram, apám szeretné biztosítani önt, hogy még életében nem hatott rá így koncert, egészen tűzbe jött, és ha nem türtőztetné magát, az ön lába elé borulna megköszönni.

Zavart, hitetlenkedő mozdulatot tettem e különös szavakra, de Paganini elkapta a kezem, és miközben maradék hangján Igen, igen-t lehelt, a színpadra vonszolt, ahol még ott volt a zenészek jó része, letérdelt és megcsókolta a kezem. Felesleges leírnom elképedésemet, elég ha a tényekre szorítkozom.

[Másnap Achilles egy levelet adott át Berlioznak, megkérve őt, hogy csak a távozása után nyissa fel.]

Nyilván nagyon elsápadhattam, mert a feleségem, aki ekkor lépett be, látva külsőmet, megkérdezte:

- Mi baj van? Csak nem újabb rossz hír? Fel a fejjel! Már sok mindent túléltünk.

- Nem, épp ellenkezőleg.

- Akkor mi?

Paganinitől jött.

- Mi van vele?

- Küldött nekem … húszezer frankot.

- Louis, Louis! – kiáltotta Henrietta a gyereket keresve, aki a szomszéd szobában játszott, – Gyere ide, gyere anyádhoz, és köszönjük meg Istennek, amit apádért tett.

Beszaladtak, és az ágyam mellé térdeltek. Az anya imát mormolt, a fiú csodálkozva tette össze kis kezét. Micsoda látvány! Ó, Paganini! De kár, hogy nem lehetett részed benne!

Hector Berlioz visszaemlékezéseiből
Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse 95-98. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

Georges Bizet emlékére

 

 

176 évvel ezelőtt Megszületett George Bizet a romantika nagy francia zeneszerzője

 

Georges_bizet

Georges Bizet

(1838-1875)

A Carmen szerzője. Nem sokkal az operája hűvös fogadtatása után, fiatalon meghalt.

 

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről.

 

Itt a nők erénye fabatkát sem ér, és a férfiak többsége bármire képes pár garasért. Ugyanez érvényes a felsőbb osztályokra, csak magasabb az ár. Száz közül egy nő sincs, akinek ne volna egy bíborosa, püspöke vagy papja, attól függően, mennyire előkelő a hölgy. … Reméltem, Párizsból eljőve megmenekültem a könnyelmű nőktől, de nincs ilyen szerencsém. Biztos nagyon mérges leszel, de mit tehetek? Te, egyike a ritka erényes asszonyoknak, akik a kötelességüknek élnek, és odaadóan szeretik a családjukat, ezerszer többet érsz, mint a szent mártírok. Lehet, hogy nem hiszed el, de mi igen.

Róma, 1858. június 25.Bizet levele édesanyjához

 

Bizet-vel nagyon jó barátok voltunk, és minden bánatunkat megosztottuk.

- Te szerencsésebb vagy nálam – mondogatta. – Te nemcsak a színpadra tudsz zenét írni, mint én. Én nem értek máshoz.

Saint-Saëns

 

A Gyöngyhalászok bukása után egy barátja közölte Bizet-vel, hogy megvette az opera kottáját.

- Mi a fenének? – döbbent meg a zeneszerző. – Megkaphattad volna az enyémet. Egyébként úgyse fogod semmi hasznát venni.

A Carmen első felvonása után egy sereg fiatal zeneszerző (közöttük Vincent D’Indy) gyűlt Bizet köré, és hangosan dicsérték az operáját.

- Ti vagytok az elsők – sóhajtotta, és úgy képzelem, az utolsók is.

Bizet özvegye 1886-ban feleségül ment egy gazdag ügyvédhez, és fényűző szalont nyitott Párizsban. Egyszer egy előkelő hölgy megkérdezte tőle, szereti-e a zenét.

- Az első családomban gyakran játszottak nálunk – válaszolta Halévy lánya, Bizet özvegye titokzatosan.

 

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse 199-200. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

 

Első szerzeményét 11 évesen alkotta, ekkor már a párizsi Conservatoire diákja volt. Itt ismerkedett meg Halévyvel, aki zeneszerzést tanított neki és aki nagy hatással volt művészi kibontakozására. Első jelentős művét, a C-dúr szimfóniát[1] 17 éves korában írta, és ezzel elnyerte a Római-díjat, amelynek révén három évet tölthetett az olasz nagyvárosban. Kortársai idegenkedve fogadták színpadi kísérleteit és drámai zenéjének szokatlan, realisztikus hangját. Don Procopio című vígoperáját 1906-ban mutatták be kevés sikerrel, de következő műve, a Gyöngyhalászok című opera sem nyerte el a nézők tetszését. Ez követően más szerzők műveinek átdolgozásából és zongoratanításból élt. 1871-ben besorozták a Nemzeti Hadseregbe a francia–porosz háború miatt, így kevés ideje maradt a komponálásra. 1871-ben írta zongorára a Gyermekjátékok című sorozatot, valamint a Dzsamilé című egyfelvonásos operáját. A párizsi Vaudeville-színház igazgatójának kérésére írt Alphonse Daudet Az arles-i lány című elbeszéléséhez kísérőzenét. Ezt áthangszerelte nagyzenekarra, és a mű hangversenydarabként hatalmas sikert aratott. Élete utolsó alkotása a Carmen című operája volt, amellyel azt remélte, hogy ez végre áttöri a francia közönség közönyét. A várt siker elmaradt, és a bemutató után néhány nappal a nagybeteg zeneszerző elhunyt. A Carmen későbbi előadásai viszont már hatalmas sikereket arattak, a mű pedig a közönség egyik nagy kedvence lett, és a mai napig az egyik legismertebb és leggyakrabban játszott opera.

Forrás: Wikipédia

 

Liszt Ferenc emlékére

 

 

203 évvel ezelőtt, ezen a napon született Liszt Ferenc zeneszerző.

Liszt Ferenc (németül Franz Liszt; Doborján, 1811. október 22. – Bayreuth, 1886. július 31.) a 19. századi romantika legjelentősebb magyar zeneszerzője, minden idők egyik legnagyobb zongoraművésze.

 

Liszt-kaulbach

Liszt Ferenc

(1811-1886)

Óriási hatással volt a XIX. század zenéjére és társadalmára. Az általa szított heves érzelmeknek Heine a „Lisztománia” nevet adta. Idősebb korában felvette a négy alsóbb egyházi rendet, „Liszt abbé” lett.

 

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről.

 

Beethoven titkára, Schindler 1823-ban ezt írta kenyéradójának: „Ugye meghallgatja a kis Liszt koncertjét? Ez nagyot lendítene a fiún. Ígérje meg, hogy elmegy!”

És Beethoven elment. Amikor a „kis Liszt” fellépett a pódiumra, az első sorban ott látta Beethovent. Ettől inkább felvillanyozódott, mint megrendült, mert olyan odaadással és átszellemülten játszott, hogy mindenkit magával ragadott. Utána még zúgott a taps, amikor Beethoven felment a pódiumra, megölelte az ifjú zongora-virtuózt és megcsókolta. „Mind a két orcámat” – ahogy Liszt beszámolt róla.*

 

Egyik zenekari koncertjén, amelyen Berlióz vezényelt, a Fantasztikus szimfónia „Menet a vesztőhelyre” című tétele után Liszt ugyanezt eljátszotta a saját átiratában, és még a zenekarnál is nagyobb hatást ért el vele.

* Sokan azt tartják, hogy ez az első számú Liszt-legenda. Beethoven nem ment el a fiú koncertjére, még kevésbé ölelte meg nyilvánosan. Mindemellett lehetséges, hogy fogadta otthonában. Egyik tanítványának Liszt ezt mondta: – Beethoven mindkét kezével megragadott, homlokon csókolt, és gyengéden így szólt hozzám: „Fiam, te a szerencsések egyike vagy. Mert sokaknak fogsz örömöt és boldogságot szerezni. Ennél semmi sem szebb és jobb.”

 

Liszt az elsők között hívta fel a francia zenei világ figyelmét Schumannra. Előadta a darabjait, és lelkes kritikákat írt róluk a sajtóban. Az egyik francia zenei lapban Clara Schumannról is közzétett egy hosszú méltatást. Miután megjelent, megkérdezte a zongoraművésznőt, hogy tetszett-e neki. Az igennel felelt, de hozzátette:

- Miért írta azt, hogy gyakorlás közben jobbról is, balról is egy fekete macska ül a zongorámon a kottatartó mellett? Tudja, hogy ez nem igaz.

- Drága hölgyem! – felelte Liszt. – Ahhoz, hogy a francia olvasó befogadjon egy ilyen cikket, kell bele egy kis pikantéria.

 

Amikor az utolsó fokozásba kezdett, Liszt arcán egyszerre láttam a halál kínját és az öröm sugárzó mosolyát. Ilyet semmilyen emberi arcon nem láttam, egyedül a Megváltó korai mesterek festette portréin. A keze fel-alá mozgott a billentyűkön, a padló drótként rezgett alattam, és a hallgatóságot elborította a hangok özöne. A feje és a teste ekkor félrebillent. Lapozó barátja karjaiba ájult, súlyos ideggörcsben rángott, és kivittük. A hatás döbbenetes volt. Az egész terem lélegzet-visszafojtva ült, amíg Hiller be nem jelentette, hogy Liszt már visszanyerte az eszméletét, és viszonylag jól van. Miközben Mme. de Circour-t a hintóba segítettem, mindketten úgy remegtünk, mint a nyárfalevél, és még most is majdnem ugyanúgy remegek, amikor e sorokat írom.

Henry Reeve beszámolója egy 1835. áprilisi, párizsi koncertről

Hosszú idő után 1840-ben, londoni vendégszereplésén hallottam újra Lisztet, amikor azzal hozta zavarba a közönséget, hogy piano recital-ként [zongoraszavalat] hirdette meg önálló zongoraestjeit. Az emberek eleinte nem értették a dolgot: „Mit beszél? Zongorán szavalni?!”

E szólókoncerteken két műsorszám között Liszt kegyes hercegként leereszkedett hallgatóságához, és addig beszélgetett a barátaival, míg nem érezte úgy, hogy kész folytatni.

Charles Kensington Salaman (1814-1901),

angol zongorista

Az egyik esten, amelyet a szentpétervári udvarban adott – ahol mindig nagyon jól fogsdták -, Miklós cár, aki nem volt nagy zenebarát, szóba elegyedett egy hölggyel, és nem törődve Liszt játékával, igen hangosan beszélt. Liszt hirtelen abbahagyta a zongorázást, és otthagyta a hangszert.

– Miért fejezte be a játékot?

- Amikor az uralkodó beszél, mindenki másnak hallgatnia kell – hangzott az elmés válasz.

– Emlékszik, amikor még mint kisfiú a házamban játszott? – kérdezte tőle Fülöp, a francia király. – Akkor még Orléans hercege voltam. Nagyot változtak azóta a dolgok!

– Igen, felség, csak nem jó irányba – mondta Liszt kimérten.

Egy megszállott weimari udvarhölgy körül mindig jellegzetes, áporodott dohányszag lengedezett. Az udvaroncok, még a barátai sem tudták mire vélni a dolgot, míg véletlenül ki nem derült, hogy ereklyeként hord a keble között egy szivarcsonkot, amelyet Liszt után szedett fel az utcán. F.L. monogramos, ékkővel díszített, drága medaliont csináltatott neki, és hófehér nyakába akasztotta. Onnan áradt a bűz, amely oly sokáig tartotta izgalomban a nagyherceg udvartartását.

Az orosz grófné következett a műsorban. Nagy taps fogadta, és belekezdett a balladába. Természetesen fejből játszotta. Minden a legnagyobb rendben ment, amíg el nem ért a kritikus részhez, ahol elbizonytalanodott, majd összezavarodott. A közönség biztató tapsára elölről kezdte, de ugyanannál a helynél megviselt idegei felmondták a szolgálatot, és megint csak belesült. Falfehéren felállt. Ekkor a Mester [Liszt] dühében dobbantott egyet, és bekiabált a közönség soraiból: „Tessék a zongoránál maradni.” A hölgy visszaült, és a dermesztő csendben harmadszor is elkezdte a művet. Ismét cserbenhagyta az emlékezete. Iszonyú erőfeszítéssel megpróbálta felidézni a darab végét, majd egy hevenyészett futammal befejezte szereplését.

Soha nem láttam még fájdalmasabb jelenetet. Kifelé menet a Mester, miközben ő a karjába kapaszkodott, kegyetlenül összeszidta. …

A hölgy a lakosztályához hajtatott, bevett egy adag altatót, és negyvennyolc órán át aludt. Azt hitték, meghalt, de felébredt. Levélben üzenetet váltott a Mesterrel, aki ragaszkodott hozzá, hogy azonnal hagyja el Budapestet. Azt mondják, egy reggel elment Liszt lakására, és pisztolyt fogott rá. – Lőjön – mondta Liszt, és elindult felé, mire a boldogtalan nő leengedte a kezét, és a Mester lábához omlott.

Wohl Janka (1846-1901), magyar írónő

Liszt memoárjából

(François Liszt, souvenirs d’un conpatriote. Párizs

Széles körben tartotta magát az a nézet, hogy sok házasságon kívüli gyermeke van, és közülük Franz Servais az egyik. Liszt a maga módján utasította vissza a feltételezést: „Csak levélből ismerem az anyját, Írásban nem megoldható az ilyesmi.”

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse 139-143. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9
Illusztráció: Liszt Ferenc 1856-ban (Wilhelm von Kaulbach festménye)

Camille Saint-Saëns emlékére

 

 

179 évvel ezelőtt megszületett Camille Saint-Saëns francia zongora és orgonaművész, karmester.

Charles Camille Saint-Saëns

A művész családnevének a kiejtése olykor viták tárgya, mivel az írásmód a “szenszaen” ejtést sugallja. Ennek ellenére, francia anyanyelvűek kiejtése nyomán tisztázhatjuk, hogy a névnek legalábbis a jelenkori kiejtése: sárl kámijj szenszansz

Camille Saint-Saëns Párizsban született. Apja kormányhivatalnok volt, aki fia születése után néhány hónappal elhunyt. A fiút anyja, Clémence nevelte fel, akit nagynénje, Charlotte Masson segített anyagilag. Ők tanították először zenére is, mert a gyermek zenei tehetsége már igen korán nyilvánvalóvá vált, hároméves korában már megírta első zongoradarabját. Hétévesen kompozíciót tanult, 11 évesen pedig sikeres zongorahangversenyt adott Párizsban Mozart és Beethoven műveiből. 1848-ban felvették a Conservatoire-ba, ahol Stamatynál zongorát, Halévynél és Rebernél zeneszerzést tanult, de tanára volt Gounod is. Sok neves zenésszel ismerkedett meg, és tehetségét elismerte Liszt, Rossini és Berlioz is.

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről.

 

Camille Saint-Saëns

Camille Saint-Saëns

(1835-1921)

 

Francia zeneszerző, aki leginkább Sámson és Delila című operájáról és Állatok farsangja című kamara-zenekari művéről ismert.

 

A szüleim elvittek egy szimfonikus koncertre, és én anyám ölében ültem, az ajtótól nem messze. Addig csak szóló hegedűt hallottam, és nem tetszett a hangja. A zenekar azonban egészen más volt, nagy élvezettel hallgattam egy vonósnégyesen megszólaló részt. Egyszer csak iszonyú erővel fölharsantak a rezek – a trombiták, a harsonák és a cintányér. Kiabálni kezdtem:

- Ne! Ne hagyjátok őket! Nem hallom tőlük a zenét!

Ki kellett vinniük.

Saint-Saëns emlékirataiból

1875 novemberében Saint-Saëns Moszkvába érkezett, hogy eljátssza és vezényelje néhány művét. Az alacsony, élénk, zsidós külsejű emberke elbűvölte Csajkovszkijt, akit nemcsak szellemességével és eredeti ötleteivel nyűgözött le, hanem óriási mesterségbeli tudásával is. Hamar kiderült számukra, hogy rengeteg dologban közös az ízlésük. Ifjúkorukban mindketten nagy balettrajongók voltak, és sokszor próbálták utánozni a táncosokat. Ez adta az ötletet, hogy együtt táncoljanak. Elővettek egy kis balettet, a Pigmalion és Galateá-t, és Galatea szerepében a negyvenéves Saint-Saëns, Pigmalionéban a harmincöt éves Csajkovszkij lépett fel a konzervatórium színpadán. A zenekar szerepét a zongoránál ülő Anton Rubinstein töltötte be. Sajnos, hármukon kívül senki nem élvezhette ezt a nem mindennapi előadást.

 

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse 194. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

Bartók Béla emlékére

 

 

69 évvel ezelőtt, New Yorkban meghalt Bartók Béla, világhírű magyar zeneszerző és népdalgyűjtő.

 

Bartok_Bela

Bartók Béla

(1881-1945)

Lelkes magyar hazafi, aki kiterjedt népzenei kutatásokkal alapozta meg zenei nyelvét. A fasizmus térhódítása elleni tiltakozásul elhagyta Magyarországot. New Yorkban halt meg.

 

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről.

 

 

A csodálatos mandarin ősbemutatója Kölnben volt 1926-ban, és óriási botrányt kavart. A közönség ordibált, bűzbombákat dobált, a zenét alig lehetett hallani. A polgármester, Konrad Adenauer a helyi opera magyar karmestere, Szenkár Jenő lemondását követelte. A zűrzavaros előadás után Bartók a karmester öltözőjébe ment.

- Jenő – mondta szelíden -, a harmincnegyedik oldalon a második klarinétnak mezzofortét írtam elő. Kevés. Kérlek, legyen forte.

Az egyik olyan eset, amikor Bartók valami fontosat árult el egy művéről, a kis New York-i bérlakásában történt nem sokkal azután, hogy befejezte a zenekari Concerto-t. Oldott hangulatban volt, a szokottnál sokkal közlékenyebb. A művéről beszélgettünk, kettesben.

- Tudod, kinek a zenéjéből idézek a [a mű negyedik részében] az Intermezzo interrotto-ban? – kérdezte tőlem.

Azt hittem, tudom, de tévedtem.

Bartók előbb megígértette velem, hogy amíg él, nem mondom el senkinek – amit én megtettem és meg is tartottam -, aztán elmondta, hogy egy kifacsart Sosztakovics-dallamot használt fel megszakító elemként* Ezzel a vallomással alighanem fölszakadt benne egy gát, mert utána megszabadult sok mindentől, ami már szemlátomást régóta nyomta a szívét.

Ez volt az egyetlen alkalom, hogy beszélt az érzéseiről, a csalódottságáról, amiért néhány zenemű – köztük Sosztakovics egyik-másik darabja – oly nagy és gyors elismerésben részesül, holott szerinte nem érdemli meg. Visszafogottan és önérzetesen fogalmazott, de nyilvánvaló volt, hogy fáj neki a műveit körülvevő érdektelenség. Az Inrmezzo Interrotóra visszatérve szomorkásan állapította meg:

- Hát, itt eresztettem ki a dühömet.

Doráti Antal (1906-1988), karmester

* Bartók Péter, a zeneszerző fia szerint az ötletet egy rádióadás adta, amelyet apja a Concerto komponálása idején hallgatott. A sugárzott mű Sosztakovics 7. szimfóniája volt; ez késztette Bartókot arra, hogy Sosztakovics egyik jellegzetességét eltúlozva mutassa be a szóban forgó de valójában Lehár Ferenc A víg özvegy című operettjéből származó dallamtöredéket. (A ford.)

Amerikában honvágya volt, hiányzott neki a magyar vidék. Egyszer Manhattant járva így szólt:

- Lószagot érzek.

- Itt, a 66. utcában?! – lepődött meg a felesége.

- Úgy bizony – mondta Bartók, és körülnézett, majd átment az utca másik oldalára. A felesége és a barátja látta, hogy bemegy egy felírat nélküli épületbe. Követték, és kiderült, hogy egy lovasiskolába jutottak.

- Milyen jámbor, természetes illat! – mondta Bartók, amikor beszagolt az istállóba. – Alvó lovak.

A háború utáni Magyarország első nagy Bartók-ünnepségén Kodály Zoltánt a vérszomjas zsarnok, Rákosi Mátyás mellé ültették, az első sorba. Számos méltató beszéd hangzott el, és az egyik szónok kijelentette:

„Ha Bartók élne, kiemelkedő tagja lenne a Magyar Kommunista Pártnak”

Kodály azonnal szólásra emelkedett, és – feledve, hogy veszélybe sodorhatja magát – leszögezte:

- Drága barátom emlékére mondom, nincs párt a földön, amely magának követelhetné Bartók Bélát.

 

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (305-307. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

Dmitrij Dmitrijevics Sosztakovics emlékére

 

 

108 évvel ezelőtt, ezen a napon született Dimitrij Sosztakovics orosz zeneszerző, zomgoraművész

 

Sosztakovics

Dmitrij Dmitrijevics Sosztakovics

(1906-1975)

Szentpéterváron született és mindjárt első szimfóniájával sikert aratott. Sosztakovicsot általában a rendszer hű fiának tekintették, 1936-ban azonban a Pravda „Zene helyett káosz” címmel szerkesztőségi cikkben támadta meg Kisvárosi Macbeth* című operáját. Az 1948-as sztálini tisztogatás idején megint csak kegyvesztett lett.

* Az alaposan átdolgozott, 1962-ben bemutatott új változata a Katyerina izmajlova címet kapta (A ford)

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről.

 

Sosztakovics ugyanolyan zárkózott volt, mint Britten, de egészen másképpen. Benjamin-t a saját belső élete nyomasztotta, Sosztakovics az egész hazája, az üldözött kollégái, az éhező ezrek miatt szenvedett.

Miután Leningrád melletti nyaralójában (1958-ban) először játszottam neki a gordonkaversenyét, kikísért az állomásra, ahonnan az éjszakai vonattal Moszkvába mentem. A nagy váróteremben sokan a földön aludtak. Láttam az arcát, és mély szenvedése könnyeket csalt a szemembe. Sírtam, de nem a szegények látványától, hanem attól, amit Sosztakovics arcán láttam.

Ez a különbség Britten és Sosztakovics között. Mint Csajkovszkij és Muszorgszkij zenéje: az egyiknek a maga, a másiknak a honfitársai szenvedése a tárgya.

Msztyiszlav Rosztopovics

1958. augusztus 2-án adta oda nekem az első gordonkaversenye kéziratát. Hatodikán háromszor eljátszottam neki, fejből. Az első után annyira izgult, hogy megittunk egy kis vodkát. Másodszorra már nem játszottam olyan jól, és utána még több vodkát ittunk. Harmadszorra szerintem a Saint-Saëns-versenyművet játszottam, de ő még mindig a sajátját kísérte. Iszonyú boldogok voltunk.

Rosztopovics

Sokszor képtelen volt egy szót is szólni. Csak arra vágyott, hogy valakivel, aki szeret, némán üldögéljen egy szobában, Mielőtt egy házba költöztünk (a Zeneszerzők Házába Moszkvában), nagyon messze lakott. Felhívott telefonon, és azt mondta:

- Gyere, siess!

Elmentem hozzá, és ő így szólt:

- Úlj le, most csendben lehetünk.

Fél órát ültem, így szótlanul. Nagyon pihentető volt csak ülni. Aztán Sosztakovics felállt, és azt mondta:

- Köszönöm. Viszlát, Szlava.

Nagyon különös volt így vele üldögélni. Amikor elmentem, úgy éreztem, katartikus élményben volt részem, valahogy megtisztultam. Ilyenkor, ha valaki beszélni kezdett hozzám, idegesített. És ha megkérdeztek valamit, így reagáltam:

- Ne butáskodj, ez nyilvánvaló.

Rosztopovics

Sosztakovics volt az első, akinek a zenéje a földön kívül felcsendült. 1961. április 12-én Jurij Gagarin, az első űrhajós, az irányítóterem köz9nségének egy Sosztakovics-dalt énekelt:

Az én hazám hallja, az én hazám tudja,

hol, mely egekben száll fia…

Sostakovics_sir

 

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (334-336. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9
Illusztráció: Sosztakovics 1942-ben , Sosztakovics sírja

Vincenzo Bellini emlékére

 

 

179 évvel ezelőtt, 33 éves korában meghalt Vincenzo Bellini, az olasz operairodalom egyik kiemelkedő képviselője.

 

Vincenzo_bellini

Vincenzo Bellini

(1801-1835)

A bel canto nagy mestere. Ő alkotta a Norma és Az alvajáró nagy szopránszerepeit

 

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről.

 

Bellini, még a nápolyi konzervatórium diákjaként, bejáratos lett Francesco Fumarolinak, a legfelsőbb bíróság elnökének házába: ő tanította énekre a családfő gyönyörű és tehetséges leányát: Őrülten beleszeretett Maddalenába, aki hasonló hevességgel viszonozta érzelmeit. Mint ilyenkor lenni szokott, mindenki tudott az ügyről, kivéve a szerelmes lány szüleit.

Első operája, az Adelson és Salvini viszonylagos sikere után Bellini közvetítő útján megkérte Maddalena kezét. A szülők felháborodtak az arcátlanságon, és nemcsak elutasították, hanem a házból is kitiltották Bellinit. A szerelmesek először kétségbeestek, de aztán megfogadták, hogy senki sem állhat az útjukba.

- Mielőtt megírnám a tizedik operámat, a szüleid maguk akarnak majd hozzám adni – mondta Bellini.

- Tíz operát megírni, az nagyon sok idő – sóhajtotta szegény Maddalena.

- Pár év mindössze. Fiatalok vagyunk még, tudunk várni – felelte Bellini.

-Hát jó. Akkor fogadjuk meg, hogy hűségesek leszünk egymáshoz, és hogy a tizedik operád után, élve vagy holtan, egymáséi leszünk – mondta a romantikus és költői lelkű Maddalena.

Bellini megesküdött, hogy így lesz.

Második operája, a Bianca és Fernando nagy siker volt, és Bellinit Milánóba hívták, hogy írja meg A kalóz-t a Scala számára. A siker nyomán egész Európa megismerte Bellini nevét.

Gyors egymásutánban Az idegen nő, a Zaira és a Rómeó és Júlia következett, majd Az alvajáró világhírűvé tette Bellinit.

Ahogy Bellini megjósolta, Fumaroliék nem várták meg a tizedik opera megszületését, és Az alvajáró hatalmas sikere után levelet kapott Maddalenától, hogy sürgetésének engedve apja hozzájárult a házassághoz. A levél akkor érte el Bellinit, amikor a híres szoprán, Giuditta Pasta és kolléganője, Giulia Grisi számára a Normá-t komponálta. Ő, aki azelőtt naponta írt örök hűséget ígérő levelet Maddalenának, most kevésbé volt lelkes kettejük jövőjét illetően.

Éppen a nagy sikerek – amelyek Maddalena szívét élete legnagyobb boldogságának reményével töltötték el – kezdték ki Bellini iránta érzett szerelmét.

Nem tudni, hogy érzelmeit a dicsőségvágy vagy Giulia Grisi terelték-e más irányba, de tény, hogy Bellini langyos válaszlevelet küldött. A Norma bemutatója utánra halasztotta a döntést, azt ígérve, hogy majd Nápolyba megy, és akkor megbeszélik a dolgot.

Nem ment! … Szegény Maddalena nem sokkal később belehalt a bánatba, de utolsó levelében emlékeztette Bellinit, hogy a tizedik opera után – élve vagy holtan – egymáséi lesznek!

Maddalena utolsó levele és halála kitörölhetetlen nyomot hagyott Belliniben. Állandó búskomorságba esett. Az olaszok úgy vélték, Maddalena szelleme kísérti őt, fehér galamb alakjában röpköd a hálószobájában éjszakánként. Tizedik operája, A puritánok befejezése után a galamb a kottájára röppent, tízet sóhajtott, és eltűnt.

Bellini nem sokkal A puritánok bemutatója után meghalt.

Catania.Síremléke a cataniai székesegyházban

 

Noha évekig élt Franciaországban, olyan rosszul beszélte a nyelvet, ahogy még az angolok se. Nem is rosszul, mert ez túlságosan hízelgő lenne: vérlázítóan pocsékul, érthetetlenül beszélte – kész katasztrófa volt. Igen, aki egy társaságban volt vele, és hallotta, hogy mint a hóhér az áldozatát, úgy töri kerékbe a francia nyelvet, annak az volt az érzése, hogy óriási robajjal mindjárt elnyeli őt a föld. Ilyenkor síri csend ülte meg a termet, mintha maga a halál festette volna az arcokat fehérre és jajvörösre. A hölgyek nem tudták, elájuljanak vagy kirohanjanak; a férfiak döbbenten a nadrágjukra meredtek, mintha most fedeznék csak fel, hogy mit viselnek, és ami a legrosszabb: ez a feszültség nehezen elfojtható, eszelős vágyat ébresztett bennük, hogy felnevessenek.

Heinrich Heine

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (119-121. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

Antonín Dvořák emlékére

 

173 évvel ezelőtt megszületett Antonín Leopold Dvořák cseh zeneszerző.

Antonín Leopold Dvořák (kiejtés: kb. dvorzsák [ˈdvɔr̝ɑːk]) (Nelahozeves, 1841. szeptember 8. – Prága, 1904. május 1.) cseh zeneszerző.

 

Antonín Leopold Dvořák Antonín Dvořák

(1841-1904)

Cseh zeneszerző, akinek rendkívül népszerű Újvilág-szimfónia-ja azokból az élményekből született, amelyek New Yorkban és az Iowa állambeli Spillville-ben érték az ott töltött három év (1892-95) alatt.

 

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről

 

Leginkább a galambok és a mozdonyok hiányoztak neki Amerikában, de végül megtalálta, mivel pótolhatja őket. Egyszer kimentünk a Central Parkba, ahol van egy kis állatkert madárházakkal. Az egyikben legalább kétszáz galamb volt. A Mester kellemesen meglepődött, és bár egyik sem vetekedett az ő “begyes” és “legyezőfarkú” hazai kedvenceivel – hetente egyszer, de inkább kétszer kimentünk a Central Parkba.

A mozdonyokkal már kicsit nehezebb dolgunk volt. New York belterületén (azaz Manhattan szigetén) akkor egyetlen vasútállomás volt, a többi a folyón túl. A főpályaudvaron csak jeggyel rendelkezők mehettek be a vágányok mellé, és hiába kértük a peronőrt, hogy engedje megnéznünk az “amerikai lokomotívot”. A Mester lakhelyétől bő egy órát villamosoztunk a 155. utcáig, és ott egy töltésnél vártuk meg, míg elhalad előttünk a Chicago-Boston expressz. Csak ez sok időt vett igénybe, majdnem egy egész délutánt, mivel – hogy megérje a kiruccanás – több vonatot bevártunk. …

És ekkor a Mester új hobbit talált, a gőzhajókat. Egyrészt, a kikötő sokkal közelebb volt;másrészt, a kihajózás napján fel kellett menni a fedélzetre, amit a Mester mindig kihasznált.

Hamarosan nem volt olyan hajó, amelyet ne ismert volna az orrától a farkáig. Mindig beszélgetett a kapitánnyal, vagy a tisztekkel, és rövid időn belül név szerint ismerte mindannyiukat. És amikor eljött egy indulásának ideje, kimentünk, és addig néztük, amíg el nem tűnt a messzeségben.

J.J.Kovařik visszaemlékezése

 

Brahms megpróbálta rábeszélni Dvořákot, hogy költözzön Bécsbe. Mivel tudta, hogy népes a családja, ezt mondta: – Nézze, Dvořák, önnek sok gyereke van, nekem meg szinte senkim. Ha bármire szüksége van, örömmel állok a rendelkezésére.

Dvořák nejének könnyek szöktek a szemébe, a férje pedig mélyen meghatódva, megszorongatta Brahms kezét. Ezután a hit és a vallás került szóba. Dvořák őszintén és szinte gyermeki ártatlansággal hitt, míg Brahms homlokegyenest eltérő nézeteket vallott. – Sok Schopenhauert olvastam, és másképp látom a dolgokat – jegyezte meg. … A szállodába menet, Dvořák a szokottnál is szótlanabb volt. Végül, hosszú hallgatás után, felsóhajtott:

Micsoda ember, micsoda lélek, és nem hisz semmiben. Nem hisz semmiben!

Olyan volt, mint a Bohémélet padlásszobája. Dvořák az ágyban feküdt, betegen és láthatóan rossz állapotban. Nevetséges áron eladta minden kompozícióját, és most nem volt miből megélnie. Különböző okokból még nagy sikerű amerikai utazásának bevételei is elfogytak.

A Szláv táncok-kal léptem fel, és elmentem tiszteletemet tenni az öregúrnál. Megkérdeztem, van-e még olyan műve, amit előadhatnék.

- Nézze meg azt az iratcsomót – mutatott rá egy halom rendezetlen papírra. – Lehet, hogy ott talál valamit.

Találtam. A Humoreszk volt.

Fritz Kreisler 1903. évi prágai látogatásának emlékeiből

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (212-214. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

Anton Bruckner zeneszerző és orgonaművész

 

 

 

190 évvel ezelőtt, ezen a napon született Anton Bruckner osztrák romantikus zeneszerző és orgonaművész.

 

Anton BrucknerAnton BRUCKNER

(1824-1896)

Osztrák szimfonista, akit vidékisége, vallásos buzgalma és Wagner-rajongása miatt sokszor kigúnyoltak a kifinomult bécsiek.

 

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a művészről

Egyik betegsége után az orvosa rendeletére naponta ülőfürdőt kellett vennie. Hogy időt takarítson meg, magával vitte a kottapapírt a kádba, és ott komponált. Egy nap mélyen a munkájába merült, amikor egyik tanítványának, Rudolf Kryzanovskinak az anyja bekopogott az ajtaján.

- Szabad! – szólt Bruckner.

Képzelhetik a hölgy megdöbbenését, aki belépve Bruckner lakásába, úgy találta a potrohos zeneszerzőt, ahogy az Úr megteremtette. Dermedten állt, miközben Bruckner kibújt a vízből, és csöpögő testtel odament hozzá, hogy üdvözölje. Csak a hölgy sikítása és sietős távozása ébresztette rá szegény embert az állapotára. És ez épp azzal a Brucknerrel esett meg, aki ha csak ránézett egy nőre, már attól is elpirult.

Brucknernek volt egy Mopsz nevű, elhízott, korcs kutyácskája. Mikor elsietett ebédelni, mi nála maradtunk a szendvicseinkkel és az ebbel. Elhatároztuk, hogy tréfával örömet szerzünk a tanár úrnak. Ennek érdekében a távollétében eljátszottunk egy Wagner-motívumot, és közben ütöttük, kergettük a kutyáját. Aztán Bruckner Te Deum-át kezdtük játszani, és közben enni adtunk Mopsnak. Rövid idő alatt láthatóan megkedvelte a Te Deum-ot. Miután eléggé beidomítottuk, úgy éreztük, hogy eljött a tréfa ideje. Mikor egy nap visszajött az ebédből, így szóltunk Brucknerhez:

- Tanár úr! Tudjuk, hogy milyen nagyra tartja Wagnert, de a mi nézetünk szerint még csak össze sem lehet hasonlítani önnel. Még egy kutya is pontosan érzi a különbséget.

A mi jámbor tanárunk elpirult. Azt gondolta, komolyan beszélünk. Megrótt bennünket, és teljes tisztelettel kifejtette, hogy kétségbevonhatatlanul Wagner a kor legnagyobb zeneszerzője. Azért kíváncsiság is volt benne, és megkérdezte, hogy mit értünk azon, hogy még egy kutya is érzékeli a különbséget.

Erre a pillanatra vártunk. Eljátszottuk a Wágner-motívumot – Mops nyüszítve menekült a szobából. Aztán elkezdtük Bruckner Te Deum-ját – a kutya széles vigyorral visszajött, a farkát csóválta, és várakozóan felágaskodott. Bruckner meg volt hatva.

Fritz Kreisler (1875-1962), hegedűvirtuóz

és zeneszerző

A Bruckner elleni támadásoknak Eduard Hanslick volt a vezéralakja, aki olyan vitriolos kifejezésekkel illette zenéjét, mint a traumverwirrten Katzenjammerstil (lidércnyomásos macskajajstílus). Bruckner ellenségének tartotta a kritikust, és nagyon félt tőle. Amikor Ferenc József császár kitüntette a zeneszerzőt, és megkérdezte tőle, mit tehetne az érdekében, Bruckner így válaszolt:

-Felséged talán megkérhetné Hanslick urat, hogy ne írjon olyan lesújtó kritikákat a szimfóniáimról.

Amikor Richter János meghívta, hogy a Bécsi Filharmonikusok élén maga vezényelje egyik szimfóniáját, az első próbán Bruckner ragyogó arccal, de mozdulatlanul állt a karmesterdobogón. Miután percek múltán sem emelte fel a pálcáját, a zenekar hangversenymestere, Arnold Rosé finoman megsürgette:

- Bruckner úr, tényleg készen állunk, nyugodtan elkezdheti!

- Ó, nem uraim. Csak önök után – felelte Bruckner.

1991-ben nagy sikerrel mutatták be Berlinben a Te Deum-ot.

- Képzeljék – mesélte tanítványainak -, az egyik mértékadó kritikus azt írta rólam, hogy második Beethoven vagyok! Istenem, hogy mondhat ilyet valaki? – szólt, és gyorsan keresztet vetett, hogy a bűnnek még a gondolatát is elűzze.

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (176-178. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

Leonard Bernstein emlékére …

 

 

96 évvel ezelőtt, ezen a napon született Leonard Bernstein

 

250px-Leonard_Bernstein_1971

Leonard Bernstein

(1918-1990)

Televíziós műsorainak,lemezfelvételeinek, koncertjeinek köszönhetően Bernstein volt az első amerikai karmester, akinek sikere volt Európában. Tizenegy évig volt a New York-i Filharmonikusok igazgató karmestere. Zeneszerzőként leginkább a West Side Story című musicaljéről híres.

 

Amikor egy bécsi operapróbán az egyik szólista sokadszorra sem értette meg, hogy mit akar, így fakadt ki:

- Tudom, a tenornak előjoga az ostobaság.

De ön, uram, visszaél ezzel a kiváltsággal.

Lenny egyszer azt mondta nekem (úgy 1946 táján):

- Az a mi bajunk, Ned, hogy szeretnénk, ha a világon mindenki a keblére vonna minket. Csakhogy ez képtelenség. Nem találkozhatunk mindenkivel.

Ned Rorem (sz. 1923), amerikai zeneszerző
Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (342. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9