Szergej Vasziljevics Rahmanyinov

 

 

Szergej Rahmanyinov (Szemjonovo, Novgorodi kormányzóság, Oroszország, 1873. március 20. – Los Angeles, USA, 1943. március 28.)

 

portrait-of-the-composer-sergei-rachmaninov-1925.jpg!Blog_300x

Rahmanyivov 1925-ben (Konstantin Somov portréja)

 

A kezdeti sikerek után egy ideig képtelen volt komponálni, ezért hipnózissal kezeltette magát. Ezután írta meg híres 2. zongoraversenyét. Oroszországból előbb Svájcba, majd az Egyesült Államokba ment, és mind zongoristaként, mind zeneszerzőként világhírű lett.

 

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről.

 

A vizsgáztatók asztalánál Csajkovszkij is ott ült. A legmagasabb osztályzat az ötös volt, amit kivételes alkalommal + jellel toldottak meg. Már tudtam, hogy ezt a minősítést kapom. Miután rám került a sor, és befejeztem a játékot, Arenszkij felhívta Csajkovszkij figyelmét, hogy én vagyok az egyetlen, aki az elmúlt órán több kéttételes darabot írt a „dal szöveg nélkül” műfajban, és megkérdezte, óhajtja-e hallani őket. Csajkovszkij bólintott, és mivel fejből tudtam a kompozícióimat, leültem és eljátszottam őket. Amikor befejeztem, Csajkovszkij felállt, és a jegyzőkönyvvel foglalatoskodott. Csak két hét múlva tudtam meg, mit csinált vele: még három + jelet írt az osztályzatomhoz. Egyet fölé, egyet alá, egyet pedig eléje. Ez a négy + jellel körbevett ötös – mint különlegesség a konzervatórium történetében – sokáig beszédtéma volt, és az esetnek egész Moszkvában híre ment.

Rahmanyinov

1900. január 9-én találkoztam először Tolsztojjal, aki akkor Moszkva Kamovnyiki kerületében lakott a családjával. Rahmanyinovval közösen kaptunk meghívást hozzá. Barátságos, részben fából épült házának egyszerű falépcsőjén felmentünk az emeletre…

Teával kínáltak, de annyira izgatott voltam, hogy képtelen voltam meginni. Elég csak rágondolni – mindjárt hús-vér alakban látom azt az embert, akinek szavai lázba hozták az egész világot. Eddig csupán képről ismertem, és most itt jön, személyesen…

Az én fránya, kifinomult hallásom rögtön felfedezte, hogy kissé mekegve beszél, és – mivel több foga hiányzott – néhány hangot selypítve, pöszén ejt. Mindezt annak ellenére észleltem, hogy nagyon megindított a közelsége, és amikor közvetlen modorban kezet rázott velem, még jobban meghatódtam. Ha jól emlékszem, azt kérdezte tőlem, milyen régen énekelek színpadon, merthogy nagyon fiatalnak látszom, és én remegő hangon válaszoltam…

Szergej Rahmanyinov nem volt ennyire megilletődött, de belül őt is mélyen érintette a dolog, és hideg lett a keze.

– Ha megkér, hogy játsszam, – súgta oda nekem –, nem tudom, mi lesz. Teljesen elgémberedtem.

A következő pillanatban Tolsztoj megkérte, hogy zongorázzon neki. Nem emlékszem, mit játszott. Túlságosan felizgatott a gondolat, hogy utána én következem. Az izgalom megkétszereződött, amikor Tolsztoj megkérdezte Rahmanyinovot:

– Mondja, miféle zene érdekli az embereket?

Aztán megkért, hogy énekeljek. Emlékszem, A sors című dalt adtam elő, amelyet Rahmanyinov nemrég komponált Beethoven Ötödik-jének főtémájára és Apuktyin szövegére. Rahmanyinov kísért. Mindent beleadtunk, hogy a dal tökéletesen szóljon, de nem tudtuk, tetszett-e Tolsztojnak. Semmit nem mondott. Aztán, mint már egyszer, most is megkérdezte:

– Melyik kell inkább az embereknek, a klasszikus, vagy a népzene?

Fjodor Saljapin

 

Nincs rá szó, Fegya hogyan énekelt. Ahogy Tolsztoj ír. Mindketten huszonhat évesek voltunk. A Sors című dalomat adtuk elő. Amikor a végére értünk, úgy éreztük, mindenkinek tetszett. Aztán valaki pisszegni kezdett, és elnémította a lelkes tapsot. Tolsztoj egy karosszékben ült, kicsit odébb a többiektől, és borúsnak, bosszúsnak látszott. A következő egy órában elkerültem, de egyszer csak odalépett hozzám, és izgatottan így szólt:

– Muszáj beszélnünk. Meg kell mondanom: nagyon nem tetszett – szólt. Aztán így folytatta: – Beethoven badarság, Puskin és Lermontov is.

Iszonyú volt. Szofja Andrejevna mögöttem állt, megérintette a vállam, és a fülembe súgta:

– Hagyja! Kérem, ne figyeljen rá! Ne mondjon ellent neki! Ljovocskának nem szabad felizgulnia, nagyon árt neki.

Kisvártatva Tolsztoj ismét odalépett hozzám.

-Kérem, bocsásson meg. Öregember vagyok. Nem akartam megbántani.

– Ugyan miért sértődnék meg Beethoven nevében? – válaszoltam, de soha többé nem látogattam meg őket. A feleségén keresztül minden évben meghívott Jasznaja Poljanába, de mindig kitértem előle.Pedig, ha belegondolok, első alkalommal úgy mentem hozzá, mint egy istenhez.

Rahmanyinov

 

New Yorkban lépett fel Fritz Kreislerrel, akinek a szonáta előadása közben kihagyott az emlékezete. A hegedűs a zongora felé fordult, és gyorsan odasúgta Rahmanyinovnak:

– Hol vagyunk

Az megingás nélkül így válaszolt:

– A Carnegie Hallban.

 

Holliwoodban – ott élt 1940 után – találkozott Charlie Chaplinnel. Ez Vladimir Horowitzéknál történt, és rajta kívül Wanda Toscanini (Horowitz neje) és Sir John Barbirolli volt jelen. Valaki a vallást hozta szóba, és Chaplin kijelentette, hogy ő nem hívő.

– De hogyan tud hit nélkül művész lenni? – értetlenkedett Rahmanyinov.

– Szerintem két külön dologról beszélünk – mondta Chaplin. – A művészet inkább érzés, mint hit.

– A vallás is – zárta le a témát a zeneszerző.

 

Rahmanyinov és Stravinsky mindig becsmérlően nyilatkoztak egymásról, ezért Arthur Rubinstein megdöbbent, amikor,  egyikük a másikkal együtt hívta vacsorára. A két feleség – magyarázza Rahmanyinov – megismerkedett egymással, és összebarátkoztak. Eléggé nehezen indult a beszélgetés. Mert Stravinsky hiába próbált udvariaskodni, Rahmanyinov ellenállt. Aztán némi itóka után Stravinsky pénzügyi nehézségein kezdett gűnyolódni.

-A Petruska meg A tűzmadár egy fikarsznyi jogdíjat se hozott neked!

Stravinsky előbb elvörösödött, aztán fehér lett:

– És a te zongoraversenyeid meg a cisz-moll prelűdöd, amiket még Oroszországban adtál ki? – vágott vissza. Zongoráznod kellett, hogy meg tudj élni.

Már épp súlyos összeveszéstől lehetett tartani, amikor a két zeneszerző barátságosan leült egymás mellé, és elkezdték számítgatni, mennyit kereshettek volna, ha a történelem másképp alakul.

 

Hallgassák meg a zeneszerző egyik művét!

Rapszódia egy Paganini témára (zongorára és zenekarra) a-moll Op.43, Var. 18. Andante Cantabile

 

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (280-284. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

 

Pierre Boulez

 

 

Francia zeneszerző, karmester, filozófus, és az IRCAM nevű párizsi zenei kutatóközpont alapítója. Új zenei nyelv kialakításán dolgozott. A 70-es években egyszerre volt a BBC Szimfonikusok és a New York-i Filharmonikusok igazgató karmestere.

 

pierre_boulez

Pierre Boulez (Montbrison, 1925. március 26. –) francia zeneszerző és karmester.

 

Az alábbiakban egy rövid történetet olvashatnak a zeneszerzőről.

 

 

1970-ben testvére provance-i házában nyaralt, amikor megcsörrent a telefon. – Az Elysée-palotából keresnek – mondta testvére izgatottan. – Pompidou elnök akar beszélni veled.

Boulezt nem hatotta meg a dolog:

– Biztos Howard Hartog* szórakozik. Kérd el a számot, majd visszahívom.

Így is történt, és az elnök meghívta, hogy vacsorázzon vele és feleségével.

– Nyíltan megkérdezte tőlem, visszajönnék-e Franciaországba – emlékszik vissza Boulez, aki az előző tíz évet majdnem teljes egészében Németországban töltötte. Azt mondtam:

– Semmi bajom a honfitársaimmal. De ha visszajövök, nem kapok vezényelhető zenekart. Londonban, New Yorkban sokkal jobb lehetőségeim vannak. Ha azonban az IRCAM-ról van szó, azért mindent otthagyok.

Ezután Boulez kifejtette elképzeléseit az intézetről, ahol zeneszerzők, tudósok, mérnökök dolgoznának együtt, hogy a zene következő fejlődési szakaszába lépjen.

Pompidou minden további nélkül helybenhagyta az elképzelést, és kilencvenmillió frank állami támogatással járult hozzá a megvalósításhoz.

* Boulez barátja és londoni ügynöke.
Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (345. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

 

Johann Sebastian Bach

 

 

Johann Sebastian Bach (Eisenach, 1685. március 21. – Lipcse, 1750. július 28.) barokk zeneszerző, orgonista, hegedűművész, a zeneművészet és az általános zenetörténet egyik legnagyobb egyénisége, a protestáns egyházi zene kiemelkedő képviselője.

Orgonistaként kezdte pályáját (Arnstadt, Mülhausen, Weimar), 1717-től karnagyi kinevezést kapott a kötheni udvartól, 1723-ban a lipcsei Tamás-iskola kántora lett. Orgonaművei (prelűdök, toccaták, fantáziák és fúgák, szonáták, korálok) valamennyi orgonista breviáriuma, s az ellenpontozás történetének csúcsait jelzik. Zongorára elsősorban a maga korában új, tizenkétfokú hangrendszer minden fokának dúr és moll hangnemét bejáró prelűdöket és fúgákat írt (Das wohltemperierte Clavier, 1722, 1744); szvitjei és táncpartitái a szonátákhoz vezetnek. Hegedűsként és karnagyként ontotta a kamarazenei szerzeményeket (szonáták szólóhegedűre, hegedűre és csembalóra, cselloszvitek, szonáták viola da gambára, az 1721-es Brandenburgi versenyek, zenekari szvitek). Művészi fejlődése a német lutheránus kántorvilágból indult ki. A híres Magnificaron (1723) kívül írt négy Passiót (a műfaj csúcsteljesítménye a János- és a Máté-passió), egy Karácsonyi óratóriumot (1734, a H-moll misét (1733-1740), kantátaciklusokat az év liturgikus ünnepeire, amelyekben kölcsönösen érvényesülnek a zsoltári és a drámai recitatívók, a lírai dalok, a da capo áriák, az erőteljes és páratlan stílusban írt kórusok. A teoretikus Bach kései nagy művei közül kimagasló a Musikalisches Opfer (1747) – amelynek különböző tételeihez II. Frigyes porosz király szolgáltatta a témát –, valamint A fúga művészete (1749-1750), amely a mesterségbeli tudás, a kontrapunktikus alkotás felülmúlhatatlan szintézise. Johann Sebastian Bach húsz gyermeke közül négynek maradt fönn a neve a zenetörténetben.

Forrás: Magyar Larousse Enciklopédia (I. kötet, 216. oldal) Akadémia Kiadó Budapest, 1991 ISBN 963 05 5857 2

Johann Sebastian Bach

Bach 1746-ban. Elias Gottlob Haussmann festménye. (Ez a kép másolat, melyet a szerző 1748-ban készített.)

Johann Sebastian Bach

(1685-1750)

Eisenachban született, egy olyan családban, amely hét nemzedéken át mintegy hatvan hivatásos muzsikust adott a világnak. 1723-tól haláláig a lipcsei Tamás-templom karnagya volt. Zenéjétől eltekintve Bach élete egyhangú volt, személyisége nem különösebben érdekes; kevés bizalmas emlék maradt utána.

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről.

Fiatalkorában se nehézség, se nélkülözés nem tántorította el attól, hogy időnként Hamburgba menjen, és rejtekhelyéről meghallgassa Reinken csodás orgonajátékát (a nagy mesterek féltékenyen őrizték szakmai titkaikat). Egyszer olyan sokáig volt távol, hogy csak két schillingje maradt, amikor visszaindult Lüneburgba. Útban hazafelé nagyon megéhezett, és megállt egy fogadó előtt, melynek konyhájából csábító illatok szálltak felé. Szomorúan érzékelte az étvágya és az anyagi lehetőségei közötti különbséget. Az éhség annyira meglátszhatott rajta, hogy alighanem megindította egy alkalmi szemtanú szívét, mert egyszer csak kinyílt az ablak, és valaki két heringfejet dobott ki rajta. Szülőföldje, Türingia egyik jellegzetes ételének darabkáit látva összefutott a nyál a szájában, és gyorsan felkapta őket. Amikor beléjük nézett, nagy meglepetéssel látta, hogy egy dán dukát rejlik mindegyikben. Az adomány nemcsak pillanatnyi szükségleteit fedezte, hanem következő hamburgi utazásának költségeit is, igen rendesen. A jótét lélek, aki az ablakon át bizonyára kileste pártfogoltja örömét, nem fedte fel a kilétét.

Nagyon tisztelteHändel t, és többször szeretett volna személyes ismeretségbe kerülni vele. Mivel Händel is kiváló csembaló- és orgonajátékos volt, a lipcsei és a környékbeli zenebarátok alig várták, hogy összehasonlíthassák a két nagyság művészetét. Händel azonban sose tudott időt szakítani egy ilyen találkozóra. Háromszor látogatott haza Londonból szülővárosába, Halléba. Első látogatása idején, 1719 körül Bach még Köthenben volt, alig pár kilométernyire. Rögtön értesült Händel érkezéséről, és haladéktalanul elindult, hogy fölkeresse, de Händel aznap utazott el, amikor ő megérkezett. A második alkalommal, 1730 és 1740 között, Bach Lipcsében volt, de beteg. Nyomban Halléba küldte legidősebb fiát, Wilhelm Friedemannt, és nagyon udvariasan meghívta magához általa. Händel sajnálta, de nem tudott elmenni. Amikor 1752-ben vagy 1753-ban harmadszor ment haza, Bach már nem élt.

Sok szeretetreméltó tulajdonsága mellett Bach heves, lobbanékony természet volt. Egyszer, amikor a Tamás-templom orgonistája* hamis akkordot játszott, Bach olyan dühbe gurult, hogy letépte, és a szerencsétlen emberhez vágta a parókáját, miközben mennydörgött: Suszternek való maga, nem orgonistának!

* Johann Gottlieb Görner (1697-1778), lipcsei orgonista, később Bach kisebb gyermekeinek gyámja.

Egy műkedvelő épp népes hallgatósának rögtönzött a billentyűkön, amikor Bach belépett a szobába. Az illető felpattant székéről, és eközben rossz hangzatot szólaltatott meg. Bach szó nélkül a csembalóhoz sietett, feloldotta a disszonanciát, majd eljátszott egy odaillő kadenciát. Csak ezután üdvözölte a házigazdát.

Annyira szerette a teljes harmóniákat, hogy miközben a pedálokat is folyamatosan és hathatósan használta, állítólag a szájába vett bottal nyomta le azokat a billentyűket, amelyeket egyik végtagjával sem tudott elérni.

Amikor valaki megkérte, ami gyakran megtörtént, hogy írjon neki egy nagyon könnyű csembalóművet, azt mondta:

- meglátom, mit tehetek.

Ilyenkor általában választott egy könnyű témát, ám a kidolgozása során annyi gondolatot fűzött hozzá, hogy súlya lett. Ha valaki panaszkodott, hogy ez neki még mindig nehéz, mosolyogva így szólt:

- Csak gyakorolja szorgalmasan, és menni fog. Épp olyan egészséges öt ujja van mindkét kezén, mint nekem.

Kaiserling gróf, a szász választófejedelem volt oroszországi nagykövete, aki sokszor megfordult Lipcsében, magával hozta Goldberget, hogy Bachtól zenét tanuljon. A gróf gyakran betegeskedett, és nem tudott aludni. Ilyenkor Goldberg, aki vele lakott, egész éjjel a szomszéd szobában csembalózott neki. A gróf egyszer azt mondta Bachnak, hogy valami szelíd, lélekemelő zenére vágyik, amelytől felvidul virrasztás közben. Bach úgy gondolta, erre a variáció a legalkalmasabb, amelyet az alapharmónia változatlansága miatt addig hálátlan műfajnak tartott. De ahogy ez idő tájt írott művei mintapéldái az általa választott zenei formának, ez is ilyen lett. Sőt az egyetlen variációsorozat, amely tőle ránk maradt. A gróf ezután csak mint az én variációimat emlegette. Sose fáradt bele a hallgatásába, és ahányszor álmatlanság gyötörte,így szólt: „Kedves Goldberg, játszd el az egyik variációmat!” Bach egyetlen művéért sem részesült ehhez hasonló díjazásban – a gróf egy aranyserleget adott neki, benne száz Lajos-arannyal.

Július 28-án este negyed kilenc tájban halt meg, álmában. A lipcsei Szent János-templom kertjébe temették, de sem kereszttel, sem kővel nem jelölték meg sírhelyét. Egyetlen nyom maradt, a Lipcsei Városi Könyvtárban megőrzött halotti nyilvántartásban olvasható bejegyzés: „A 67 éves elhunytat, M. Johann Sebastian Bachot, a Szt. Tamás Iskola zeneigazgatóját és énekmesterét, a sírhoz vitte a halottaskocsi. 1750. július 30.”

Félix és én gyakran összejöttünk, hogy megbeszéljük, hogyan lehetne [a Máté-passió-t] előadhatóvá rövidíteni. Fel sem merült, hogy teljes egészében előadjuk. Sok olyan dolog van benne, ami egy letűnt korhoz kötődik, és mi épp az örök nagyságáról akartuk meggyőzni az embereket. Több énekes számot elhagytunk, néhol csak a zenekari bevezető maradt meg. Az Evangelista szerepéből csak a passióhoz nélkülözhetetlen részeket tartottuk meg. Gyakran eltért a véleményünk, mert ki-ki a maga lelkiismeretére hallgatott, de amit véglegesítettünk, az nyilván helytálló volt, mert azóta legtöbbször így adják elő a művet.

Ideje volt felkérni az énekes szólistákat, elhatároztuk tehát, hogy tartunk egy összejövetelt. Félix volt olyan gyerekes, hogy ragaszkodjék a korhű öltözékhez. Az alkalomhoz illő kék kabátot, fehér mellényt, fekete nyakkendőt, fekete nadrágot és sárga szarvasbőr kesztyűt öltöttünk. (Mivel elfogyott a zsebpénze, kölcsönadtam neki egy tallért a kesztyűre. Az anyja rosszallta ezt. „Ne támogassuk az ifjúságot a különcködésben” – mondta nekem.)

Ebben a „Bach-egyenruhában” láttunk munkához, miután ettünk egy keveset Felix kedvenc csokoládéjából…

A különleges alkalomról beszélgetünk, hogy a mű, amelyet épp száz éve hallhattak utoljára, újra közönség elé kerül.

- És gondolj bele – mondta Felix diadalmasan az Opern Platz közepén –, hogy egy színész meg egy zsidó adja vissza az embereknek a legnagyobb keresztény művek egyikét!

Eduard Devrient (1801-1877), Mendelssohn gyerekkori barátja, majd életrajzírója

Egy nap szóltam apámnak, hogy szólódarabokra lenne szükségem a Café Pajarerába. Elindultunk kottát keresni. Két okból sose felejtem el ezt a délutánt. Először, apám aznap lepett meg életem első felnőtt méretű csellójával… Aztán a kikötőtől nem messze betértünk egy régi zeneműboltba. A kották között kotorászva felfigyeltem egy gyűrött, megsárgult füzetre. Johann Sebastian Bach szvitjei voltak, kíséret nélkül, csak gordonkára. Ámulva néztem őket: Hat Szvit Szóló Gordonkára. Mennyi varázs és titokzatosság áradt e szavakból! Sose hallottam szvitekről. Senki nem említette, hogy léteznek, még tanáraim se… Mintha drágaköveket vinnék, féltőn magamhoz szorítottam őket, hazasiettem, és nyomban elmélyedtem bennük. Újra meg újra elolvastam őket. Tizenhárom éves voltam, és kezdeti ámulatom csak tovább nőtt az elkövetkező nyolcvan évben. A szvitek új világot nyitottak meg előttem… Tizenkét éven át minden nap tanulmányoztam és játszottam őket. Igen, tizenkét év múltán, huszonöt éves koromban vettem először a bátorságot, hogy nyilvános koncerten előadjam az egyiket. Addig egyetlen hegedűs és csellista sem vállalta, hogy akár egy Bach-szvitet is eljátsszon teljes egészében… Iskoladaraboknak tartották őket: gépiesnek, lélektelennek. Gondolják el! Pedig Bach lényege szól belőlük, és Bach a zene lényege.

Pablo Casals (1876-1973), a XX. századi gordonkaművész

 

Hallgassák meg Bach egyik kedvelt művét!

Bach – Zenekari szvit No2. B-moll-ban BWV 1067, Badinerie

 

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (32-37. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

Nyikolaj Andrejevics Rimszkij-Korszakov

 

 

Nyikolaj Andrejevics Rimszkij-Korszakov (Tyihvin, 1844. március 18. – Ljubenszk, 1908. június 21.) orosz zeneszerző, az orosz ötök tagja.
Muszorgszkij mellett (akinek több művét hangszerelte és átírta), az orosz nemzeti zene legnagyobb alakja. Mint az opera, a balett és a szimfonikus költemény (Spanyol capriccio, 1887; Scheherezádé, 1888) kiváló mestere, nagy lendületet adott az orosz iskolának. Hangszerelése párját ritkító; zenéjében megteremtette a szláv ritmusok, a népi hagyomány és a nyugati stílusok szintézisét. Operái: Mláda (1889), Szadko (1896), Mozart és Salieri (1898), Mese Szaltán cárról (1899) és Az aranykakas (1906-1907). Összhangzattani és hangszerelési értekezések szerzője.

rimsky

Nyikolaj Andrejevics Rimszkij-Korszakov

(1844-1908)

Megkomponálta a Scheherezadé-t, Glazunov és Stravinsky tanára volt.

 
Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről.

 
1871-ben úgy döntöttünk Muszorgszkijjal, hogy összeköltözünk, és lakást, jobban mondva bútorozott szobát béreltünk. Nemigen volt rá példa, hogy két zeneszerző éljen egy fedél alatt. Hogy miként oldottuk meg, hogy ne zavarjuk egymást? Így. Reggelente, úgy délig Muszorgszkij használta a zongorát, addig én másoltam vagy olyasmit hangszereltem, ami a fejemben már készen volt. Déltájban Muszorgszkij bement a minisztériumba dolgozni, és én használtam a zongorát. Az estéket közös megegyezéssel osztottuk be.

Rimszkij-Korszakov

Calvocoressi, a kritikus, amikor 1907-ben Párizsban találkozott Rimszkij-Korszakovval, vette a bátorságot és közölte vele, hogy neki jobban tetszik a Borisz Godunov Muszorgszkij eredeti hangszerelésében. Rimszkij-Korszakov nem sértődött meg, csak elmosolyodott, és megrázta a fejét.
– Maguk, francia fiatalemberek, a piszkot vakarják le Muszorgszkij zenéjéről, azt emelik oltárra és dicsőítik.
Grecsanyinov* megmutatta neki egyik zsengéjét, mellyel – mint mondta – nem volt teljesen elégedett.
– Miért nem? – kérdezte Rimszkij-Korszakov.
– Mert túlságosan Borogyinra emlékeztet.
– Ne féljen attól, hogy a műve hasonlít valamire – mondta Rimszkij-Korszakov. – Csak arra vigyázzon, nehogy semmire se hasonlítson!

 

 

* (1864-1956), orosz zeneszerző.

Hallgassanak meg a zeneszerző legismertebb művei közül kettőt!

Mese Szaltán cárról című operájának híres részlete, egy dongó zene a harmadik felvonásból.

Scheherezade

Forrás: Magyar Larousse Enciklopédia, Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (223-224. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

 

Georg Philipp Telemann

 

 

Georg Philipp Telemann (Magdeburg, 1681. március 14. – Hamburg, 1767. június 25.) német barokk zeneszerző.

Telemann

George Philipp Telemann

(1681-1767)

Német zeneszerző, aki mintegy 1000 szvitet, 120 versenyművet és számos operát komponált. Lipcse Bach ellenében őt választotta karnagyául, de ő Hamburgba ment, ahol magasabb fizetést ajánlottak.

Noha majd’ minden hangszeren játszott, és már tizenkét évesen operát írt, mégis engedelmeskedett anyjának, aki apja halála óta egyedül nevelte: fájó szívvel lemondott zenei ambícióiról, és Lipcsébe ment a jogi egyetemre. Útközben megállt Halléban, ahol, mint mondja, „Händel társaságában – aki már akkor híres volt – megint csak olyan mennyiségben szívtam magamba a zene mérgét, hogy majdnem megszegtem ígéretemet.

Miután elbúcsúztam Handeltől – folytatja Telemann –, anyám akarata szerint mégis Lipcsébe mentem, hogy megkezdjem tanulmányaimat. Ott azonban egy olyan házban szállásoltak el, ahol folyton mindenféle zene szólt, amely hiába volt sokkal rosszabb az enyémnél, szüntelenül csábított.

Aztán egy tanulótársam a papírjaim között megtalálta egy zsoltáromat, amely véletlenül nem jutott a többi tiltott gyümölcs sorsára. Elkunyerálta tőlem, és előadatta a Tamás-templomban, ahol olyan nagy sikere volt, hogy a polgármester megkért, írjak valami ilyesmit minden második hétre.”

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (29. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

 

Szergej Szergejevics Prokofjev

 

 

62 évvel ezelőtt Moszkvában meghalt Szergej Szergejevics Prokofjev orosz zeneszerző.

Szergej Szergejevics Prokofjev (Szoncovka, Ukrajna, (Orosz Birodalom), 1891. április 23.– Moszkva, 1953. március 5.) orosz zeneszerző, zongoraművész.

 
Prokofiev

Szergej Szergejevics Prokofjev

(1891-1953)

Az ifjú zeneszerző nagy felzúdulást okozott Szentpéterváron, első két zongoraversenyével (1911-12). Később Gyagilev balett-társulatának írt zenéket. A forradalom elől Párizsba ment, majd az Egyesült Államokban működött. 1932-ben végleg hazatelepült, hogy aztán a sztálini tisztogatások idején 1948-ban csúnyán megtámadják a zenéjét.
Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről
Prokofjev egyszer kijelentette, hogy Bizet óta nem született valamirevaló francia zeneszerző.
– Tudom – hárította el Nicolas Nabokov tiltakozását –, te szereted Satie-t, ezt a vén különcöt. És azt hiszed, a követői fontosak. Hát nem: mind katyvasz. Ravel az egyetlen francia, aki tudja mit csinál.
– És mi van Debussyvel? – kérdezte a karmester.
– Tudod, mi Debussy? Rezgő aszpik, kocsonya. Tartás nélküli zene. Igaz – vigyorodott el – nagyon „egyéni” kocsonya, és a kocsonyakészítő tudja, mit csinál. Itt Prokofjev sokatmondóan felemelte a mutatóujját, de nem fejtette ki, hogy mire gondol.
Heteken át kísértem figyelemmel, hogy Prokofjev napi tizennégy órát komponál szűk dolgozószobájában, amelynek minden berendezése egy pianínó, egy kis asztal és néhány szék volt. Rendszertelenül és alig evett, különben síri csendben volt. Csak akkor bukkant fel, amikor átadta titkárának a ceruzával, gyönyörű kézírással megírt kottalapokat, vagy szokatlan idegességtől hajtva, zöld kottavonalzójával átment a túlságosan hangossá vált gyerekek szobájába. Miután néhány fenekessel igazságot tett és csendet teremtett, visszaült a pianínóhoz vagy az asztalhoz, mert egyformán jól tudott dolgozni, akár az ujjait, akár az agyát vette igénybe (utóbbi esetben is tökéletes pontossággal hallotta a zenét, noha két hangot egymás után nem tudott rendesen elénekelni). Az az igazság, a pianínónál már nem komponált, csupán arra használta, hogy egy-két harmóniai változatot ellenőrizzen rajta, mert több helyről el kellett költöznie, amiért túl sokat zajongott. Ám az ilyen ellenőrzés sem volt veszélytelen a házi békére és a szomszédokra nézve.
Egy nap bírósági kézbesítő kopogtatott nála (már megint egy!), és felkérte, hogy távozzon.
– Az imént kétszáztizennyolcadszor játszotta el ugyanazt a barbár akkordot. Ne is tagadja, itt voltam az alsó lakásban, és számoltam. Ezennel hivatalosan felszólítom, hogy költözzön el innen!

Serge Moreaux, francia zenekritikus

Gregor Pjatigorszkij nyaggatta, írjon neki egy gordonkaversenyt.
– De én nem értek a te őrült hangszeredhez – tiltakozott Prokofjev.
Pjatigorszkij nem tágított, és megmutatott neki egy sor csellóra írt műremeket.
– Ez a zene büdös nekem. A helyedben nem tartanék ilyet.
Pjatigorszkij azonban kitartó volt, és Prokofjev megírta a versenymű első tételét, de hozzáfűzte:
– Nem megy tovább. Oroszországtól távol nem tudok komponálni. Hazamegyek. Otthon befejezte a művet, amelyet azután Pjatigorszkij és Koussevitsky mutatott be Bostonban. Prokofjevnek nem volt több kifogása és megjegyzése vele kapcsolatban (bár később Msztyiszlav Rosztopovics számára átdolgozta).

 

Prokofjev: Rómeó és Júlia – Részlet a balettzenéből, OP.64

Prokofjev a Bolsoj Színház felkérésére írt balettet Shakespeare tragédiája nyomán, a színház azonban mint előadásra alkalmatlant visszautasította a művet. A zeneszerző ezt követően két koncertszvitté rendezte a balett zenei anyagát. A szvitek 1936-ban és 37-ben sikert arattak, az eredeti balettszínpadi változatot pedig Csehszlovákiában mutatták be. Hogy egy szovjet színház által egy vezető szovjet komponistától rendelt darabot külföldön mutattak be, ráadásul sikerrel, nemzeti felháborodást keltett. Az oroszországi bemutatón 1940 januárjában Leonyid Lavrovszkij, a leningrádi Kirov Színház koreográfusa vitte színre a balettet, amely akkortól kezdve a szovjet művészet emblematikus művének számított.

 

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (322-324. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

 

Antonio Vivaldi

 

 

337 évvel ezelőtt született Vivaldi olasz barokk zeneszerző és hegedűvirtuóz.

Antonio Lucio Vivaldi (Velence, 1678. március 4. – Bécs, 1741. július 28.) olasz barokk zeneszerző, hegedűs, pedagógus, impresszárió és pap.

Vivaldi

Ismeretlen festő műve a XVIII.századból

Antonio Vivaldi

(1678-1741)

Foglalkozása és hajszíne miatt a „vörös pap” néven emlegették. Pályája nagy részében Velencében, egy lányokat nevelő árvaház karnagyaként működött, ahol mintegy ötszáz versenyművet írt tanítványainak, köztük a négy évszak-ot. Több mint negyven operát komponált, 1741-ben Bécsbe ment, és ott – nagy szegénységben – nem sokkal később meghalt.

Úgy hírlik, hogy egyszer, miközben misét mondott, hirtelen eszébe jutott egy fúgatáma. A gyülekezet nagy elképedésére otthagyta az oltárt, visszavonult a szentélybe, leírta, majd visszajött befejezni a beszédét. Helytelen viselkedése miatt az inkvizíció elé idézték, de vétkét a zseni szertelenségének minősítették, és csak azzal büntették, hogy többé nem tarthatott misét.

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (28. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

 

Frédéric François Chopin

 

 

205 évvel ezelőtt született Frédéric François Chopin lengyel zeneszerző és zongoravirtuóz.

Frédéric François Chopin (eredetileg Fryderyk Franciszek Chopin), Żelazowa Wola, 1810. március 1. – Párizs, 1849. október 17.)

Frederic_Chopin_photo.jpeg

Az egyetlen fennmaradt fényképfelvétel Chopinről (1848)

Édesapja Mikołaj (Nicolas) Chopin (1771–1844) francia bevándorló, édesanyja, Tekla Justyna Krzyżanowska (1782–1861) lengyel volt. Egy nővére és két húga volt Chopinnek: Ludwika (1807–1855), Izabela (1811–1881) és Emilia (1812–1827). Néhány hónappal Fryderyk születése után a család Varsóba költözött, ahol a családfő franciatanárként dolgozott.

Chopin már nyolcéves korában nyilvánosság előtt játszott. Tanára a cseh Adalbert Zywny és Josep Elsner, a Varsói Zeneiskola igazgatója volt. Egy 1827-es varsói koncert után 1829-ben a bécsi Operaházban adott két nagy sikerű hangversenyt. 1830-ban Párizsban telepedett le, ahol csakhamar méltó baráti körre talált (Liszt, Berlioz, Heine, Balzac, Meyerbeer). Zongorista és zeneszerzői sikerei nyomán hamarosan rendkívül keresett tanár lett. Rövidesen tüdőbaj aggasztó tünetei jelentkeztek nála, ezért 1838-ban Mallorcán keresett gyógyulást, ahova elkísérte az általa rajongva tisztelt költőnő, George Sand. 1848 elején gyógyíthatatlan betegsége javulni látszott, így régi vágyának engedve több koncertet adott Londonban; teljesen kimerülten tért vissza Párizsba, ahol a következő év őszén meghalt.

Zeneszerzőként Chopin egy korábban teljesen ismeretlen, új zongorastílus megteremtője, amellyel Beethoven után a zongorajátéknak új irányt mutatott. Virtuóz, ugyanakkor konstruktívan kidolgozott stílusát, amelynek melodikáját és ritmikáját alkalmanként, mindenekelőtt mazurkákban és polonézekben, a lengyel népzene elemeiből merítette, ritmikai differenciáltság, gazdagon moduláló kromatikus harmóniavilág, kifejező díszítések sokasága és poétikus, varázsos hangzás jellemzi. Ehhez a stílushoz kapcsolódott többek közt Liszt, Rachmaninov, Szkrjabin és Szymanowsky.

Művei kizárólag zongoraművek vagy zongorát is tartalmazó darabok. Nagyobb arányú művei, a balladák, scherzók, a barcarolle és a szonáták szilárd helyet foglalnak el a repertoárban, úgy mint a rövidebb művek: impromptuk, mazurkák, noktürnök, keringők és polonézek.

Két fontos gyűjteményes műve a 24 prelűd (Op. 28), amely lazán kapcsolódik Bach Wohltemperiertes Klavier-jához, és az Etűdök, amely a zongoristák alapművének tekinthető.

Két zongoraversenye (Op. 11 és 21) ma is gyakran játszott mestermű. Ezeken kívül lengyel szövegre több dalt is írt, valamint zongoratriót és szonátát csellóra és zongorára.

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről

 

 

Eugène_Ferdinand_Victor_Delacroix

Delacroix festménye

Fryderyk (Frédéric) Chopin

Szinte csak zongorára komponált, és alig adott nyilvános koncertet. Tanításból és művei eladásából tartotta fenn magát. Kilenc évet töltött élettársi viszonyban George Sand írónővel.

 

 

Egy este, mikor mindenki a szalonba gyűlt, Liszt eljátszott egy Chopin-noktürnt, és nem állta meg, hogy néhány díszítést ne rögtönözzön hozzá. Chopin finom, intelligens arca – melyen látszott, hogy nemrég még beteg volt – egyre feszültebb lett, aztán nem tudta tovább türtőztetni magát, és fagyosan így szólt:

– Drága barátom, ha már megtisztelsz azzal, hogy a művemet játszod, kérlek, játszd úgy, ahogy írva van, vagy sehogy.

– Akkor játszd el te! – állt fel a zongorától, kicsit sértődötten.

-Örömmel – mondta Chopin. Ebben a pillanatban egy lepke beleesett a lámpába, és kioltotta a lángot. Meg akarták gyújtani, de Chopin elhárította őket: – Ne, inkább oltsunk el minden lámpát! A hold fénye bőven elég lesz.

Azzal játszani kezdett, és vagy egy órán át rögtönzött. De micsoda improvizáció volt ez! Nem lehet leírni, mert Chopin ujjai olyan érzéseket keltettek, amelyeket szavakkal nem lehet kifejezni.

Amikor eljött a zongorától, a hallgatóság a könnyeivel küszködött. Liszt mélyen meg volt hatva, és így szólt Chopinhez, miközben átölelte:

– Igazad volt, barátom. A te műveddel nem szabad önkényeskedni. Mindenki más csak elrontja őket, ha változtat rajtuk. Igazi költő vagy.

– Ugyan már – felelte Chopin vidáman. – csak mindkettőnknek megvan a magunk stílusa.

Öt nappal később a baráti kör ismét összegyűlt. Ugyanott, ugyanabban az időben. Liszt leoltatta az összes fényt, behúzatta az összes függönyt, és megkérte Chopint, hogy játsszon. Amikor Chopin felállt, hogy a zongorához menjen, Liszt a fülébe súgott valamit, és helyette ő ült a billentyűk mellé. Ugyanazt játszotta, mint legutóbb Chopin, és a hallgatóság ismét el volt bűvölve. A végén Liszt gyufát gyújtott és lángra lobbantotta a zongorán álló két gyertyát. Természetesen teljes volt a megdöbbenés.

– Na milyen volt? – kérdezte Liszt a riválisától.

– Ugyanazt mondom, amit mindenki. Én is azt hittem, hogy Chopin.

– Látod, Liszt bármikor Chopinné változik – mondta a nagy virtuóz. – De vajon Chopin tud-e Liszt lenni?

Megkért, írjak beszámolót [ritka nyilvános koncertjeinek egyikéről], de Liszt magának kérte a megtiszteltetést. Azonnal Chopinhez mentem, hogy közöljem vele a jó hírt.

– Jobban szerettem volna, ha te csinálod meg – mondta nagyon kedvesen.

– Te ugratsz engem, kedves Chopinem. Egy cikk Liszt tollából! Nagy szerencse ez neked és a közönségnek is. Biztos vagyok benne, hogy elismeri: a magad területén egyeduralkodó vagy.

– Igen – mondta mosolyogva –, a magam területén, de az ő birodalmában.

Ernest Legouvé

Chopin koncertet adott a saját műveiből Párizsban. Dreyschock* és Thalberg** is jelen volt. Nagy élvezettel hallgatták az előadást, de amikor kiértek az utcára, Thalberg hangos kiabálásba kezdett.

- Mi történt? – kérdezte Dreyschock megdöbbenve.

- Semmi – felelte Thalberg. – Csak egész este pianó-t hallottam, és már hiányzott egy kis forte.

Pauline Plater hercegnő egy Párizsban élő lengyel nemes hölgy, egy nap ezt mondta Chopinnek:

- Ha még fiatal és szép volnék, kicsi Chopinom, te lennél a férjem, Hiller a barátom és Liszt a szeretőm.

Volt egy biztos módszer, amellyel el lehetett csalni a zongora mellől: meg kellett kérni, játssza el a gyászindulót, amelyet a Lengyelországot ért csapások után komponált. Sose tért ki előle, de amint befejezte, vette a kalapját és távozott.

Egy este összehívtad a lakásodra a francia irodalom krémjét. Természetesen ott volt George Sand is. Hazafelé Chopin így szólt hozzám:

- Micsoda visszataszító nő ez a Sand! Egyáltalán, nő ez? Komoly kétségeim vannak.

Ferdinand Hiller nyílt levele Liszt Ferencnek
* Alexander Dreyschock (1818-1869), cseh zongorist.J.B. Cramer azt mondta róla: – Ennek az embernek nincs bal keze – ez itt két jobb kéz!
** Sigismond Thalberg (1812-1871), svájci születésű osztrák zongoraművész, Liszt ellenlábasa.

 

George Sandnak volt egy kiskutyája, amelyik gyakran forgott maga körül, mintha el akarná kapni a saját farkát. Egy este, amikor épp így csinált, az írónő ezt mondta Chopinnek:

- Ha lenne hozzá tehetségem, írnék neki egy zongoradarabot.

Chopin nyomban a zongorához ült, és némi próbálkozás után megírta bájos Desz-dúr keringőjét (op.64), amely azóta is a

Valse du petit chien [Kiskutya-keringő] , ismertebb nevén „Perc-keringő”

melléknevet viseli.

- Játszani fogtok az emlékemre – mondta legkedvesebb barátainak és muzsikustársainak –, és én majd hallgatlak titeket odaátról.

Franchomme *, régi barátja és segítője a cselló-zongora-szonáta megírásában ezt felelte:

- Nos, akkor a szonátádat fogjuk játszani.

- Ne, ne tőlem! Valami igazán jó zenét játszatok! Például Mozartot.

Egy úr, aki kétségtelenül jó muzsikus volt – nagyon szerette és igen jól játszotta Chopin zenéjét. Amikor közöltem vele a szomorú hírt, hogy Chopin meghalt, így kiáltott fel:

- Óriási! Végre az összes műve meglesz nekem. Egy kötetben!

Sir Charles Hallé
* Auguste Joseph Franchomme (1808-1884), francia gordonkaművész

 

Perelachaise-Chopin

Sírja a párizsi Père Lachaise temetőben
Forrás: Brockhaus Riemann – Zenei Lexikon I. kötet (324. oldal) Zeneműkiadó Vállalat Budapest, 1983 ISBN 963 330 474 1
Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (132-135. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

Léo Delibes

 

 

179 évvel ezelőtt született Léo Delibes francia operett és opera-szerző.

Clément Philibert Léo Delibes (Saint-Germain-du-Val (Sarthe), 1836. február 21. – Párizs, 1891. január 16.)

A párizsi Conservatoire-on Adolphe Adam és Benois tanítványa volt. 1855-ben mutatják be első egyfelvonásos operettjét, a Deux Sous de charbon-t (Két garasnyi szén) a Théâtre Folies-Nouvelles-ben, amelyet továbbiak követtek a Bouffes Parisiens-ben. A Théâtre Lyrique vitte színre a Maître Griffard (1857) és Le jardinier et son seigneur (1863) című egyfelvonásos vígoperákat. 1865-ben Delibes a párizsi Opéra másod-karigazgatója lett, ezt az állását 1872-ben adta fel, amikor sikerei növekedtek. 1881-ben Reber utódaként a Conservatoire zeneszerzés-tanára lett, 1884-ben az Académie française tagja (Massé utódaként). Derűs és finom zenéje korának egyik legkedveltebb színpadi szerzőjévé avatta. Említett művein kívül az Opérában mutatták be a következő balettjeit: La source (L. Minkusszal 1866), Coppélia ou La fille aux yeux d’émail (1870); legjobb, még ma is játszott műve ) és Sylvia ou La nymphe de Diane (1876). Opéra-comique-jai (ősbemutató ugyancsak Párizsban): Le roi l’a dit (A király mondta), (1873), Nivelle (1830) és Lakmé (1883).

 

Léo_DelibesLéo Delibes

(1836-1891)

Balettzenét írt, a legnépszerűbb a Coppélia és a Sylvia.

Tanítványa, Fritz Kreisler úgy emlékezett vissza rá, mint „élvhajhász, felelőtlen, könnyelmű” emberre. Az órák gyakran félbemaradtak, ha felbukkant egy csinos lány, aki rávette a tanár urat, hogy cukrászdába, vagy sétálni vigye, avagy az „Allons danser!” [Menjünk táncolni!] ellenállhatatlan ajánlatával állt elő. Kreisler így számol be erről:

„ Ilyenkor Delibes odaadta nekem a kompozíciót, amin épp dolgozott. Arra kért, próbáljam megragadni a hangulatát, és folytassam onnan, ahol ő abbahagyta. A Coppelia keringője ma is gyakran felcsendül. Nos, az az igazság, hogy én szereztem a dallamát. Mikor visszatért egyik kalandjáról, ezzel vártam, és úgy megtetszett neki, hogy változtatás nélkül átvette, csak kidolgozta, és díszítésekkel látta el.”

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse 196. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9 Brockhaus Riemann- Zenei Lexikon I. kötet (417. oldal) Zeneműkiadó Vállalat Budapest, 1983 ISBN 963 330 474 1

 

Mihail Ivanovics Glinka

 

 

158 évvel ezelőtt hunyt el Mihail Ivanovics Glinka orosz zeneszerző.

 

Mihail Ivanovics Glinka (oroszul: Михаил Иванович Глинка) (Novoszpasszkoje, 1804. június 1. – Berlin, 1857. február 15.) orosz zeneszerző, az orosz zenei hagyomány megteremtője.

 

1818-ban abba a pétervári nemesi intézetbe került, amelyben C. Cavos vezette a kóruséneklést, emellett hegedű-, zongora- (J. Field, Ch. Meyer ), zeneelmélet – és olasz énektanulmányokat folytatott. Itáliai útján (1830-33) megismerkedett Donizettivel, Bellinivel és Mendelssohnnal, zongoravariációkat és fantáziákat írt, zongoraszextettet Bellini Alvajárójának témáira, szerenádot Donizetti Anna Bolenájának dallamaira (hárfa, klarinét, brácsa, gordonka, fagott, kürt), és az Esz-dúr zongoraszextettet. Hazatérőben megszakította útját Berlinben, ahol S. Dehn irányításával tanulmányozta J. S. Bach zenéjét, a régi egyházi zenét és a bécsi klasszikus szimfóniákat; tanulmányai elősegítették saját stílusának, különösen harmóniavilágának kialakítását. Hazatérése után d-moll szimfóniát kezdett komponálni (Sebalin fejezte be 1938-ban), és megírta első főművét, a Zsizny za carja (‘Életünket a cárért’ , eredeti címe Ivan Szuszanyin) operát, amelynek bemutatása (Szentpétervár, 1836. XI. 27.. [XII.9.] az orosz nemzeti zene kezdetét jelenti. 1837-39 az udvari kórus igazgatója, 1840-ben kísérőzenét írt Nesztor Kukolnyik Knyaz Holmszkij című tragédiájához, 1842. XI. 27. (XII. 9.) elkészült második operája a Ruszlán i Ljudmila (Puskin nyomán), 1845-ben Spanyolországba utazott a spanyol népdal tanulmányozására. Ott felvázolt két nyitányában : Jota aragonese (1845), Recuerdos de Castilla (1848, Souvenirs d’une nuit d’été á Madrid címen is ismert) és az 1848-ban komponált Fantázia 2 orosz népdalra című művében (Kamarinszkaja címen is) a zenekari dal- illetve táncfantáziának sajátos orosz formáját teremtette meg, Amelyet Borogyin, Csajkovszkij és Rimszkij-Korszakov is átvett. Számos románcával, dalával is hagyományt teremtett a következő generációk orosz szerzői számára. Párizsi tartózkodása után (1852-54), ahol Gogol Tarasz Bulbája nyomán ukrán szimfónia komponálásába fogott (Befejezetlen), megírta memoárjait.

 

Michael_Glinka

Mihail Ivanovics Glinka

(1804-1857)

„Az orosz zene atyja”, az első igazi orosz opera, az Ivan Szuszanyin (Életemet a cárért) szerzője.

 

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről.

 

A feleségem olyan asszony volt, akinek a pompa, a bálok, a hintók, a lovak, az öltözködés meg a többi ilyesmi volt a mindene. Nem nagyon vonzódott a zenéhez, jobban mondva, néhány könnyű románcon kívül semmit nem fogadott be. Ami egy kicsit is emelkedett, költői volt, az lepergett róla. Csak egy kis példa Maria Petrovna zene iránti közönyére: amikor 1835-ben az Ivan Szuszanyin-t kezdtem írni, arról panaszkodott a nénikémnek, hogy kottapapírra költöm a pénzünket!

Glinka emlékirataiból

Amikor Liszt 1843-ban Oroszországban járt, az egész Ruszlán és Ludmillá-t eljátszotta zongorán, és kijelentette, hogy remekmű.
– Ön és Weber olyanok, mint két lovag, aki ugyanannak a hölgynek teszi a szépet.
A következő évben Glinka Párizsba ment.
-Monsieur Glinka, hogy lehet az – kérdezte tőle Meyebeer –, hogy csak a hírét ismerjük, a műveit nem?
– Ez teljesen érthető, én ugyanis nem házalok a szerzeményeimmel.

Források: Brockhaus Riemann – Zenei Lexikon (II. kötet, 42. oldal) Zeneműkiadó Vállalat Budapest, 1984 ISBN 963 330 543 8 2 , Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (127. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9