Szergej Szergejevics Prokofjev

 

 

62 évvel ezelőtt Moszkvában meghalt Szergej Szergejevics Prokofjev orosz zeneszerző.

Szergej Szergejevics Prokofjev (Szoncovka, Ukrajna, (Orosz Birodalom), 1891. április 23.– Moszkva, 1953. március 5.) orosz zeneszerző, zongoraművész.

 
Prokofiev

Szergej Szergejevics Prokofjev

(1891-1953)

Az ifjú zeneszerző nagy felzúdulást okozott Szentpéterváron, első két zongoraversenyével (1911-12). Később Gyagilev balett-társulatának írt zenéket. A forradalom elől Párizsba ment, majd az Egyesült Államokban működött. 1932-ben végleg hazatelepült, hogy aztán a sztálini tisztogatások idején 1948-ban csúnyán megtámadják a zenéjét.
Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről
Prokofjev egyszer kijelentette, hogy Bizet óta nem született valamirevaló francia zeneszerző.
– Tudom – hárította el Nicolas Nabokov tiltakozását –, te szereted Satie-t, ezt a vén különcöt. És azt hiszed, a követői fontosak. Hát nem: mind katyvasz. Ravel az egyetlen francia, aki tudja mit csinál.
– És mi van Debussyvel? – kérdezte a karmester.
– Tudod, mi Debussy? Rezgő aszpik, kocsonya. Tartás nélküli zene. Igaz – vigyorodott el – nagyon „egyéni” kocsonya, és a kocsonyakészítő tudja, mit csinál. Itt Prokofjev sokatmondóan felemelte a mutatóujját, de nem fejtette ki, hogy mire gondol.
Heteken át kísértem figyelemmel, hogy Prokofjev napi tizennégy órát komponál szűk dolgozószobájában, amelynek minden berendezése egy pianínó, egy kis asztal és néhány szék volt. Rendszertelenül és alig evett, különben síri csendben volt. Csak akkor bukkant fel, amikor átadta titkárának a ceruzával, gyönyörű kézírással megírt kottalapokat, vagy szokatlan idegességtől hajtva, zöld kottavonalzójával átment a túlságosan hangossá vált gyerekek szobájába. Miután néhány fenekessel igazságot tett és csendet teremtett, visszaült a pianínóhoz vagy az asztalhoz, mert egyformán jól tudott dolgozni, akár az ujjait, akár az agyát vette igénybe (utóbbi esetben is tökéletes pontossággal hallotta a zenét, noha két hangot egymás után nem tudott rendesen elénekelni). Az az igazság, a pianínónál már nem komponált, csupán arra használta, hogy egy-két harmóniai változatot ellenőrizzen rajta, mert több helyről el kellett költöznie, amiért túl sokat zajongott. Ám az ilyen ellenőrzés sem volt veszélytelen a házi békére és a szomszédokra nézve.
Egy nap bírósági kézbesítő kopogtatott nála (már megint egy!), és felkérte, hogy távozzon.
– Az imént kétszáztizennyolcadszor játszotta el ugyanazt a barbár akkordot. Ne is tagadja, itt voltam az alsó lakásban, és számoltam. Ezennel hivatalosan felszólítom, hogy költözzön el innen!

Serge Moreaux, francia zenekritikus

Gregor Pjatigorszkij nyaggatta, írjon neki egy gordonkaversenyt.
– De én nem értek a te őrült hangszeredhez – tiltakozott Prokofjev.
Pjatigorszkij nem tágított, és megmutatott neki egy sor csellóra írt műremeket.
– Ez a zene büdös nekem. A helyedben nem tartanék ilyet.
Pjatigorszkij azonban kitartó volt, és Prokofjev megírta a versenymű első tételét, de hozzáfűzte:
– Nem megy tovább. Oroszországtól távol nem tudok komponálni. Hazamegyek. Otthon befejezte a művet, amelyet azután Pjatigorszkij és Koussevitsky mutatott be Bostonban. Prokofjevnek nem volt több kifogása és megjegyzése vele kapcsolatban (bár később Msztyiszlav Rosztopovics számára átdolgozta).

 

Prokofjev: Rómeó és Júlia – Részlet a balettzenéből, OP.64

Prokofjev a Bolsoj Színház felkérésére írt balettet Shakespeare tragédiája nyomán, a színház azonban mint előadásra alkalmatlant visszautasította a művet. A zeneszerző ezt követően két koncertszvitté rendezte a balett zenei anyagát. A szvitek 1936-ban és 37-ben sikert arattak, az eredeti balettszínpadi változatot pedig Csehszlovákiában mutatták be. Hogy egy szovjet színház által egy vezető szovjet komponistától rendelt darabot külföldön mutattak be, ráadásul sikerrel, nemzeti felháborodást keltett. Az oroszországi bemutatón 1940 januárjában Leonyid Lavrovszkij, a leningrádi Kirov Színház koreográfusa vitte színre a balettet, amely akkortól kezdve a szovjet művészet emblematikus művének számított.

 

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (322-324. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

 

Antonio Vivaldi

 

 

337 évvel ezelőtt született Vivaldi olasz barokk zeneszerző és hegedűvirtuóz.

Antonio Lucio Vivaldi (Velence, 1678. március 4. – Bécs, 1741. július 28.) olasz barokk zeneszerző, hegedűs, pedagógus, impresszárió és pap.

Vivaldi

Ismeretlen festő műve a XVIII.századból

Antonio Vivaldi

(1678-1741)

Foglalkozása és hajszíne miatt a „vörös pap” néven emlegették. Pályája nagy részében Velencében, egy lányokat nevelő árvaház karnagyaként működött, ahol mintegy ötszáz versenyművet írt tanítványainak, köztük a négy évszak-ot. Több mint negyven operát komponált, 1741-ben Bécsbe ment, és ott – nagy szegénységben – nem sokkal később meghalt.

Úgy hírlik, hogy egyszer, miközben misét mondott, hirtelen eszébe jutott egy fúgatáma. A gyülekezet nagy elképedésére otthagyta az oltárt, visszavonult a szentélybe, leírta, majd visszajött befejezni a beszédét. Helytelen viselkedése miatt az inkvizíció elé idézték, de vétkét a zseni szertelenségének minősítették, és csak azzal büntették, hogy többé nem tarthatott misét.

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (28. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

 

Frédéric François Chopin

 

 

205 évvel ezelőtt született Frédéric François Chopin lengyel zeneszerző és zongoravirtuóz.

Frédéric François Chopin (eredetileg Fryderyk Franciszek Chopin), Żelazowa Wola, 1810. március 1. – Párizs, 1849. október 17.)

Frederic_Chopin_photo.jpeg

Az egyetlen fennmaradt fényképfelvétel Chopinről (1848)

Édesapja Mikołaj (Nicolas) Chopin (1771–1844) francia bevándorló, édesanyja, Tekla Justyna Krzyżanowska (1782–1861) lengyel volt. Egy nővére és két húga volt Chopinnek: Ludwika (1807–1855), Izabela (1811–1881) és Emilia (1812–1827). Néhány hónappal Fryderyk születése után a család Varsóba költözött, ahol a családfő franciatanárként dolgozott.

Chopin már nyolcéves korában nyilvánosság előtt játszott. Tanára a cseh Adalbert Zywny és Josep Elsner, a Varsói Zeneiskola igazgatója volt. Egy 1827-es varsói koncert után 1829-ben a bécsi Operaházban adott két nagy sikerű hangversenyt. 1830-ban Párizsban telepedett le, ahol csakhamar méltó baráti körre talált (Liszt, Berlioz, Heine, Balzac, Meyerbeer). Zongorista és zeneszerzői sikerei nyomán hamarosan rendkívül keresett tanár lett. Rövidesen tüdőbaj aggasztó tünetei jelentkeztek nála, ezért 1838-ban Mallorcán keresett gyógyulást, ahova elkísérte az általa rajongva tisztelt költőnő, George Sand. 1848 elején gyógyíthatatlan betegsége javulni látszott, így régi vágyának engedve több koncertet adott Londonban; teljesen kimerülten tért vissza Párizsba, ahol a következő év őszén meghalt.

Zeneszerzőként Chopin egy korábban teljesen ismeretlen, új zongorastílus megteremtője, amellyel Beethoven után a zongorajátéknak új irányt mutatott. Virtuóz, ugyanakkor konstruktívan kidolgozott stílusát, amelynek melodikáját és ritmikáját alkalmanként, mindenekelőtt mazurkákban és polonézekben, a lengyel népzene elemeiből merítette, ritmikai differenciáltság, gazdagon moduláló kromatikus harmóniavilág, kifejező díszítések sokasága és poétikus, varázsos hangzás jellemzi. Ehhez a stílushoz kapcsolódott többek közt Liszt, Rachmaninov, Szkrjabin és Szymanowsky.

Művei kizárólag zongoraművek vagy zongorát is tartalmazó darabok. Nagyobb arányú művei, a balladák, scherzók, a barcarolle és a szonáták szilárd helyet foglalnak el a repertoárban, úgy mint a rövidebb művek: impromptuk, mazurkák, noktürnök, keringők és polonézek.

Két fontos gyűjteményes műve a 24 prelűd (Op. 28), amely lazán kapcsolódik Bach Wohltemperiertes Klavier-jához, és az Etűdök, amely a zongoristák alapművének tekinthető.

Két zongoraversenye (Op. 11 és 21) ma is gyakran játszott mestermű. Ezeken kívül lengyel szövegre több dalt is írt, valamint zongoratriót és szonátát csellóra és zongorára.

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről

 

 

Eugène_Ferdinand_Victor_Delacroix

Delacroix festménye

Fryderyk (Frédéric) Chopin

Szinte csak zongorára komponált, és alig adott nyilvános koncertet. Tanításból és művei eladásából tartotta fenn magát. Kilenc évet töltött élettársi viszonyban George Sand írónővel.

 

 

Egy este, mikor mindenki a szalonba gyűlt, Liszt eljátszott egy Chopin-noktürnt, és nem állta meg, hogy néhány díszítést ne rögtönözzön hozzá. Chopin finom, intelligens arca – melyen látszott, hogy nemrég még beteg volt – egyre feszültebb lett, aztán nem tudta tovább türtőztetni magát, és fagyosan így szólt:

– Drága barátom, ha már megtisztelsz azzal, hogy a művemet játszod, kérlek, játszd úgy, ahogy írva van, vagy sehogy.

– Akkor játszd el te! – állt fel a zongorától, kicsit sértődötten.

-Örömmel – mondta Chopin. Ebben a pillanatban egy lepke beleesett a lámpába, és kioltotta a lángot. Meg akarták gyújtani, de Chopin elhárította őket: – Ne, inkább oltsunk el minden lámpát! A hold fénye bőven elég lesz.

Azzal játszani kezdett, és vagy egy órán át rögtönzött. De micsoda improvizáció volt ez! Nem lehet leírni, mert Chopin ujjai olyan érzéseket keltettek, amelyeket szavakkal nem lehet kifejezni.

Amikor eljött a zongorától, a hallgatóság a könnyeivel küszködött. Liszt mélyen meg volt hatva, és így szólt Chopinhez, miközben átölelte:

– Igazad volt, barátom. A te műveddel nem szabad önkényeskedni. Mindenki más csak elrontja őket, ha változtat rajtuk. Igazi költő vagy.

– Ugyan már – felelte Chopin vidáman. – csak mindkettőnknek megvan a magunk stílusa.

Öt nappal később a baráti kör ismét összegyűlt. Ugyanott, ugyanabban az időben. Liszt leoltatta az összes fényt, behúzatta az összes függönyt, és megkérte Chopint, hogy játsszon. Amikor Chopin felállt, hogy a zongorához menjen, Liszt a fülébe súgott valamit, és helyette ő ült a billentyűk mellé. Ugyanazt játszotta, mint legutóbb Chopin, és a hallgatóság ismét el volt bűvölve. A végén Liszt gyufát gyújtott és lángra lobbantotta a zongorán álló két gyertyát. Természetesen teljes volt a megdöbbenés.

– Na milyen volt? – kérdezte Liszt a riválisától.

– Ugyanazt mondom, amit mindenki. Én is azt hittem, hogy Chopin.

– Látod, Liszt bármikor Chopinné változik – mondta a nagy virtuóz. – De vajon Chopin tud-e Liszt lenni?

Megkért, írjak beszámolót [ritka nyilvános koncertjeinek egyikéről], de Liszt magának kérte a megtiszteltetést. Azonnal Chopinhez mentem, hogy közöljem vele a jó hírt.

– Jobban szerettem volna, ha te csinálod meg – mondta nagyon kedvesen.

– Te ugratsz engem, kedves Chopinem. Egy cikk Liszt tollából! Nagy szerencse ez neked és a közönségnek is. Biztos vagyok benne, hogy elismeri: a magad területén egyeduralkodó vagy.

– Igen – mondta mosolyogva –, a magam területén, de az ő birodalmában.

Ernest Legouvé

Chopin koncertet adott a saját műveiből Párizsban. Dreyschock* és Thalberg** is jelen volt. Nagy élvezettel hallgatták az előadást, de amikor kiértek az utcára, Thalberg hangos kiabálásba kezdett.

- Mi történt? – kérdezte Dreyschock megdöbbenve.

- Semmi – felelte Thalberg. – Csak egész este pianó-t hallottam, és már hiányzott egy kis forte.

Pauline Plater hercegnő egy Párizsban élő lengyel nemes hölgy, egy nap ezt mondta Chopinnek:

- Ha még fiatal és szép volnék, kicsi Chopinom, te lennél a férjem, Hiller a barátom és Liszt a szeretőm.

Volt egy biztos módszer, amellyel el lehetett csalni a zongora mellől: meg kellett kérni, játssza el a gyászindulót, amelyet a Lengyelországot ért csapások után komponált. Sose tért ki előle, de amint befejezte, vette a kalapját és távozott.

Egy este összehívtad a lakásodra a francia irodalom krémjét. Természetesen ott volt George Sand is. Hazafelé Chopin így szólt hozzám:

- Micsoda visszataszító nő ez a Sand! Egyáltalán, nő ez? Komoly kétségeim vannak.

Ferdinand Hiller nyílt levele Liszt Ferencnek
* Alexander Dreyschock (1818-1869), cseh zongorist.J.B. Cramer azt mondta róla: – Ennek az embernek nincs bal keze – ez itt két jobb kéz!
** Sigismond Thalberg (1812-1871), svájci születésű osztrák zongoraművész, Liszt ellenlábasa.

 

George Sandnak volt egy kiskutyája, amelyik gyakran forgott maga körül, mintha el akarná kapni a saját farkát. Egy este, amikor épp így csinált, az írónő ezt mondta Chopinnek:

- Ha lenne hozzá tehetségem, írnék neki egy zongoradarabot.

Chopin nyomban a zongorához ült, és némi próbálkozás után megírta bájos Desz-dúr keringőjét (op.64), amely azóta is a

Valse du petit chien [Kiskutya-keringő] , ismertebb nevén „Perc-keringő”

melléknevet viseli.

- Játszani fogtok az emlékemre – mondta legkedvesebb barátainak és muzsikustársainak –, és én majd hallgatlak titeket odaátról.

Franchomme *, régi barátja és segítője a cselló-zongora-szonáta megírásában ezt felelte:

- Nos, akkor a szonátádat fogjuk játszani.

- Ne, ne tőlem! Valami igazán jó zenét játszatok! Például Mozartot.

Egy úr, aki kétségtelenül jó muzsikus volt – nagyon szerette és igen jól játszotta Chopin zenéjét. Amikor közöltem vele a szomorú hírt, hogy Chopin meghalt, így kiáltott fel:

- Óriási! Végre az összes műve meglesz nekem. Egy kötetben!

Sir Charles Hallé
* Auguste Joseph Franchomme (1808-1884), francia gordonkaművész

 

Perelachaise-Chopin

Sírja a párizsi Père Lachaise temetőben
Forrás: Brockhaus Riemann – Zenei Lexikon I. kötet (324. oldal) Zeneműkiadó Vállalat Budapest, 1983 ISBN 963 330 474 1
Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (132-135. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

Léo Delibes

 

 

179 évvel ezelőtt született Léo Delibes francia operett és opera-szerző.

Clément Philibert Léo Delibes (Saint-Germain-du-Val (Sarthe), 1836. február 21. – Párizs, 1891. január 16.)

A párizsi Conservatoire-on Adolphe Adam és Benois tanítványa volt. 1855-ben mutatják be első egyfelvonásos operettjét, a Deux Sous de charbon-t (Két garasnyi szén) a Théâtre Folies-Nouvelles-ben, amelyet továbbiak követtek a Bouffes Parisiens-ben. A Théâtre Lyrique vitte színre a Maître Griffard (1857) és Le jardinier et son seigneur (1863) című egyfelvonásos vígoperákat. 1865-ben Delibes a párizsi Opéra másod-karigazgatója lett, ezt az állását 1872-ben adta fel, amikor sikerei növekedtek. 1881-ben Reber utódaként a Conservatoire zeneszerzés-tanára lett, 1884-ben az Académie française tagja (Massé utódaként). Derűs és finom zenéje korának egyik legkedveltebb színpadi szerzőjévé avatta. Említett művein kívül az Opérában mutatták be a következő balettjeit: La source (L. Minkusszal 1866), Coppélia ou La fille aux yeux d’émail (1870); legjobb, még ma is játszott műve ) és Sylvia ou La nymphe de Diane (1876). Opéra-comique-jai (ősbemutató ugyancsak Párizsban): Le roi l’a dit (A király mondta), (1873), Nivelle (1830) és Lakmé (1883).

 

Léo_DelibesLéo Delibes

(1836-1891)

Balettzenét írt, a legnépszerűbb a Coppélia és a Sylvia.

Tanítványa, Fritz Kreisler úgy emlékezett vissza rá, mint „élvhajhász, felelőtlen, könnyelmű” emberre. Az órák gyakran félbemaradtak, ha felbukkant egy csinos lány, aki rávette a tanár urat, hogy cukrászdába, vagy sétálni vigye, avagy az „Allons danser!” [Menjünk táncolni!] ellenállhatatlan ajánlatával állt elő. Kreisler így számol be erről:

„ Ilyenkor Delibes odaadta nekem a kompozíciót, amin épp dolgozott. Arra kért, próbáljam megragadni a hangulatát, és folytassam onnan, ahol ő abbahagyta. A Coppelia keringője ma is gyakran felcsendül. Nos, az az igazság, hogy én szereztem a dallamát. Mikor visszatért egyik kalandjáról, ezzel vártam, és úgy megtetszett neki, hogy változtatás nélkül átvette, csak kidolgozta, és díszítésekkel látta el.”

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse 196. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9 Brockhaus Riemann- Zenei Lexikon I. kötet (417. oldal) Zeneműkiadó Vállalat Budapest, 1983 ISBN 963 330 474 1

 

Mihail Ivanovics Glinka

 

 

158 évvel ezelőtt hunyt el Mihail Ivanovics Glinka orosz zeneszerző.

 

Mihail Ivanovics Glinka (oroszul: Михаил Иванович Глинка) (Novoszpasszkoje, 1804. június 1. – Berlin, 1857. február 15.) orosz zeneszerző, az orosz zenei hagyomány megteremtője.

 

1818-ban abba a pétervári nemesi intézetbe került, amelyben C. Cavos vezette a kóruséneklést, emellett hegedű-, zongora- (J. Field, Ch. Meyer ), zeneelmélet – és olasz énektanulmányokat folytatott. Itáliai útján (1830-33) megismerkedett Donizettivel, Bellinivel és Mendelssohnnal, zongoravariációkat és fantáziákat írt, zongoraszextettet Bellini Alvajárójának témáira, szerenádot Donizetti Anna Bolenájának dallamaira (hárfa, klarinét, brácsa, gordonka, fagott, kürt), és az Esz-dúr zongoraszextettet. Hazatérőben megszakította útját Berlinben, ahol S. Dehn irányításával tanulmányozta J. S. Bach zenéjét, a régi egyházi zenét és a bécsi klasszikus szimfóniákat; tanulmányai elősegítették saját stílusának, különösen harmóniavilágának kialakítását. Hazatérése után d-moll szimfóniát kezdett komponálni (Sebalin fejezte be 1938-ban), és megírta első főművét, a Zsizny za carja (‘Életünket a cárért’ , eredeti címe Ivan Szuszanyin) operát, amelynek bemutatása (Szentpétervár, 1836. XI. 27.. [XII.9.] az orosz nemzeti zene kezdetét jelenti. 1837-39 az udvari kórus igazgatója, 1840-ben kísérőzenét írt Nesztor Kukolnyik Knyaz Holmszkij című tragédiájához, 1842. XI. 27. (XII. 9.) elkészült második operája a Ruszlán i Ljudmila (Puskin nyomán), 1845-ben Spanyolországba utazott a spanyol népdal tanulmányozására. Ott felvázolt két nyitányában : Jota aragonese (1845), Recuerdos de Castilla (1848, Souvenirs d’une nuit d’été á Madrid címen is ismert) és az 1848-ban komponált Fantázia 2 orosz népdalra című művében (Kamarinszkaja címen is) a zenekari dal- illetve táncfantáziának sajátos orosz formáját teremtette meg, Amelyet Borogyin, Csajkovszkij és Rimszkij-Korszakov is átvett. Számos románcával, dalával is hagyományt teremtett a következő generációk orosz szerzői számára. Párizsi tartózkodása után (1852-54), ahol Gogol Tarasz Bulbája nyomán ukrán szimfónia komponálásába fogott (Befejezetlen), megírta memoárjait.

 

Michael_Glinka

Mihail Ivanovics Glinka

(1804-1857)

„Az orosz zene atyja”, az első igazi orosz opera, az Ivan Szuszanyin (Életemet a cárért) szerzője.

 

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről.

 

A feleségem olyan asszony volt, akinek a pompa, a bálok, a hintók, a lovak, az öltözködés meg a többi ilyesmi volt a mindene. Nem nagyon vonzódott a zenéhez, jobban mondva, néhány könnyű románcon kívül semmit nem fogadott be. Ami egy kicsit is emelkedett, költői volt, az lepergett róla. Csak egy kis példa Maria Petrovna zene iránti közönyére: amikor 1835-ben az Ivan Szuszanyin-t kezdtem írni, arról panaszkodott a nénikémnek, hogy kottapapírra költöm a pénzünket!

Glinka emlékirataiból

Amikor Liszt 1843-ban Oroszországban járt, az egész Ruszlán és Ludmillá-t eljátszotta zongorán, és kijelentette, hogy remekmű.
– Ön és Weber olyanok, mint két lovag, aki ugyanannak a hölgynek teszi a szépet.
A következő évben Glinka Párizsba ment.
-Monsieur Glinka, hogy lehet az – kérdezte tőle Meyebeer –, hogy csak a hírét ismerjük, a műveit nem?
– Ez teljesen érthető, én ugyanis nem házalok a szerzeményeimmel.

Források: Brockhaus Riemann – Zenei Lexikon (II. kötet, 42. oldal) Zeneműkiadó Vállalat Budapest, 1984 ISBN 963 330 543 8 2 , Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (127. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

Richard Wagner

 

 

132 évvel ezelőtt hunyt el Richard Wagner német klasszicista zeneszerző.

Wilhelm Richard Wagner (Lipcse, 1813. május 22. – Velence, 1883. február 13.) német zeneszerző, karmester, esztéta.

Wagner

Richard Wagner

(1813-1883)

Jézus és Napóleon után róla írták a legtöbb életrajzot. Részt vett az 1849-es forradalomban; elszerette Bülow feleségét (Liszt lányát), Cosimát; az összes művészeteket egyetlen formában óhajtotta egyesíteni; hatalmas méretű operákat komponált, és előadásukhoz külön dalszínházat kellett építeni Bayreuthban.

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről.

 

 

Beethovenhez hasonlóan Wagner is alacsonyabb volt az átlagosnál, erős felépítésű, élénken és sokat mozgó, gyors beszédű… Magasabbnak látszott, mint amekkora volt. Az 1849-es felkelés után a szászországi rendőrség az alábbi személyleírással körözte:

RICHARD WAGNER

Kora: harminchét múlt

Magassága: közepes

Haja: barna

Homloka: magas

Szemöldöke: barna

Szeme: szürkéskék; szemüveges

Orra és szája: arányos

Arca: kerek

Különleges ismertetőjele:

– mozgása és beszéde kapkodó

– ruházata: filckalap, selyemsál, sötétzöld szarvasbőr kabát, fekete nadrág, csizma

Bakunyint nagyon szeretetreméltó, lágyszívű embernek találtam. Mélyen átélte az eszményeim és a művészet sorsáért érzett folytonos aggodalmamat. Igaz, nem érdeklődött részletesen művészi elgondolásaim iránt, és abban sem akart elmélyedni, hogy mit alkottam a Nibelung-mondából. Akkoriban az Evangélium tanulmányozása épp arra indított, hogy kidolgozzam egy tragédia, A názáreti Jézus tervét a jövő eszményi színpada számára. Bakunyin nem volt kíváncsi a részletekre, de amikor azzal próbáltam megnyerni tervemnek, hogy elmondtam neki néhány elképzelésemet, szerencsét kívánt és nyomatékosan megkért, hogy Jézust mindenképp gyenge jellemnek ábrázoljam. A zenét illetően csupán tőmondatos ajánlásokat adott. „Lefejezni!” – mondta a tenorral, „Felkötni!” – mondta a szopránnal, és „Tűz,tűz! – mondta a basszussal kapcsolatban. Még rokonszenvesebb lett számomra ez a rendkívüli ember, mikor egy nap, miután rábeszéltem, hogy hallgasson meg, eljátszottam és elénekeltem neki A bolygó hollandi első jeleneteit. Átlagon felüli figyelmet tanúsított, majd az egyik szünetben így szólt: – Ez elképesztően jó! –, és többet akart hallani.

Richard Wagner

Rossini éppúgy nem volt híve Wagnernak, mint a korabeli párizsiak.

Egyszer meglátogatta egy barátja, és a dolgozószobájába lépve azt látta a kottagerincről, hogy a Trisztán és Izoldá-t tanulmányozza. Megkérdezte, mi a véleménye róla.

– Gyönyörű mű! Sose gondoltam volna, hogy Mozart, Gluck, Cimarosa, Weber, Mercadante, Meyerbeer és a magam hagyományos operaeszményének megújítója ilyen képzelet-gazdag és kifejező zenét ír. – mondta.

A vendég közelebb lépett, és döbbenten látta, hogy a Mester fejjel lefelé tartja a Wagner-mű partitúráját.

Rossini megfordította, újra belepillantott, és így szólt:

– Csak sajnos, se füle, se farka.

Mintha eltűnt volna Cosima velem szemben tanúsított félénksége… nagyon barátságos lett irányomban. Miközben „Wotan búcsújá”-t énekeltem baráti körben, ugyanazt az elragadtatást láttam rajta, mint egy hasonló alkalommal Zürichben, csak most valami magasabb rendűvé lényegült át. Csend és titokzatosság övezte, de annyira éreztem, hogy hozzám tartozik, hogy a rendkívüli izgalom hatására határtalan játékosság lett úrrá rajtam. Amikor egy téren át a hotelbe kísértem Cosimát, hirtelen azt javasoltam neki, üljön be az ott álló molnártaligába, abban tolom haza. Rögtön beleegyezett. Úgy meglepődtem, hogy elszállt a bátorságom, és képtelen voltam megvalósítani őrült tervemet.

Richard Wagner

A ház mögött, a kerti behajtó út mellett, egy magas hinta állt, amelyet a gyerekek csak óvatosan használhattak, és olykor a felnőttek is igénybe vettek. Egy nap Cosima asszony ült a vékony deszkán, és Wagner felajánlotta, hogy majd ő meglengeti.

Egy ideig minden rendben ment, de aztán egyre gyorsabban és mind magasabbra lökte nejét, aki hiába kérte, hogy hagyja abba, Wagner valami révületbe esett, és kezdett ijesztő lenni a dolog.

Cosima falfehér lett, alig tudta magát tartani. Félő volt, hogy leesik

– Nem látja, hogy mindjárt elájul? – kiáltottam Wagnerhez futva.

Az elsápadt, észhez tért, és a veszély elhárult. Mivel azonban szegény felesége még mindig szédült és remegett, úgy döntött, jobb, ha eltereli a figyelmét. A házhoz futott, és a zsalugáterek, a kiszögellések és a tartóvasak segítségével felmászott az erkélyre.

Elérte a kívánt hatást, de az egyik rosszat egy másikkal nyomta el. A félelemtől reszkető Cosima odasúgta nekem:

A legfontosabb, hogy ne vedd észre, ne mutass meglepődést, mert különben sose tudod, mivel áll elő.

Judith Gauthier, francia írónő

Tegnap reggel elvittem Brahmsnak Az istenek alkonya partitúráját. Délután megkérdezte:

-Minek hoztad el nekem? (Ő kért meg rá!) Érdekel és lenyűgöz, de nem mindig élvezem. A Tristán az egészen más, de ha ezt veszem elő reggel, egész nap nyűgös vagyok.

… Ma egy berlini lapból felolvastam neki a hírt, hogy Bayreuthban meghalt a Wagner-zenekar egyik tagja.

– Megvan az első hulla – mondta szárazon.

Sir George Henschel

Felix Mottl karmester, zeneszerzőként kezdte, és először is fölkereste Wagnert, hogy megkérje, olvassa el az operáját. Wagner beleegyezett, hogy megnézi a szövegkönyvet.

- Iszonyú, mondta, amikor Mottl ismét megjelent nála.

- Elhozzam a kottát? – kérdezte a fiatalember.

– Ne, én semmit nem értek a zenéhez – mondta Wágner. – Forduljon inkább Liszthez!

A kis szoba két csukott ablaka a tóra nézett, a nyitott harmadik pedig az udvarra, ahol egy egy patkolókovács dolgozott. Wagner egy ideig hallgatta, hogyan cseng a kalapács az üllőn, aztán hirtelen a zongorához ült, és a kardját kovácsoló Siegfried motívumát kezdte játszani. Amikor odáig jutott, ahol a főhős ráüt a pengére: megállt, és a kinti kovács fejezte be a témát – elképesztő pontossággal.

- Látja, mondta a mester – milyen jól kiszámítottam a ritmust, és mennyire időben sújt le a kalapács?!

Judith Gauthier

A Ring egyik előadásán Mihalkovich* barátom találkozni szeretett volna a Wagner család egyik tagjával, és felment a nekik elkülönített épületrészbe. Véletlenül a mesterhez nyitott be, aki magába roskadtan egy íróasztal mögött ült. Látva, hogy ismerőssel van dolga, Wagner felállt, és szinte szemrehányólag ezt mondta:

- Nem, nem így gondoltam. Ez elmarad attól, amit elképzeltem.

Mihalkovich azt hitte, hogy az előadással nincs megelégedve, és védelmébe vette a közreműködőket. Wagner ezzel hárította el:

- Nem velük van baj. Tudom, hogy mindenki a legjavát nyújtja. Amit írtam, az nem szól úgy, ahogy elképzeltem.

Gróf Apponyi Albert
* Mihalkocich Ödön (1842-1929), zeneszerző, Hans von Bülow tanítványa

Egyszer, amikor a körülötte levők felváltva szidták Wagner zenéjét, Massenet odafordult a társaság egy másik tagjához, és nyugodtan megjegyezte:

– Minthogy nemrég jött meg Bayreuthból, érteni fogja, mire gondolok. Wagner annyira erőteljes, hogy aki végighallgatja egy művét, az örökre fel akar hagyni a komponálással. Aztán lassanként elfelejti, és megint csak hozzákezd – tette hozzá sóhajtva.

Wagner szélsőséges megnyilvánulásairól beszélgetve Liszt néhány szóban elmondta, mi van mögöttük:

– Ami a sikert illeti, Wagner harminc éven át szinte megszakítás nélkül éhkoppon tengődött. Mármost az éhezés legyengít, és amikor végre utolérte a siker, nem cseppenként, mint más közönséges halandót, hanem egyszerre csőstül, persze, hogy nem tudta higgadtan fogadni.

Akárhányszor Brahmsnál jártam, a Karlgasse 4-ben, mindig állt egy nyitott Wagner-kotta a zongorán. Egy oldott pillanatában megvallotta, hogy nagyon szívesen elmenne Bayreuthba, de attól tart, iszonyú zavart okozna a jelenléte.

Sir Felix Semon (1849-1921), angol gégész
Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (162-168. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

Giuseppe Verdi

 

 

114 évvel ezelőtt meghalt Giuseppe Verdi olasz zeneszerző, korának legtöbbet játszott operaszerzője.

Giuseppe Fortunino Francesco Verdi (Le Roncole, 1813. október 10. – Milánó, 1901. január 27.) a 19. század legnépszerűbb olasz zeneszerzője volt, az operának (Mozart és Wagner mellett) kimagasló egyénisége.

 

Verdi_Mulnier_BNF_Gallica

Giuseppe Verdi

(1813-1901)

 

Verdi operái máig az olasz repertoár alapművei.

 

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről.

 

Még csak hétéves volt, amikor először adta jelét, hogy milyen nagy hatással van rá a zene. Ez a következőképpen történt.
Az egyik ünnepen ő ministrált a szertartáson a Le Roncole-i kis templomban. Életében először halott orgonaszót, és teljesen lenyűgözte. Elragadtatásában nem hallotta meg, hogy pap a szenteltvizet kéri tőle. A pap megismételte a kérést, de Verdi csak nem mozdult. Amikor a harmadik felszólításra sem reagált, ez a durva ember akkorát taszított rajta, hogy szegény fiú legurult az oltár lépcsőin. Úgy megütötte magát, hogy elájult, és be kellett vinni a szentélybe. Amikor magához tért, és hazavitték szüleihez, mit gondolnak, mit tett? Ahelyett, hogy – mint sok más az ő helyében – sírt és panaszkodott volna, megkérte édesapját, hogy engedje őt zenét tanulni.
Hatalmas csapások értek. A kicsi fiam április elején megbetegedett. Az orvosok nem tudták megállapítani az okát, és szegény addig fogyott, míg végül meghalt az anyja karjában, aki magánkívül volt a fájdalomtól. De ez még nem volt minden. Néhány nappal később a kislányom is megbetegedett, és az ő baja is végzetesnek bizonyult. És még ez sem volt minden. Június elején agyvelőgyulladással az én párom is ágynak esett, és 1840. június 19-én már a harmadik koporsó hagyta el házamat.
Egyedül maradtam. Egyedül! Röpke két hónap alatt három szerettemet veszítettem el örökre. Többé nem volt családom. És eme kínok között egy vígoperát kellett befejeznem, ha nem akartam megszegni a szerződésemet!
A pünkösdi királyság megbukott. Kudarcát részben bizonyára zenéje, részben azonban az előadás okozta. A lesújtó veszteségek és operám sikertelensége után úgy láttam, hiába keresnék vigaszt a művészetben, és elhatároztam, többé nem írok zenét. Sőt megkértem Pasetti mérnök urat (aki A pünkösdi királyság kudarca óta nem adott életjelt), intézze el, hogy Merelli felbontsa a szerződésemet.
Merelli magához hivatott, és úgy beszélt velem, mint egy rakoncátlan gyerekkel. Nem hagyja, hogy egyetlen kudarc elvegye a kedvemet a művészettől stb. stb. Én azonban hajthatatlan voltam, és Merelli kénytelen volt visszaadni a szerződésemet, de megjegyezte:
– Nézze Verdi, én nem kényszeríthetem, hogy komponáljon. De változatlanul hiszek magában. Ki tudja, talán egy nap újra kedve támad tollat ragadni. Ez esetben elég, ha két hónappal az évadkezdés előtt értesít, és én ígérem, hogy a darab, amelyet elhoz nekem, színre kerül.
Megköszöntem neki, de szavai nem változtatták meg elhatározásomat, és távoztam.
Milánóba költöztem, a Corsia de’ Servi mellé. Letört voltam, és egyáltalán nem gondoltam a zenére, amikor egy téli estén, a a Christoforis -képtárból kilépve egyenesen Merellibe botlottam, aki az az irodájába igyekezett. Nagy pelyhekben hullt a hó, Merelli belém karolt, és rávett, hogy kísérjem el a Scalaba. Útközben beszélgettünk, és elmondta, milyen nehézségei vannak egy új operával. [Otto] Nicolait kérte fel a megírására, de annak nem tetszett a librettó.
– Képzelje – mondta –, egy Solera-librettó! Csodás! Nagyszerű! Remek! Jobbnál jobb drámai helyzetek, költői szöveg! De ez a konok Nicolai hallani sem akar róla, szerinte használhatatlan! Mit nem adnék, ha találnék valakit!
– Majd én kihúzom a bajból – mondtam neki. – Emlékszik az Il Proscritto librettójára, amelyet nekem íratott? Egy hangot sem komponáltam rá, de most megzenésítem.
-Ó, remek! Micsoda szerencse!
Közben megérkeztünk a színházba. Merelli hívatta Bassit, aki egyszerre volt költő, színpadmester, kottatáros, rendező stb. –, és én megkértem, keresse ki az Il Proscritto szövegkönyvét az archivumból. Meg is találta, de Merelli elővett egy másikat, és felém nyújtotta:
– Állj! Itt a Solera-librettó. Hogy lehetett egy ilyen hálás témát visszautasítani?! Vigye és olvassa el!
– Mi az ördögöt csináljak vele? Semmi kedvem librettókat olvasni.
-Azért, gondolom, nem fog megártani. Olvassa csak el, aztán hozza vissza.
Azzal a kezembe nyomta. Az akkori szokás szerint vastag papírköteg volt, hatalmas betűkkel írva. Összetekertem, elbúcsúztam Merellitől, és hazamentem.
Gyaloglás közben ismeretlen természetű nyugtalanság vett erőt rajtam. Mélységes szomorúság, súlyos fájdalom. Bementem a szobába, türelmetlen mozdulattal az asztalra dobtam a kéziratot, és megálltam fölötte. Magától kinyílt, és tekintetem az előttem fekvő oldalra tévedt. Ezt a sort néztem mereven:

Szállj gondolat, arany szárnyakon…

Tovább olvastam. Tetszett a szöveg, annál is inkább, mert bibliai történetet dolgozott fel, és nekem a Szentírás mindig kedves olvasmányom volt.
Egyik részletet olvastam a másik után, de mivel nem akartam megzenésíteni, megpróbáltam erőt venni magamon. Becsuktam a könyvet, és aludni mentem. De jaj, a Nabucco befészkelte magát a gondolataimba, és nem hagyott nyugodni. Felkeltem és végigolvastam. Nem egyszer, nem kétszer, hanem háromszor. Mire eljött a reggel, fejből tudtam a Solera verses szövegét, elejétől végéig.
Mégse akartam megváltoztatni döntésemet, és bementem a színházba, hogy visszaadjam a kéziratot Merellinek.
-Ugye, milyen jó? – kérdezte.
Nagyon jó.
– Akkor zenésítse meg!
– Eszem ágában sincs. Hozzá se nyúlok.
-Zenésítse meg! Mondom, zenésítse meg!
Azzal fogta a librettót, betuszkolta a télikabátom zsebébe, vállon fogott, és nem elég, hogy kitessékelt a szobájából, de még a kulcsot is ráfordította mögöttem.
Mit tehettem?
Hazamentem a Nabucco-val a zsebemben. Egyik nap ezt, másik nap azt a szövegrészt zenésítettem meg, és hangról hangra elkészült az opera.

Verdi visszaemlékezéseiből

 

Disderi,_Adolphe_Eugène_(1810-1890)_-_Giuseppe_Verdi_(1813-1901)

A fiatal Verdi

– Ó – mondta Verdi –, nekem kezdettől fogva az egyszerű nép volt a legjobb barátom. Elsőként egy maroknyi ács erősített meg a hitemben.
Ez busettoi nyomorúságom és csalódásaim után történt, miután minden kiadó kinevetett, és minden impresszárió ajtót mutatott nekem. Az összes bátorságomat és önbizalmamat elveszítettem, de addig győzködtek míg a Nabucco-m a milánói Scalaban eljutott a próbákig. Az énekesek mélyen tudásuk alatt énekeltek, a zenekar úgy játszott, mintha csupán a színházban folyó átalakítás zaját szeretné elnyomni. A kórus, a maga nyegle módján a „Szállj gondolat” szövegű részt kezdte énekelni, de még a tizedik ütemnél se tartott, amikor olyan csönd lett , mint a templomban. A munkások egymás után hagyták abba a kopácsolást, és a létrákon, a pallókon a zenét hallgatták! A szám végén olyan hangos tetszésnyilvánításban törtek ki, amilyet még sohasem hallottam. „Bravo, bravo, bravo, viva il maestro!” – kiabálták, miközben a szerszámaikkal az állványzatot ütötték. Ebből tudtam, hogy van jövője annak, amit csinálok.

A milánói Teatro alla Scala a 19. században_450x

A milánói Teatro alla Scala a 19. században

Az uralkodó nagyrabecsülése jeléül megtette a felsőház képviselőjének. Verdit nem érdekelték a hatalmi játékok, és többnyire azzal szórakoztatta magát, hogy a napirend hátuljára kórusműveket írt az ügymenetről („Szavazzunk! Kérem, szavazzunk!”) A rangok is hidegen hagyták. Amikor az előadás másnapján Boitóval elmentünk hozzá, dühösen fel-alá mászkált a szobában. Boito megkérdezte tőle, mi a gond. Válaszul Verdi megmutatta neki a táviratot, amelyben a király felajánlotta neki a Busetto márkija címet.
-És mit válaszolt, Maestro – kérdezte Boito.
– Csak annyit: Zenésznek születtem, az is maradok.

Sir Charles Villiers Atanford (1852-1924), ír zeneszerző
Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (151-156. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

 

Arcangelo Corelli

 

 

302 évvel ezelőtt meghalt Arcangelo Corelli olasz barokk zeneszerző, hegedűművész.

Arcangelo Corelli (Fusignano, 1653. február 17. – Róma, 1713. január 8.) olasz barokk zeneszerző, hegedűművész, zeneszerzői munkásságának a középpontjában is a hegedű állt, ezen a téren munkássága korszakos jelentőségű, ő a concerto grosso műfajának a megteremtője.

Meghatározó éveket töltött Bolognaban, majd 1671-ben Rómában telepedett le, ahol tehetségével elnyerte a Saint-Louis-des-Français kápolna karmesteri állását és Ottoboni bíboros zenekarának vezetője lett. Európa szerte híres hegedűtanár volt. A kamarazene történetében maradandóak szonátái. Legnagyobb műve a 12 Concerti grossi (1714) egy századon át a műfaj mintájának számított.

 

Arcangelo_Corelli

Arcangelo Corelli

(1653-1713)

Olasz zeneszerző. A későbbi versenyművek alapját megvető műfaj, a concerto grosso mestere volt.

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről.

Egyik este [Ottoboni bíboroshoz] nagy és művelt társaságba kapott meghívást, hogy játssza el remek szólódarabját, amelyet nemrég komponált. Már a közepén járt, amikor a közönség egy része, meglehetősen tapintatlanul, csevegni kezdett. Corelli csendben letette a hangszerét. Megkérdezték, hogy valami baja van-e. Semmi, felelte, csak tartok tőle, hogy zavarja a beszélgetést.

Corellit, aki óriási becsben állt Rómában, rábeszélték, hogy lépjen föl a nápolyi udvarban, és ő kíséretnek magával vitte zenekara két tagját. Ott Alessandro Scarlatti és más mesterek meggyőzték, hogy mutassa be szerzeményeit a nápolyi királynak. – Nincs velem a zenekarom, az ittenivel nem volt időm próbálni – szabadkozott , de hamar rájött, hogy a nápolyi muzsikusok lapról lejátsszák azt, amit római kollégáikkal többször el kell próbálni.

Az első darab egy szonáta volt, amelyet a király olyan hosszúnak és unalmasnak talált, hogy Corelli legnagyobb keserűségére elhagyta a termet. Ezután megkérték Corellit, hogy játsszon el egy báli zenét Scarlattitól. Nem sikerült neki, és teljesen elképedve hallotta, hogy a nápolyi hegedűsök tökéletesen előadják. Végül egy dalt kapott c-mollban, amelynek C-dúrban fogott neki. – Riccominiciamo (Kezdjük újra) – mondta Scarlatti minden él nélkül. Corelli megint rossz hangnemben játszott, amíg Scarlatti, most már ordítva, helyre nem igazította. Corelli mint megbukott előadó hagyta el Nápolyt, és nem sokkal később végleg befejezte a hegedülést.

Forrás: Magyar Larousse Enciklopédia, Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (23-24. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9,

Maurice Ravel

 

 

77 évvel ezelőtt meghalt Maurice Ravel francia zeneszerző.

Joseph-Maurice Ravel (Ciboure, 1875. március 7. – Párizs, 1937. december 28.) francia zeneszerző, zongorista. Művészetének mélységes eredetisége abban áll, hogy míg a melódia minőségében, széles ívelésében mestere, Debussy ihlette, merített a folklórból, a spanyol táncból, és hangszerelésében, a keletiesség iránti vonzalmában, az orosz világ is hatott rá. Jellemzője a gazdag ellenpont, a könnyed stílus, az ironikus gondolkodás, a biztos formakezelés. Zongoraművei (Jeux d’eau, 1901; Szonatina, 1905; Tükörképek, 1905;Gaspard de la nuit, 1908; Couperin sírja, 1917,kamarazenéje (vonósnégyes, triószonáták, dalai (Scheherezádé, 1903; Histoires naturelles, 1906; Chansons madécasses, (1915-1926), színpadi alkotásai (Pásztoróra1907; Lúdanyó meséi, 1912; A gyermek és a varázslatok, (1920-1925, kórusa, zenekari muzsikája (Spanyol rapszódia, 1907; Pavane egy infánsnő halálára, 1910; Daphnis és Chloé, 1909-1912; La Valse, 1919-1920; Tzigane, 1924; Bolero, 1928), két zongoraversenye gyakori műsordarabok. Muszorgszkij Egy kiállítás képei című művét átírta zenekarra.

 

Maurice_Ravel_2

Maurice Ravel

(1875-1937)

 

 

A repetitív Boleróval széles körű hírnévre tett szert, de Ravel sohasem gazdagodott meg a zenéjéből.

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről.

Egy csupa Ravel-műből álló programot végighallgatni olyan [írta a The Times 1924-ben], mint egy manót figyelni, aki ügyes, de piciny dolgokat művel egy szűken behatárolt területen. Mindehhez folytonos, hüllőszerű szenvtelenség társul, amely szinte visszataszítóvá teszi Ravel zenéjét, és még a szépségeit is olyannak látni, mint a kígyó- vagy gyíkbőr mintázatát.

A Valses nobles et sentimentales-t [Nemes és érzelmes keringők] anonim mutatták be, egy műértőknek szóló koncerten, melynek műsorát meg nem nevezett – élő és régen meghalt – szerzők darabjaiból állítottak össze. A közönség felismerte, hogy Ravel a szerző, mások úgy vélték, Satie, Kodály, Blanche Selva* vagy Teodor Szántó** írta.

A Ravel hívők egy csoportja, mely rendesen már az első hangtól elájult, most azt hitte, mástól van a darab, és hűsége jeléül megpróbálta lehurrogni. Ravel semmilyen érzelmet nem mutatott.

* (1844-1942), francia zongoraművész, tanárnő, zeneszerző.

** (1877-1934)Szántó Tivadar zeneszerző és zongora-virtuóz.

Stravinsky apró, szikár arányos testalkatú ember volt, és – mint az alacsony emberek általában – divatbolond. Nem úgy, mint Ravel, aki fiatal korában korában kisebb vagyont költött egy halványkék frakkra, amelyet Polignac hercegnő egyik estélyén „vetett be” először, és az a megaláztatás érte, hogy a füle hallatára kérdezte meg egy márki egy gróftól:

- Ki ez a pöttöm alak, aki nem vette a fáradtságot, hogy illendően felöltözzön?

1920-ban nagy botrányt kavart azzal, hogy visszautasította a „A becsületrend lovagja” kitüntetést. Ilyet még senki sem hallott, de ő indoklásában – baudlaire-i utálattal arra hivatkozott, hogy az államnak nincs joga megítélni polgárait..

- Ravel elutasítja a becsületrendet – kárált Satie –, de a zenéjére elfogadja.

A Bolero bemutatóján egy hölgy így kiáltott fel a nézőtéren:

- Ez őrült!

Ravel mosolyogva mondta erre, hogy akkor megértette a darabot.

Gershwin megkérte Ravelt, adjon neki leckéket, de semmi nem lett belőle. Nemsokára elterjedt a hír, hogy Ravel megkérdezte Gershwintől:

- Mennyit keres egy évben a szerzeményeivel?

- Úgy százezer dollárt – felelte az amerikai.

- Akkor maga adjon nekem órákat – felelte Ravel. Valami hasonló keringett Gershwinről és Stravinskyről is.

- Szép kis történet – mondta Stravinsky. – De csak egy évvel azután ismerkedtem meg Gershwinnel, hogy Ravel ezt híresztelte rólam.

Forrás: Magyar Larousse Enciklopédia, Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (297-299. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

 

Pietro Mascagni emlékezete

 

 

151 évvel ezelőtt született Pietro Mascagni olasz zeneszerző, karmester

Pietro Mascagni (Livorno, 1863. december 7. – Róma, 1945. augusztus 2. ) olasz zeneszerző, karmester

 

pietro mascagniPietro Mascagni

(1863-1945)

A töretlen népszerűségnek örvendő Parasztbecsület komponistája. Emellett több operát írt, mégis egyműves zeneszerzőnek számít.

Az Isabeau-ban Lady Godiva történetét dolgozta fel, és meglepetéssel tapasztalta, hogy a szopránok nem lelkesednek a meztelen lovaglásért, „mert könnyen megfázás lehet a vége.” Mindenesetre az operát nagy várakozás előzte meg Buenos Airesben, az 1911-es ősbemutató helyszínén. Ötvenezer argentin várta Mascagnit a kikötőben, és hetvenöt bankettet adtak a tiszteletére.

- Végem van, ha sikere lesz az Isabeu-nek – sopánkodott. – Nem fogja bírni a gyomrom az igénybevételt.

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (257. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9