Vangelis

 

 

Görög származású billentyűs, zeneszerző

Eredeti neve: Evangelos Papathanassiou

1943. Március 29. Valos, Görögország

Vangélisz Papathanaszíu vagy csak röviden Vangélisz (latin betűs átírásban gyakran: Vangelis; született: Evángelosz Odiszéasz Papathanaszíu [Ευάγγελος Οδυσσέας Παπαθανασίου]; Vólosz, 1943. március 29. –) világszerte ismert görög zeneszerző, az elektronikus zene és a new age stílusának kiemelkedő alakja és a világhírű Aphrodite’s Child alapító tagja. Legismertebb művei közé tartoznak a Tűzszekerek, a Szárnyas fejvadász és az 1492 – A Paradicsom meghódítása című filmekhez komponált zenéi.

Vangelis Evangelos Odyssey Papathanasiou zenei tehetsége már kisgyermekkorában megnyilvánult, de ő nem volt hajlandó zongoraleckékre járni, inkább saját maga fedezte fel a hangszer lehetőségeit. Főiskolai évei alatt alapította első együttesét a Formynx nevű zenekart, amely hamarosan Görögország legnépszerűbb előadói közé került. Ez azonban nem elégítette ki, így elhagyta szülőhazáját és 1968-ban Franciaországban Demis Roussos illetve Loukas Sideras társaságában létrehozta az Aphrodite’s Child nevű együttest. Már első kislemezükkel: Rain And Tears, világhírnévre tesznek szert és négy éven keresztül ontják magukból a slágereket. 1972-ben az Aphrodites Child feloszlása után Vangelis meghívást kap Frederic Rossif filmrendezőtől, hogy készítse el a L’Apocalypse Des Animaux és a La Féte Sauvage című filmek kísérőzenéjét. Ekkor írja első önálló szólóalbumát is az Earth-et. A megjelent korogok remek kritikát kapnak és a filmek révén a nagyközönség is pozitívan reagál az addíg szokatlan zenei megoldásokra. 1974-ben felkérik, hogy legyen a Yes tagja.Néhány hétig együtt is dolgozik a bandával de végül mégsem csatlakozik hozzájuk. Jon Andersonnal viszont életre szoló barátságot köt és később gyakran készítenek közös lemezeket. Székhelyét Londonba helyezi, ahol egy saját zenei stúdióban készíti felvételeit. Itt született az 1975-ös Heaven&Hell, az 1976-os Albedo 0.39, a 77-es Spiral és a78-as Beaubourg. Ezt követően Jon Andersonnal dolgoznak közösen és olyan nagyszerű számokat hoztak létre mint az I Hear You Now vagy az I’ll Find My Way Home, melyek a slágerlisták előkelő helyeit is megjárják. És elkövetkezik az 1982-es év amikor Vangelis a Chariots Of Fire című film zenéjéért átveheti az Oscar díjat. Természetesen a filmzene témáját feldolgozó dal a listák élére is felkerül. Szinte magától értetődő, hogy ezután özönlenek a filmes felkérések. Vangelis Ridley Scott ajánlatát fogadja el akivel elkészítí a Blade Runner majd az 1492 Conquest Of Paradise című filmeket. Zenei szempontból mindkettő telitalálat. A Jaques Cousteauhoz fűződő barátsága révén születnek meg a The Mask és az Antarctica című alkotások, melyek szintén filmzenék. De Vangelis nem hagyja magát végérvényesen elcsábíttatni a filmtől. Saját zenei elképzeléseit valósítja meg az El Greco című albumon, mely a nagy spanyol mesternek állít emléket. 1992-ben a Művészetek Lovagjává ütik Franciaországban. Nemcsak a film, hanem a színház számára is dolgozik. Az angol Királyi Balett számára több előadáshoz írt zenét: Frankenstein, Modern Prometheus, The Beauty And The Best. Első Grammy díját 1981-ben kapta. Vangelis elvitathatatlan érdeme, hogy a hallgatóhoz közel tudta hozni korunk ezerarcú csodahangszerét a sokak által hidegnek és félelmetesnek tartott szintetizátort. Ennek köszönhető, hogy zenéjét azok is megszerették akik korábban idegenkedtek az elektronikus rocktól.

Forrás: Literatúra /Wikipédia

Edvard Grieg zeneszerző

The composer Edvard Grieg. Fotó: © Grieg-samlingen. Bergen Off. Bibliotek

Edvard Grieg 1843. június 15-én született Bergenben. Élete 64 éve során világhírű zeneszerző vált belőle. Termetre ugyan kicsiny volt, de hatalmas művészi szívvel küzdött az igazságért, az igazságosságért, valamint a szolidaritásért és nem kevésbé a norvég nemzeti kultúra megerősödéséért a kifinomult norvég népzene segítségével. Sokan gondolják úgy, norvégok és külföldiek egyaránt, hogy Grieg muzsikája a norvég nemzeti identitás szerves részét képezi.

A szabadság utáni vágyódás
Ha Grieg ma itt élne köztünk, egy olyan országban, amely épp most ünnepelte Svédországtól való elszakadásának 100. évfordulóját, egy olyan országban, amelynek a világban betöltött szerepe egészen más, mint az 1800-as évek végén, akkor Grieg vágyai és zenei víziói is minden valószínűség szerint egészen mások lennének. Grieg idejében azonban Norvégia szegény ország volt, sok tekintetben hasonló azokhoz a mai országokhoz, vidékekhez, melyek szeretnének kitörni egy náluk erősebb országgal kötött, nem feltétlenül szabadon választott szövetségből. Ez, a Norvégia függetlensége utáni vágy az, amely Grieget zeneszerzővé érlelte.

A romantikus Grieg
Grieg romantikusként tekintett önmagára – saját korának gyermeke. Még akkor is, amikor mind Bjørson, mind pedig Ibsen irodalmi irányzatot váltottak és az 1880-as évek végére a realizmus felé fordultak. Grieg azt gondolta, gyengeség és gyávaság lenne részéről megtagadni a romantikát. Mint minden romantika iránt rajongó, Grieg is misztikus volt. A szépséget kutatta, szépséget a természetben, és az igazságban. Német, illetve schumanni tanulmányiból kiindulva, attól a vágytól hajtva, hogy zenéjében a norvég természet képét fesse, a norvég népzene „rejtett harmóniáiban” találta meg misztikus palettáját. Ezek alkották Grieg „álomvilágát”, ahol a norvég identitást kereste. Úgy érezte, „rejtélyes” összefüggés található a saját maga által használt harmóniák és a norvég népdalkincs között. Norvégia népdalainak sötét mélységében „mintegy véletlenül” megtalálni vélte a felfedezetlen harmonikus lehetőségek gazdagságát. Így Grieg egy teljesen új harmonikus perspektívát tudott létrehozni, mely sokáig egyedülálló volt az európai zeneművészetben, és amely mind Debussy, mind pedig Bartók zenei munkássságának alapjául szolgált.

Az emberi közösség
Grieg erősen hitt a zene társadalmi jelentősségében. Számos alkalommal adott ingyen koncertet munkások és szegények számára. Az egyik ilyen koncert után a következőket írta: „Ez az este számomra ifjúkori álmom valóraválását jelenti: a zenének mindenkihez el kell jutnia, úgy ahogy az ókori görögöknél, pontosan azért, mert szívből jön és szívhez szól (…) Legyen a művészet a nép művészete!” Grieg meggyőződése szerint a művészetben nincs alsó és felső osztály, és éppen ezért lehet a művészetnek társadalomnevelő hatása.

Bár Grieg kitartott romantikus elkötelezettsége mellett, azért érdeklődéssel figyelte a modern fejlődést, és ügyelt arra, hogy le ne maradjon: „Nem mondanám, hogy félek akár az élettől, vagy a haláltól, egy dologtól azonban tartok: hogy észreveszem magamon, hogy öregszem…hogy a fiatalok új kalandokba vágnak, melyeknek már nem látom értelmét. Röviden, megrémít annak a lehetősége, hogy már nem érzem meg a szellemi előfutárok igazát és nagyságát, melyek idővel előre törnek, ahogy mi megöregszünk. Ezért él bennem, most jobban mint valaha, az az ösztönös sürgetés, hogy megismerjem a szellemi világ minden megbúvó árnyékát.”

Forrás: Norvégia hivatalos honlapja Magyarországon

Erkel Ferenc zeneszerző emlékére

Gyulán megszületett Erkel Ferenc zeneszerző, a nemzeti opera megteremtője, a magyar Himnusz megzenésítője.
1810.11.07 – 200 éve történt

Erkel Ferenc gyerekkorától kezdve zeneközelben élt, hiszen tanító édesapja egyházi karnagy is volt. Nagyváradi és pozsonyi tanulmányai után 18 évesen Kolozsvárra szegődött házi zenetanárnak. Később zongoraművészként és alkalmanként zeneszerzőként, illetve karmesterként kereste kenyerét. 1834-ben került Pestre, ahol több színháznál volt karnagy, majd 1837-től harminc éven át első karmester és zenei vezető volt a Pesti Magyar (később Nemzeti) színháznál. Első operája, a Bátori Mária 1840-ben készült, 1844-ben mutatták be a Hunyadi Lászlót, majd megnyerte azt a pályázatot, amelynek köszönhetően ő zenésíthette meg Kölcsey Himnuszát. 1853-ban az ő vezetésével alakult meg a Filharmóniai Társaság, 1861-ben pedig bemutatták leghíresebb operáját, a Bánk Bánt. Későbbi művei már nem voltak igazán sikeresek, viszont rendkívül sokat tett a főváros zenei életének felvirágoztatásáért. 1875-ben közreműködött a Zeneakadémia megalakításánál, főzeneigazgatója lett az 1884-ben megnyílt Operaháznak, mindemellett nemzetközi hírű sakkozó is volt.

Forrás: Ezen a napon

Joseph Maurice Ravel

1875 Március 7. (135 éve történt)
Megszületett Joseph Maurice Ravel francia zeneszerző
(Bolero).

Az új francia zeneszerző nemzedék Debussy mellett legjelentősebb alakja. Kiemelkedő műve a Seherezádé; a Bolero és a Lúdanyó meséi.

Maurice Ravel
(1875-1937)

Joseph Maurice Ravel francia zeneszerző volt. 1875. március 7-én született a dél-franciaországi Ciboure-ban. Gyermekkorát Párizsban töltötte. Hét évesen kezdett zongorázni Henry Ghys tanítványaként. Első művét 12 évesen komponálta Változatok egy Schumann-dalra címmel. Összhangzattani ismereteit Charles Renének köszönhette. 1889-ben felvették a Conservatoire-ra. A zongora-előkészítő osztályt kitűnő eredménnyel végezte, ennek köszönhetően további tanulmányait Charles-Wilfrid de Bériot osztályában folytathatta. Később André Gédalge-nál ellenponttant és Gabriel Faurénál zeneszerzést tanult.

1899. májusában saját Seherezádé-nyitányát vezényelte a párizsi Conservatoire koncertjén. Ez a műve több más alkotása mellett kiadatlan maradt.

Többször próbálta a Római díjat elnyerni. Első alkalommal 1901-ben Myrrha című – szintén kiadatlan – kantátájával a második díjat nyerte el. 1902-ben és 1903-ban újabb kísérletet tett, de pályázatai nem jártak sikerrel. Végül 1905-ben eltiltották a további pályázati lehetőségektől.

Chopin, Liszt és Fauré követőjeként és az Ötök tisztelőjeként szinte egész életét a zeneszerzés töltötte ki. Komoly hatással volt rá Debussy alkotása, az Egy faun délutánja és Borogyin több zeneműve. Egy-egy kompozícióján sokat dolgozott, míg az beért és végső “formáját” elérte. Például a Pavane egy infánsnő halálára (Pavane pour une Infante défunte) című művét eredetileg zongorára írta 1899-ben, de a mű zenekari átdolgozása is megszületett 1910-re. Szvitjét, a Lúdanyó meséit négy kézre írta zongorára 1908-ban, majd 1912-ben nagy sikerrel mutatták be annak balettváltozatát.

Az Orosz Balett 1909-es párizsi vendégjátéka alkalmával megismerkedett Szergej Gyagilevvel, a társulat akkori igazgatójával és Mihail Fokinnal, az együttes koreográfusával. Gyagilev felkérte Ravelt a Daphnis és Chloé megkomponálására. A koreográfiai szimfónia három tételben 1912. április 5-ére készült el. Bemutatója júliusban volt a Châtelet Színházban.

Az első világháború előtti időszakban a Genfi-tónál élt, ahol együtt dolgozott Sztravinszkijjal. Érdeklődéssel figyelte a Tavaszi áldozat körül kialakult vitákat. Közben természetesen zeneszerzésre fordította ideje java részét. 1914-ben kezdte komponálni a Couperin sírja (Le tombeau de Couperin) című művét. A háború kitörése után a hazafias érzelmű fiatalember szeretett volna bevonulni katonának, de csak 1916-ban ölthette fel az egyenruhát. Verdun közelében alakulatát be is vetették. 1917. nyarán szerelt le megromlott egészségi állapota miatt. Csak azután fejezte be a Couperin sírját.

A nagy francia zeneszerzőnek 1920-ban odaítélték a francia Becsületrendet, de ő nem vette át a kitüntetést. Folyamatosan alkotott új műveket, és dolgozott át korábbiakat. Muszorgszkijnak az Egy kiállítás képei zongoraszvitjét 1922-ben hangszerelte át. Tzigane című koncertrapszódiáját, majd annak zenekarra átdolgozott változatát 1924-ben mutatták be.

Ravel nemcsak zeneszerzőként, hanem karmesterként is ismertté vált. Ehhez hozzájárultak nagyobb utazásai is. Hollandiától Svédországig, Nagy-Britanniától az Amerikai Egyesült Államokig mindenütt örömmel fogadták. 1928-as észak-amerikai turnéja során Hegedű-zongora szonátáját Szigeti Józseffel együtt adták elő. Vonósnégyesét pedig az a Hart House Vonósnégyes mutatta be, melynek alapítója Kresz Géza volt. (A Tzigane 1925-ös torontói bemutatója is a magyar hegedűművészhez, és annak zongoraművész feleségéhez fűződik.)

Ravel megbízást kapott egy táncjáték megírására. A megrendelő Ida Rubinstein, a sokoldalú, művelt táncművésznő volt. A darab, ami Maurice Ravel legnépszerűbb műve lett a Boleró címet kapta. Bemutatójára Párizsban került sor 1928-ban. 1930-ban a zeneszerző vezényletével hangversenyen adták elő.

Utolsó éveiben a mester még írt zongoraversenyt és dalokat. Egy 1932. októberében történt sajnálatos baleset következtében a zeneszerző állapota egyre romlott. Az 1937 decemberében végzett agyműtét nem volt sikeres. Egy hétig eszméletlen állapotban feküdt, majd 28-án elhunyt.

Couperin sírja (Le tombeau de Couperin)

A darabot 1914-ben kezdte komponálni, és 1917-ben fejezte be. A közben eltelt időszakban katonaként megtapasztalta a háború borzalmait, látta barátai hősi halálát, átérezte rokonaik fájdalmát. A mű tételeit a hősöknek ajánlotta. 1919. április 11-én került sor a zongoraszvit bemutatójára. Ravel - Couperin sírja Marguerite Long bravúros zongorajátéka olyan elsöprő sikert aratott, hogy visszatapsolta a közönség. Az eredeti mű hat tétele:

  1. Prélude
  2. Fugue
  3. Forlane
  4. Rigaudon
  5. Menuet
  6. Toccata

A zeneszerző saját kezűleg rajzolta zeneműve címlapját. Ravel a későbbi – zenekarra áthangszerelt – változatból kihagyta a Fúga és a Toccata tételt. A mű színpadi változatát is elkészítette. 1920. november 8-án a Svéd Balett előadásában tekinthette meg a párizsi közönség. Néhány hónap múlva a balettfeldolgozás századik előadásán maga a zeneszerző vezényelt.

Boleró (Boléro)

1928. november 22-én mutatták be a párizsi Operában. A darab megrendelője a vagyonos, művészetpártoló táncosnő, Ida Rubinstein táncolta a főszerepet. A zseniális zeneszerzői ötletnek köszönhetően kiemelkedik Ravel alkotásai közül. Ennek ellenére (vagy épp ezért) Ravel önironikusan azt mondta Honeggernek: “Csupán egyetlen mesterművet alkottam, a Bolerót; sajnos ebben nincs zene.”

www.filharmonia.com
© 2002–2010 filharmonia.com


Tóth Aladár: Kodály és vonóstriója

1967 Március 6. (43 éve történt)Meghalt Kodály Zoltán Kossuth-díjas zeneszerző, zenetudós, népzenekutató, zenepedagógus.

Idei hangversenyszezonunk egyetlen nagy jelentőségű magyar újdonsága Kodály Zoltán vonóshármasa volt. Ahogy ez a csodálatos mű a maga tiszta művészi önkénytelenségében, inpulzív költőiségében előttünk fekszik, nem is sejteti azt az öntudatos, szinte tudományos fejlődést, melynek eredménye, sem azon problémákat, melyek benne megoldást nyernek. A tudós, a legnagyobb magyar zenefolklorista, teljesen feloldódik, jóformán elveszik a művész Kodályban. Ez talán érthető is, hisz Kodályt nem a filozófus kínzó kétségei, a kutató elolthatatlan kíváncsisága, sem az örök emberi tisztánlátni akarás tette tudóssá, hanem egyedül a magát kifejezni akaró művész eszközkeresése, mikor már megtalálta a magyar (elsősorban székely) népdalokban az ő speciálisan magyar mondanivalója számára a nyelvet, akkor nem «alkalmazta» azt, mint valami tudományos eredményt, hanem beszélt rajta, mint ahogyan az ember anyanyelvén beszél.

Ezt az utat a magyar népzenéhez Kodály Bartók Bélával együtt tette meg. Persze Bartók kizárólagosabb, szertelenségeiben is szigorúbb temperamentum, aki szinte vakon megy rá zenei élményeinek feldolgozására, nem tántorítják el «szép» mellékkörülmények, túlfűtött, víziós képzelete nem ismer hangulati asszociációkat. Kodálynál viszont épp ezek a hangulati elemek nyomulnak előtérbe, mintegy ágyat vetnek a tisztán zenei gondolatoknak. Bartók zenéje a legfeszültebb koncentráció: innen drámaisága, mely gyakran ősi, félelmetes népballadák ritmusára emlékeztet (gondoljunk csak a «kékszakállú» recitativóira). Ezzel szemben a Kodálymuzsika csupa szabad távolság, széles, szenvedélyes kilengés, melyet gyakran gazdagítanak álmodozó tűnődések, mély reflexiók.

A hangulatiság a zenében legtöbbször meglassítja az abszolút zenei konstrukciót, bizonyos kettősséget teremt, amelynek leküzdése az egész tartalom megőrzése mellett rendkívül nehéz feladat. A francia impresszionizmus meg sem kísérelte ezen probléma megoldását és ezért előbb-utóbb az ismeretes dekadenciába kellett elmocsarasodnia. Kodály már érezte, hogy az impresszionizmus eredményei új konstruktív feldolgozásra várnak. Mindamellett ő nem akarta az annyira belső élményévé vált hangulati elemeket elejteni, sőt, mind mélyebb értelmet, mind magasabb hivatást igyekezett számukra biztosítani. Ebbeli törekvéseinek elragadó, fiatal virága az I. vonósnégyes, melyben főleg káprázatos hangszín technikájával ellenállhatatlanul «magához hangolja» a hallgatót, olyan hangulatot teremt lelkünkben, melyben elbódulva isszuk széles, tétova kilengésű dallamait, ezeket a távoli, vágyas, sokszor hatalmas szenvedélyű üzeneteket az örök magyar ugarról.

E kvartett kiváló kvalitásai mellett is nélkülözni kénytelen az abszolút zenei felépítés kizárólagosságát, melyet a hangulati egységekbe tömörítés nem képes pótolni. Ezt érezte Kodály is: érezte, hogy nem elég fürösztenie magát a hangulatokban, hanem azokat zeneileg teljesen át kell élni. Fejlődése következetesen koncentrikus volt. A hangszínek abszolút zenei logikáját kutatta műveinek egész sorozatán keresztül. Furcsa összetételek (cselló-hegedű duett), nehéz szólóformák (cselló-szonáta) mutatják, hogy feladatához induktíve, speciális alapokon látott hozzá.

A most lezajlott hangversenyszezonban bemutatott vonóshármas Kodály Zoltán célhozjutását jelenti. A mű határozott formájú, főleg az első tétel (Allegramente), mely tiszta szonátaformában van tartva, kidolgozás nélkül, gyönyörű, melodikus átvezető résszel. Ezen tételben nincs sok lényegében új mondanivalója a szerzőnek, kitartott, szenvedélyes dallamainak szólam- (főleg oktáv) paralleljei, itt is jól ismert, érdekesen távoli csengésükkel kerülnek le Kodály palettájáról. Általában nem olyan mély, mint a második, nem olyan gazdag, mint a harmadik tétel és mégis úgy érezzük, hogy ennél «szebbet» Kodály sohasem írt, (ha ugyan az egész kamarazene irodalomban találunk párjára). A középső tétel (lento ma non troppo) oldja meg a legszembetűnőbb módon a hangszínekkel való felépítés feladatát. Furcsa, izgatott zizegéstől körülvibrálva szólalnak meg a motívumok halk, szaggatott panaszbeszédben. A viola kezdi, majd sorra következik a két hegedű is, nyugtalan feljajdulások vezetik be a rövid kitörést: az első tétel főmotívumának reminiszcenciáját. E ff. fellázadás után valami mélységes apátia üli meg a hangszereket, melyek végül a szabályos ismétlést lágy pasztorálszerű tónusban zárják le. A harmadik tétel vidámabb jellegű, színben, ritmusokban, tematikában annyira gazdag, hogy nem vállalkozhatom rá, hogy az olvasót végigvezessem rajta, mint az előző tételen.

A trió 2 hegedűre és brácsára van írva, és már magában ez a szokatlan összetétel is próbára teszi a komponista invencióbeli zsenialitását, hiszen le kell neki mondania a felső szólamoktól mélyen levihető basszus kiteljesítő hatásáról. Mindamellett úgy hisszük, hogy ezen nehéz forma feltétlenül segítségére volt Kodálynak céljai megvalósításában, a három hangszer együttese ugyanis kiválóan alkalmas arra a rendkívül finom nüanszmunkára, melyre éppen itt szükség volt.

Kodály vonóshármasával elérkezett a legnemesebb, legtisztább konstruktív művészethez és meg vagyunk róla győződve, hogy ez a mű nem csak Kodály életében, hanem az egész magyar kamarazene fejlődésében is határkövet jelent.

Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 13-14. szám · / · Figyelő

Andres Segovia zeneszerző emlékére

E napon született Andres Segovia zeneszerző (1893)

Mondj egy híres latin-amerikai irodalmárt! Ugye nem nehéz? Szinte minden országban Nobel díjas vagy világhírű írók, költők teremnek. Ha mondjuk, elindulunk a kontinens nyugati (spanyol nyelvű) oldalán dél felé, a guatemalai Miguel Angel Asturias, a columbiai Gabriel Garcia Marquez, a perui Mario Vargas Llosa és a chilei Pablo Neruda “jön szembe” velünk.

De mi a helyzet a zeneszerzőkkel? Szinte alig van közismert. Pedig Latin-Amerika a zene hazája is. Minden jel szerint Heitor Villa-Lobos (1887-1959) brazil zeneszerző volt az első latin-amerikai komponista, aki nemzetközi hírnévre tett szert. Több, mint 1000 zeneművet írt, ebből 12 a szimfónia, 5 zongora concerto, sok a kórusmű, rengeteg a kisebb dal. Kedveltek gitárra készült darabjai is (sokat játszott közülük a magyar Szendrey-Karper László vagy a spanyol Andrés Segovia is). Ide kattintva elindul egy kis gitárzene átirat, háttérmuzsikaként (midi 4’26″, 18 kB).

Szerzeményeinek többsége a helyi népzenéhez nyúl vissza. Egyik leghíresebb műve a Bachianas Brasilieras, amely Bach barokk zenéit festi át brazil színekkel. Ennek 5. tételéből hallgassuk meg a népszerű Ária, más néven Cantilena feldolgozását (midi 3’48″, 12 kB). Ugyanennek másik változata zenekariasabb hangzással (midi 6’05″, 20 kB), de szopránra és csellókra hangszerelve is érdekes (RealAudio). Figyeljük, hogyan keveredik benne a lágy bachi dallam a brazil szerenádokkal!

Mint a dátumokból látszik, az idén van Villa-Lobos halálának 40. évfordulója, ami a szokottnál is nagyobb figyelmet irányít rá. Meglehetősen nagy tömegű anyag található róla az interneten, zömében angol és portugál nyelven. A lapokon életének, műveinek szöveges ismertetése, zeneelméleti tanulmányok, képek tömege – ahol az elmaradhatatlan szivarral látható -, kottarészletek, zenék. A hangfájlok többségükben midi formátumúak. Kiindulásnak egy jó linkgyűjtemény (e lapokon még sok további címet találunk):

Cantus Quercus Press, California Red Deer Public Library, Alberta – nagyon bő  M. A. K. Fontana lapjai – midi zenék

Forrád: Érdekességek az interneten

Museu Villa-Lobos, Botafogo – a “hivatalos”  Malaspina Great Books, Kanada – sok cím  Revista Electronica de Musicologia – gitárművekről

Arcangelo Corelli emlékére

E napon született Arcangelo Corelli zeneszerző (1653)

Arcangelo Corelli korának egyik legnagyobb hegedűse és a barokk szonáta és concerto kiemelkedő mestere.
Faenzában kezdte meg zenei tanulmányait, és tizenhárom éves volt, amikor Bolognába került, ahol négyévi tanulás után a Filharmonikus Akadémia tagja lett 1670-ben.
Élete nagy részét Rómában töltötte Krisztina királynő udvarában, ahol Ottoboni bíboros szolgálatában állott, mint hegedűművész és zeneszerző.
Corelli már életében európai hírnévre tett szert, „… előadóként és teremtő zseniként játszik a hegedűn felfedezi, hogy a hegedű éneklésre termett, és megtanítja olyan melódiákat dalolni, amelyekben 300 év múltán is az eszményi olasz dallamot tiszteljük.” Műveit Itálián kívül Londonban, Amszterdamban, Antwerpenben, Párizsban is kiadták.

Életművének legfontosabb műfaja a szonáta, szerkezetét ő csiszolta véglegessé. Öt sorozatban adta ki szonátáit, melyek 1-5-ig kaptak opusszámot, és minden sorozat 12-12 darabot tartalmaz. Triószonátákat tartalmaz az első négy opus (két magas dallamjátszó hangszer és continuo szerepel) az ötödik opus pedig hegedűszonátákból áll. Négy vagy öt tételesek, amik mindig lassú tétellel kezdődnek és gyorssal zárulnak. Jellemző, hogy a leírt kotta csak vázlatnak tekintendő, az előadónak stílusismeretének felhasználásával saját fantáziája alapján rögtönözve kellett előadni a műveket. „Egyedülálló lassú tételeinek minden hangjegye zseniálisan mértéktartó, a textúra nemesen áttetsző. Az arányok és hangsúlyok ösztönösen tökéletesek. Gyors tételei, táncai szinte zsigeri impulzusokként hatnak, és hatásuk különösen átütő, ha előadójuk a kor játékstílusát értő zenész.
Noha templomi és kamaraszonátái is óriási hatásúak voltak, 12 concerto grossója az, aminek fenséges arányai mind Vivaldi (Op. 3) mind Handel (Op. 6) mind Bach (egyes brandenburgi versenyek) művészetében mély nyomokat hagytak.” A concerto grossók a 6. opusszám alatt kiadott sorozatban találhatók.

Nagy Enikő

Budapesti Fesztiválzenekar.hu/vendégművészek
Inczédy.hu

Válogatás a Zenei Gyűjtemény anyagából – szonáták
Válogatás a Zenei Gyűjtemény anyagából – könyvek
Válogatás a Zenei Gyűjtemény anyagából – concerto grosso
Válogatás a Zenei Gyűjtemény anyagából – concerto grosso

Fusignano 1653. február 17. – Róma 1713. január. 8.

Forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár

Felix Mendelssohn-Bartholdy emlékére

1809 Február 3. (201 éve történt)
Hamburgban megszületett Felix Mendelssohn-Bartholdy német zeneszerző
, akinek legismertebb műve Shakespare “Szentivánéji álom” című darabjához írott nyitánya, amely minden esküvőn felcsendül.

A németországi zsidó családból származó zeneszerző a klasszika és a romantika határán alkotott, művei zenei formája a klasszikát, a lírikus elemek a romantikát tükrözik. Zongoristaként már 9 évesen nyilvános szereplést vállalt, komponálni 11 éves korában kezdett. Írt operákat (“Camacho esküvője”), oratóriumokat (“Paulus”, “Elias”), egyházi zenét, kórus- és zenekari műveket (“Reformációs”, “Olasz”, “Skót” szimfónia), kamarazenét és zongoradarabokat.

Wolfgang Amadeus Mozart

1756 Január 27. (254 éve történt)
Megszületett Wolfgang Amadeus Mozart osztrák zeneszerző, zongorista, orgonista, karmester
(Varázsfuvola, Don Giovanni).

 

Wolfgang Amadeus Mozart életrajz

Osztrák zeneszerző. Az úgynevezett „bécsi klasszikus” stílus és egyúttal az egész zenetörténet egyik legnagyobb muzsikusa. Együtt csodálhatjuk benne a kivételes, született tehetség nagyságát és egy gazdag, teljes értékű zenei korszak eredményeit. Komponistaként minden műfajban az élen járt: operában, szimfóniában, verseny- és zongoraműben, kamara- és vokális zenében, templomi muzsikában.

1756. január 27-én született Salzburgban. A város abban az időben a Szent Római Birodalom egy érseksége volt. Születése másnapján keresztelték meg a Szt. Rupert katedrálisban, Johannes Chrysostomus Wolfgangus Theophilius Mozart névre. Teljes neve gyakran változott élete során. 1770-től Olaszországban Wolfgango Amadeo-nak, majd 1777-től Wolfgang Amadé-nak hívta magát.

Apja, Johann Georg Leopold Mozart egyházi muzsikus, hegedűművész, pedagógus, a salzburgi érsek udvari zeneszerzője és másodkarmestere volt. Ő sváb, felsége, Anne Marie Pertl osztrák származású volt.
Hét gyermekük közül sajnos csak az 1751-ben, negyedikként született Maria Anna (Nannerl) és az utolsónak, hetediknek született Wolfgang érte meg a felnőttkort.
1756-ban, Augsburgban megjelent apja hegedűiskolája „Versuch einer gründlichen Violinschule” címmel, mely a maga korának egyik legfontosabb pedagógiai és elméleti munkája.

Wolfgang fantasztikus zenei tehetségét apja igen korán felfedezte. Leopold Mozart széleskörű zenei ismeretekkel látta el a csodagyermeket. A kis Mozart meglepő gyorsasággal tanult, sőt alig öt évesen zenét is írt.

1761. január-februárjában írta meg első kompozícióit (Andante zongorára K. 1a, Allegro zongorára K. 1b). E rövid darabok kizárólag apja kézírásában maradtak ránk, ezért eldönthetetlen, milyen mértékben Mozart saját művei.
Ez év szeptember 1-jén jelent meg először a nyilvánosság előtt a salzburgi egyetem aulájában, ahol a latin iskoladrámában, a „Sigismundus Hungariae Rex”-ben szerepelt.

1762. januárjában 3 hétre Münchenbe utaztak, ahol a választófejedelem előtt szerepeltek. Szeptember 18-án az egész család Bécsbe ment, ahol Mária Terézia császárnő fogadta őket.
A császárnő egy-egy rend udvari öltözetet küldött a gyerekeknek, ezt viselték a később Salzburgban készült híres festményeken. Útközben Passauban és Linzben álltak meg koncertezni.
Mozartéknak Bécsben azonnal jelentkezniük kellett a császári családnál, s diadalainak sorozatát csak vörhenyben való megbetegedése akasztotta meg. Felgyógyulása után magyar pártfogók meghívására a család Pozsonyba utazott, majd visszatérve a császárvárosba, vendégszereplésüket Kinsky grófnő egyik ünnepélyén fejezték be.

Fél Európa a gyermek Mozartot ünnepelte, aki ezáltal megfordult a legmagasabb társadalmi körökben is, elsajátította a szertartásos, mértéktartó udvariasságot, megismerte az európai élet felhőtlen eleganciáját, amely művészetére is hatással volt.
A 6 éves csodában a bécsi laikusok nem a zenei értékeket, hanem inkább a kis „csodagyereket” bámulták.

1763. január 5-én tért vissza a család Salzburgba. Februárban játszott Wolfgang először a nyilvánosság előtt hegedűn és csembalón, és ekkoriban kezdett orgonán játszani. Június 9-én nagyszabású koncerkörútra indult a Mozart család. Június 12-én Münchenbe érkeztek. Másnap Mozart a választófejedelem nymphenburgi kastélyában játszott és hallotta hegedülni a híres Tomasinit.
Ezután Augsburgban rendezett három hangversenyt, ahol tanulmányozhatta az olasz G. A. Pagannelli világiasan könnyed zenéjét.

Útja innen Ludwigsburgba vezetett, ahol ugyan nem jutott el a szeszélyes fényűző herceg elé, de megismerkedett kora egyik legnagyobb zeneköltőjével, Jommellivel és hallotta Nardini tökéletesen kiegyenlített hegedűjátékát.
1763. július 18-án Schwetzingenben a tiszteletére rendezett akadémián megcsodálhatta a világhírű mannheimi zenekart, J. B. Wendling, a kiváló fuvolaművész virtuóz produkciójával együtt.

A különféle kiemelkedő produkciókon keresztül a kis Mozart közelebb férkőzhetett a különféle hangszerek sajátos szelleméhez, hogy majdan felfedezhesse a hangszer „lelkét”, a hangszínek kombinatív és szólisztikus szépségét, olyan mélyen, ahogy azt előtte csak nagyon kevesen tették.
Ezen a napon meghallgatta őt Carl Theodor választófejedelem. Innen Mainzba utaztak, ahol nyilvános koncert keretében léptek fel. Aachenben Anna Amalia porosz hercegnő előtt játszottak.
Azután az akkoriban osztrák birodalomhoz tartozó Németalföldre, Brüsszelbe utaztak, ahol öt hét várakozás után a kormányzó, Károly lotharingiai herceg előtt játszottak.

1763. november 18-án Párizsba érkeztek. Itt von Eyck bajor követnél laktak és F. Melchior Grimm báróban, az irodalmi körök egyik vezéralakjában agilis pártfogóra találtak. A legelőkelőbb körök tárt karokkal fogadták őket.
Két hétig tartózkodtak Versailles-ban, és külön engedéllyel két nyilvános hangversenyt is adhattak. 1764. január elsején XV. Lajos előtt játszottak.

1764. árpilis 20-án érkeztek Mozarték Londonba, ahol a következő esztendő augusztusáig maradtak, egyre-másra aratva a legnagyobb sikereket az udvarnál s a legelőkelőbb zeneértő körökben.
Közben Leopold betegsége folytán hét hetet Chelsea-ben töltöttek. A londoni zenei élet mindenképpen alkalmas volt arra, hogy elmélyítse a párizsi benyomások hatását. Mozart hallhatta a „Kings Theatre”-ben többek között Piccini, M. Vento, F. Giardini, Hasse, Galuppi, Ferradini operamuzsikáját, gyönyörködhetett a világhírű kasztráltak művészetében, sőt Manzuolitól maga is megtanult énekelni.
Mestere szerint: vékony hangon, de tökéletes előadással énekelt.

A legnagyobb hatást Mozartra azonban ekkor két német zenész gyakorolta: K. F. Abel, a mannheimi iskola telt, erőteljes hangzásokra törekvő szimfonikusa, és mindenekelőtt J. Chr. Bach, aki miután alaposan kipróbálta Mozart tehetségét, behatóan foglalkozott a csodagyermekkel.

Londonból Caroline, Nassau-Weilburgi hercegnő meghívására 1764. szeptember 11-én Hágába érkezett. Útközben Lille-ben egy hónapig feküdt betegen.
Hágában első hangversenye után nővérével együtt súlyosan megbetegedett hastífusz-fertőzésben. Felgyógyulása után megtartotta második hangversenyét, majd 1766 januárjában Amsterdamban töltött négy hetet, aztán ismét Hágába, onnan Párizsba utazott. Ezután útba ejtve Dijont, Bernt, Zürichet, Donaueschingent, Ulmot, Münchent, végre 1766 november végén viszontláthatta salzburgi otthonát.

Sigismund, Salzburg érseke, annak érdekében, hogy megbizonyosodjon az akkor 10 éves gyermek mesébe illő talentumáról, egy hétig magánál tartotta és valóságos vesztegzár alatt komponáltatta meg vele első oratóriumát („Die Schuldigkeit des ersten Gebots” első felvonása ), melyet nagy sikerrel mutattak be az udvarnál.
Ugyanez év első felében Mozart még két jelentősebb alkalmi szerzeménnyel bizonyította be rátermettségét.

Újabb hangversenyútra indultak, és 1767. szeptember 11-én Bécsbe érkeztek. Azonban a nagy himlőjárvány miatt nem maradtak itt, hanem Olmützbe menekültek, s minthogy a gyermekek mégsem kerülhették el a betegséget, csak 1768. január 10-én tértek vissza a császárvárosba, ahol II. József császár kegyesen fogadta Mozartot, sőt operakomponálással is megbízta.

Mozart csakhamar el is készült első „opera buffá”-jával, a „La finta semplice”-vel (K 51/46a), melynek előadását azonban színházi intrikák megakadályozták. Egyedül egy kis német daljátéka, a Bastien és Bastienne (Bastien und Bastienne) került bemutatásra. Ezt a művet a zenetörténet Mozart első remekműveként tartja számon.

1769. január 5-én érkezett vissza Salzburgba, ahol pozícióját a bécsi siker jelentékenyen emelte: az érsek májusban előadatta a La finta semplice-t, és október 27-én kinevezte salzburgi udvari koncertmesterévé.

1769. december 13-án apjával elindult nagy olaszországi útjára. Először Innsbruckba mentek, majd december 17-én Roveretóba, ahol orgonakoncertjének hírére úgy megtelt a templom, hogy a kis művész csak nagy nehezen tudott a hangszerhez férni.
Hasonló körülmények között koncertezett Veronában, ahol szimfóniával, a legnehezebb kompozícióknak lapról való lezongorázásával, áriaimprovizálással, illetve orgonajátékával ejtette bámulatba a legtekintélyesebb zeneértőket, valamint összeismerkedett Locatellivel.

1770. január 10-én Mantovába érkezett, ahol hat nap múlva a filharmonikus társaság hangversenyén ő vitte a főszerepet. Itt, majd Cremonában végignézhette atyai pártfogójának és őszinte bámulójának, Hassénak egy-egy operáját.
Portrékat festtettek róla, verseket írtak hozzá, valóságos diadalúton érkezett január 23-án Milánóba. Megismerkedett G. B. Sammartinival, az ottani komponisták korelnökével, hallotta Piccini „Cesaere in Egitto”ját, és megbízást kapott egy opera megírására, melyet az év végére el kellett készítenie.

1770. március 14-én elhagyták Milánót, március 15-én Lodiban, egy fogadóban leírta első vonósnégyesét.
Március 26-án Bolognában akadémiát rendeztek a tiszteletére, s a hangversenyen jelenlevő Padre Martini, a híres teoretikus és zeneszerző komoly próbák után tanítványává fogadta. Itt hallhatta Farinellit is.
Március 30-án Firenzébe érkezett, s az udvarnál többek között Nardinivel duózott.

Április 11-én Rómában sikert sikerre halmozott. A sixtusi kápolnában végighallgatta Allegri 4-9 szólamú “Misereré”-jét, amelyet az ottani kórus hagyományosan kizárólagos tulajdonának tekintett. Mozart emlékezetből lejegyezte a művet.
Május 4-én Caupán keresztül Nápolyba utazott, ahol felújíthatta ismeretségét Jommellivel. Érintkezésbe került a nápolyi opera vezető szellemiségeivel, köztük Paisielloval, Fr. Di Majóval, P. Caffaróval, továbbá Caffarellivel, a híres kasztrált énekessel, eljárhatott a vígopera színházakba, melyeket elsősorban Piccini és Paisiello művészete uralt.

1770. június végén visszatért Rómába, ahol elnyerte a pápától az Aranysarkantyús lovagrend keresztjét.
Július 20-án Bolognába tért vissza, ahol alapos vizsga után felvették az „Accademia dei Filarmonici” zeneszerzőtagjainak sorába. Itt, a Padre Martinivel való találkozással vette kezdetét egy életre szóló, fontos kapcsolat.
Október 18-án Milanóba érkezett, ahol befejezte megrendelt operáját, mely „Mitridate, Re di Ponto” (K 87/74a) címmel december 26-án a szerző vezényletével óriási sikert aratott, és egymás után hússzor került színre.

Október 24-én ismét útra kelt, hogy eleget tegyen egy milánói megrendelésnek. November 4-én érkezett a városba, s már december 26-án színre került új operája, a „Lucio Silla”, melynek kripta-jeleneteiben a drámai erő, a tragikum hangja is megszólal. Ez a mű, valamint a „Mitridate Ré di Ponto” című dalmű, és az „Ascanio in Alba című opera olaszországi útjának emléke, az olasz muzsika jegyében fogant.

1771 januárjában a veronai Accademia Filarmonica-n tiszteletbeli karmesterré választották.
Miután ellátogatott Torinóba és a karnevált Velencében töltötte, 1771. március 12-én hazafelé vette útját. Padovában felkereste F. A. Vallottit, a híres teoretikust és megbízást vállalt a Betulia liberata oratóriumra (K 118/74c).
A mű megkomponálására csak Salzburgban került sor, ahova március 28-án érkezett haza.

Augusztusban azonban ismét Milánóba szólította egy főúri esküvő, melynek megünnepléséhez október 17-én az „Ascanio in Alba” (K 111) színpadi szerenátával járult hozzá, Mária Terézia megbízásából.
December 15-én ismét Salzburgban volt.

Sigismund Schrattenbach gróf, a hercegérsek közvetlenül hazaérkezésük után elhunyt. Türelmes munkaadó volt, könnyen engedélyezte Leopold hosszan tartó szabadságait. Utódát, Hieronymus Colloredo grófot 1772. március 14-én nevezték ki érseknek. Az ünnepi szertartásra Mozart szerenátát komponált „Il sogno di Scipione” címmel, amelyet valószínűleg májusban adtak elő.

1771. július 9-én hivatalosan is az udvar szolgálatába állt, 150 forint koncertmesteri fizetéssel.

1772 októberében ismét Olaszországba, Milánóba utazott, ahol „Lucio Silla” című operáján dolgozott. A mű ősbemutatóját, mely hat óra hosszat tartott, december 26-án láthatta a közönség a Teatro Regio Ducal-ban, mely hat óra hosszat tartott.

1773. március 13-án már ismét otthon volt, s ezúttal legfeljebb már csak álmodhatott Itáliáról. Ebben az évben a Mozart család új otthonba költözött, a getreidegasse-i lakásból az akkori Hannibalplatz-ra (ma Marktplatz 8). A tágas lakás kényelmes és kellemes helyszíne volt a nagy baráti és zenésztalálkozóknak is.
Emanuel Schikaneder (1751-1812) színész, színigazgató is gyakran vendégeskedett a családnál. Barátaik azonban inkább értelmiségiek, mint zenésztársak voltak, és gondosan ápolták kapcsolatukat a helyi arisztokráciával.

1773. július 17. táján Leopold Wolfgangot Bécsbe vitte, ahol mintegy 10 hetet töltöttek el. Új ismerőseik közé tartozott dr. Messmer, J. G. Noverre balettmester és Giuseppe Bonno udvari karmester.
Mozart egy közeli kolostorban egy hegedűversenyt játszott, a K. 66-os misét pedig Leopold vezényelte a jezsuiták templomában. Mária Terézia császárnő kihallgatáson fogadta őket.

1773-tól 1777-ig M. Hieronymus szolgálatában Salzburgban (részben Bécsben) tartózkodott. Ez idő alatt kétszer Münchenbe utazott. Ebben az időszakban ismerkedett meg Haydn művészetével.
Az olasz út után írt 4 szimfóniája (K 162, 181, 182, 184) még csak sejteti, de már a bécsi hatás alatt keletkezett 5 szimfónia (K 183, 199-202) közül különösen a napsugaras, ragyogó A-dur (K 201), de még inkább a tragikus g-moll (K 183) gyönyörűen példázza a témáknak, motívumoknak, sőt, maguknak az egyes tételeknek egymásra rávilágító, egymást szervesen kiegészítő egységes koncepcióját.

Haydn „Sonnenquartett”-jének hatására írta hat vonósnégyesét (K 168-173). Sorra készültek zongoraszonátái (K 279-284), versenyművei, egy fagott-koncert (K 191), öt hegedűverseny (K 207, 211, 216, 218, 219), a Concertone két szólóhegedűre (K 190), zongoraversenyek (K 175, 238, 246, 271), egy három zongorára írt versenymű (K 242). Ebben a periódusban komponálta divertimentóit, szerenádjait.

1773 elején kezdte el, és az év vége felé fejezte be első vonósötösét (K 174), melynek mintái Michael Haydn ugyanebben az évben keletkezett kvintettjei voltak.

1774 nyarán Mozart felkérést kapott opera írására a müncheni karneváli szezonra. A munkához szeptember táján kezdett hozzá és december 6-án hagyta el apjával Salzburgot. Valószínűleg már csaknem befejezett partitúrát vitt magával.
Nővére később csatlakozott hozzájuk. Először december 29-re tűzték ki az opera, „La finta giardiniera” bemutatóját, később azonban január 13-ra halasztották. Anyjának írt beszámolója szerint a közönség nagy tapssal jutalmazta a darabot, és két további előadásra került sor.

A darab álöltözetek és személycserék meséje. Néhány ária, a cselekmény mesterkéletlen humorát követve, egyszerű és közvetlen; mások gazdagabb harmóniavilágukkal, szövésmódjukkal Mozart jellem- és helyzetábrázoló készségének fejlődéséről tanúskodnak.
Később, 1780-ban a művet Johann Heinrich Böhm utazó társulata tűzte műsorra németül, Singspielként, prózai párbeszédekkel.

1776 januárjában mutatták be Salzburgban a „Thamos, Egyiptom királya” (Thamos, König von Ägypten K 243) című darabot Mozart zenéjével.

Salzburg egyre szűkösebb lett Mozart számára. Az érsek nem volt nagy barátja a muzsikának, és Mozartnál fokozott mértékben mutatta ki a prózai léleknek a művésszel szemben táplált örök ellenszenvét és gőgjét.
Figyelmeztette Mozartot, hogy nála ne is számítson előnyösebb pozícióra, és egyre nehezebben teljesítette a szabadság-kéréseket, melyekben a köteles szolgálatkészség hiányát, a szolgának ura ellen való lázadását látta.
Az ifjú zseni mind szűkösebbnek és fojtóbbnak érezte salzburgi helyzetét és körültekintő atyja irányítása alatt arra törekedett, hogy tehetségéhez méltóbb pozícióba kerüljön.

Miután Bécsben és Münchenben erre nem mutatkozott alkalom, újabb nagy művészkörútra szánta magát, s mivel nem kapta meg a kért szabadságot, kilépett az érsek szolgálatából.
A Salzburgot elhagyó Mozart azt a kedvezőbb életformát kereste, mely alkalmat ad belső világának teljes kibontakoztatására egy nyitottabb, befogadóbb környezetben.

1777. szeptember 23-án indult Párizs felé. Apja nem kapott szabadságot, így anyja utazott vele. Münchenben 17 napot töltöttek, majd Augsburgba mentek tovább, ahol két hétig maradtak.
Október 30-án Mannheimbe érkeztek. Mozart belekerült a helybeli irodalmi életbe, megismerkedett Christoph Martin Wielanddal. Ott volt a nagyszerű mannheimi zenekar és a vele kapcsolatos instrumentális virtuóz-kultúra.
Mozartot legjobban egy nagy tehetségű, de még pályakezdő szoprán énekesnő, Fridolin Weber udvari basszista és kottamásoló leánya, a 16 éves Aloysia kötötte Mannheimhez.

Mozart minden rendelkezésre álló eszközzel támogatta a szűkösen élő Weber családot, nagy gonddal irányította Aloysia énektanulmányait. Szerelmének leggyönyörűbb záloga az a csodálatos Recitativo és ária (Alcandro lo confesso – Non so d’onde viene, K 294), melyet Aloysiának komponált.

1778. március 14-én azonban apja parancsára elbúcsúzott Mannheimtől és március 23-án anyjával együtt Párizsba érkezett. Itt Grimm báró változatlan szeretettel fogadta, Mozart pedig találkozott atyai barátjával és mesterével, J. Chr. Bachhal, megismerkedett Noverre-rel, akinek „Les petits riens” balettjéhez nyitányt és 14 zeneszámot komponálhatott, sőt kínos intrikák után sikerrel mutatkozott be a „Concerts spirituels” közönségének is.

Nem volt boldog Párizsban. Leveleiből kiviláglik, hogy szívből megvetette a francia zenét és a francia ízlést. A drága városban nyomorúságos, sötét kis lakásban kellett meghúzódnia, ahová még egy zongora sem fért be, gyalog kellett összeköttetések után futkosnia.
Belefáradt az előkelő ismertségek hajszolásába, bár ezzel, valamint ingerlékenységével magára haragította protektorát, a látogatásait előkészítő Grimmet. Zenei ismeretségei sem lehettek jelentősek, levelei legalábbis azt a benyomást keltik, hogy a párizsi zeneélet vezéregyéniségeivel alig került közelebbi érintkezésbe.

Hangszeres zenéje jelentékenyen gazdagodott újabb művekkel – így a D-dúr szimfóniával (K 297), a „Sinfonie concertante”-val (K297/b), a fuvola-hárfa versenyművel (K 299), egy fuvola-kvartettel (K 298), 2 hegedű-zongoraszonátával (K 304, 306), és 4 vagy 5 szonátával (K 310, 330-333).
Operatervei azonban egymás után hiúsultak meg, ezért Párizsban, ahol az opera egészen háttérbe szorította a hangszeres zenét, helyzete egyre kilátástalanabb lett.

1778. július 3-án anyja, akit nagyon megviselt az utazás fáradalmai, meghalt. Minthogy előnyösebb állásról szó sem lehetett, atyja kénytelen volt Hieronymus érsekhez fordulni, aki hajlandó is volt szolgálatába visszafogadni Mozartot.
A zseni csak akkor szánta rá magát az újabb érseki szolgálatra, mikor atyja Aloysia Weber salzburgi meghívását helyezte neki kilátásba.

Szeptember 26-án indult haza Párizsból. Mannheimbe utazott s itt a régi barátok körében keresett vigasztalást. A Weber család időközben Münchenbe költözött, ahol a december 25-én megérkező Mozartot útjának utolsó nagy kiábrándulása várta: Aloysia hidegen elutasította őt.

1779. januárjának közepén tért vissza Salzburgba. Közvetlenül hazaérkezése után szabályos kérelemmel fordult a hercegérsekhez udvari orgonista kinevezéséért, ami 450 gulden tiszteletdíjjal járt.
Kötelességei: orgonálás a székesegyházban, az udvarnál és a kápolnában, komponálás gazdája kívánsága szerint, valamint a kórusfiúk oktatása.

Helyzetét most éppoly nyomasztónak érezte, mint utazása előtt, munkakedvének elvesztéséről panaszkodott, amire azonban rácáfol szolgálati éveinek (ezúttal udvari és dóm-orgonistaként működött) gazdag termése: 2 mise (K 317 és K 337), 2 kyrie (K 323, 341), 2 vecsernye (K 321, 339), egy regina coeli (K 276), 3 templomi szonáta, valamint német egyházi és világi dalok.
Ezen kívül 3 szimfónia (K 318, 319, 339), a kétzongorás (K 365) és a hegedű-brácsa-versenymű (K 364), az oboa-kvartett (K 370), 2 szerenád (K 320, 361), egy divertimento (K 334).

A drámai zene terén: Thamos, Egyiptom királya (Thamos, König in Ägypten) című drámájához írt színpadi muzsika, s mindenekelőtt az Idomeneo. Ehhez a legutóbbi szerzeményhez Mozart egyik legfőbb vágyának beteljesedése fűződik: a müncheni udvar 1781 karneváljára „opera seria”-t rendelt nála és így keletkezett az „Idomeneo, re di Creta” (K366) mely 1781. január 29-én óriási sikerrel került előadásra.
A darab Idomeneusz krétai királyról szól, aki megfogadja Neptunusznak, hogy ha megmenti a hajótöréstől, feláldozza az első embert, akit lát, partra szállva pedig elsőként fiával, Idamantesszel találkozik. Az operát háromszor adták elő Münchenben.

1781. március 12-én Mozartot Bécsbe hívták, ahol a II. József császár trónra lépését kísérő ünnepségek alkalmából odaérkezett salzburgi érsek kíséretéhez csatlakozott. A kért hathetes müncheni szabadságot csak nehezen engedélyező érsek közben Bécsbe utazott, s magához rendelte Mozartot, aki, hogy bevárja műve sikerét, túllépte a határidőt.

Hieronymus Mozartot Bécsből szinte máról holnapra haza akarta küldeni Salzburgba. Mozart 1781. június 8-án megjelent az érseknél, hogy személyesen adja át elbocsátási kérvényét.
Ezt először visszautasították, de június 9-én, újabb kihallgatás során a főkonyhamester, Arco gróf tettlegességre ragadtatva magát, egyszerűen kidobta az előszobából. Ilyen megalázó módon nyerte el Mozart a hőn áhított szabad életet.
Az élményekben és különösen szomorú tapasztalatokban gazdag 1777-1781-es esztendők mélyen feldúlták a zeneszerző lelkét és ezzel zenei fejlődését is hatalmas lépésekkel vitték előbbre.

Az érseki szolgálattól megszabadult Mozart régi mannheimi ismerőseinél, a Bécsbe áttelepült Weberéknél talált barátságos hajlékot. Aloysia 1780-ban feleségül ment Joseph Lange színészhez, tehát csak az anya és otthonmaradt lányai, Josepha, Constanze és Sophie voltak a vendéglátók.
Mozart csakhamar úgy érezte, hogy a „hamis” Aloysia okozta csalódásért a legszebb kárpótlást találhatja a „kis fekete szemű”, „szép alakú”, „sem csúnya, sem szép”, „nem szellemes”, de „a világ legjobb szívű” asszonyában, a „házias”, „feleségnek, anyának való” Constanzében.
1781 végén Mozart és Constanze kapcsolata elmélyült.

Jövendő anyósának cselszövése nyomán aztán Mozart olyan helyzetbe került, hogy Constanzéval folytatott állítólagos szerelmi viszonya miatt vagy házasságra, vagy kártérítésre kényszerítették.

Gróf Rosenberg, az opera intendánsa felkérte Mozartot egy opera komponálására, aki frissen dolgozva új operáján, egyre több összeköttetést szerezve a zenekedvelő szalonokban, bizakodón tekinthetett a jövőbe.
Nagyrészt erről a vidám életkedvről tanúskodnak szabad élete első 14 hónapjában keletkezett remekművei: egy kétzongorás szonáta (K 448), a C-dúr fantázia és fúga zongorára (K 394), zongora- (K 352, 398) és hegedű-zongora (K 359, 360) variációk, 4 hegedű-zongora szonáta (K 376, 377, 379, 380), 2 fúvós-szerenád (K 375, 388), a később szimfóniává átalakított Haffner-szerenád (K 385), és egy ária (K 383).

Az új opera nehezen alakult. Mozart csak hosszas keresés után talált megfelelő szövegkönyvet Chr. Fr. Bretzner „Belmonte und Constanze oder die Entführung aus dem Serail” (Szöktetés a szerájból) daljátékában, melyet azután G. Stephanie operai inspektorral átalakíttatott.
Az előadást sokáig húzták-halasztották, végül a császár közvetlen utasítására 1782. július 16-án színre került a különleges, keleti ihletésű dalmű a Burgtheaterben “Szöktetés a szerájból” címmel, mégpedig óriási sikerrel, melyet a leghevesebb intrikáknak sem sikerült kisebbíteni.

A zene ereje és léptéke, valamint a szerkezet néhány vonása révén a mű túllép a bécsi Singspiel hagyományának konvencionális határain.

A Weber családban kialakult nehéz helyzet tetőpontjára jutott, s Mozart elszánta magát a házasságra. 1782. július 31-én levélben apja hozzájárulását kérte.
Augusztus másodikán a pár közösen áldozott, 3-án aláírták a házassági szerződést, 1782. augusztus 4-én pedig, Mozart apjának akarata ellenére, a bécsi Stephansdom-ban megtartották az esküvőt.
Apja szerint Wolfgang egy kétes családból származó, nincstelen lányt vett el. Constanze ekkor 20, Mozart 26 éves volt. Házasságuk boldogan indult. Constanze lojális és gyengéd, bár néha kissé meggondolatlan feleség volt.

Anyagi gondjaik azonban már az esküvő után jelentkeztek, amikor Waldstätten bárónőtől kellett pénzt kölcsönözniük. Gyakran utalnak arra, hogy Constanze pazarló volt. Az igazsághoz valószínűleg Nannerl megállapítása járt a legközelebb, miszerint Mozart képtelen volt saját pénzügyeinek intézésére, Constanze pedig nem tudott neki segíteni.

Mozart 1782 és 1786 között 15 zongoraversenyt írt, közöttük olyan remekműveket, mint a G-dúr (K 453), a d-moll (K 466), Esz-dúr (K 482), A-dúr (K 488), C-moll (K 491) és 2 C-dúr (K 467, 503) koncert. Hozzájuk csatlakozik a grandiózus C-moll zongoraszonáta (K 457).

Mozart azt a hatalmas társadalmi karriert, melyet ezekben az években befutott, elsősorban tüneményes zongoraművészetének köszönhette. Bekerült a legelőkelőbb zenei szalonokba, ahol nem győzték bámulni minden képzeletet felülmúló improvizáló-művészetét, játékának költői kifejezőerejét, harmonikus formai lekerekítettségét.

A zeneszerző Bécs hangversenyéletének dédelgetett kedvence lett. A rendkívül fejlett bécsi zenekultúra a maga arisztokratikus jellegével nem lehetett a „nagy tömegek” kultúrája, ezért elsősorban a kamarazene melegágya volt.
Mozart erőteljesen kapcsolódott bele ebbe a bécsi kamarazenébe, hogy a vonósnégyes területén Haydnnal a műfajnak immár valóságos örök eszményképét valósítsa meg. Haydn korszakalkotó „orosz” kvartettjeinek mintájára Mozart 6 vonósnégyest komponált.

1783. június 17-én született első gyermeke: Raimund Leopold. November végén Constanze-val (a gyermek nélkül) Salzburgba utazott, s mire körülbelül három hónap után visszatértek, fiuk halott volt.
Összesen hat gyermekük született, közülük ketten érték meg a felnőttkort: Karl Thomas Mozart (1784-1858) és Franz Xaver Wolfgang Mozart (1791-1844).

Bécsbe visszatérve Mozart folytatta a tanítást, amely jövedelmének alapját biztosította. A tanítás mellet műveinek kiadása, de mindenekelőtt a gyakori koncertek, akadémiák biztosították megélhetését.
1783. október 26-án, Salzburgban mutatták be C-moll miséjét (K 427/417a), melyben Constanze is énekelt.

1784-ben nővére, Nannerl megházasodott. 1784. szeptember 21-én született második gyermeke: Karl Thomas Mozart.

1787. december 11-én belépett a szabadkőműves páholyba, melynek mindvégig buzgó tagja maradt. A szabadkőművesség lényegében a szabadgondolkodó értelmiség mozgalma volt, amelyet nem annyira a politikai eszmények, mint inkább a felvilágosodás filozófiai ideáljai foglalkoztattak.
Különböző zenéket írt a szabadkőműves szertartásokra és a páholyok egyéb összejöveteleire. Mély idealizmusa csodálatosan tiszta és nemesen egyszerű hangokat talált a humanista eszmény hirdetésére, ahogy azt részben már első szabadkőműves-kompozíciói: 2 kantáta (K 429, 471), 2 kórus (K 483, 484) és a Gesellenreise dal (K 468) is elárulják.

Ezt az alkalmi sorozatot az a megrázó erejű, komor gyász-szimfónia (Maaurerische Trauermusik K 477) egészíti ki, mely Esterházy Ferenc (Mozart páholyának nagymestere) és Georg Aug. von Mecklenburg-Strelitz herceg halálára készült.

Stílusának további mélységet adott Johann Sebastian Bach munkáinak alapos megismerése. A Bach művészetétől megtermékenyült mozarti fantáziának első és legnagyobb szabású megnyilatkozása a monumentális (és befejezetlen) c-moll mise (K 427), mely a „Requiem”-et leszámítva Mozartnak arányaiban és költői tartalmában egyaránt leghatalmasabb mise-kompozíciója.
A c-moll misét a „Szöktetés” után kezdte komponálni, egy korábbi fogadalomból kifolyólag, melyet Constanze súlyos betegsége alkalmából tett.

A Bachhal való találkozást követően jelenik meg a polifon szerkesztésmód Mozart zenéjében.

1785-ben mélyült el barátsága Haydnnel. Bécsben találkoztak először, s bár Haydn jóval idősebb volt, mégis igazi barátság szövődött kettejük között. Haydn elismerte, sőt nagyra értékelte a nála fiatalabb Mozart tudását, és egyenrangú társnak tekintette őt. Mozart művészi alázattal megvallotta, hogy vonósnégyeseit „Haydn-minta” szerint alkotta.

Beethoven, a bécsi klasszikusok legfiatalabb tagja is találkozott Mozarttal. A fiatal zeneszerző tizenhat évesen Bécsben kereste fel Mozartot, és kérte, hallgassa meg zongorajátékát, s fogadja őt tanítványának.

1786. február 7-én egy schönbrunni ünnepély keretében mint színpadi szerző szerepelhetett „Színigazgató” (Der Schauspieldirektor, K 486) című kis alkalmi egyfelvonásossal.

Mikor az olasz opera diadala már kétségtelenné vált, Mozart felhagyott német opera-terveivel és olasz librettó után nézett.
1786-ban Lorenzo da Ponte színházi költővel való ismeretsége meghozta a szerencsés fordulatot: da Ponte vállalkozott szövegírásra, Mozart kívánságára Beaumarchais „Figaro házassága” vígjátékából készített librettót, sőt a császárnál az olasz párt fondorlatai ellenére is keresztül tudta vinni az opera elfogadtatását.

1786. május 1-jén így került színre a császár parancsára a „Figaro házassága”, (Le nozze di Figaro), óriási sikerrel. A két furfangos szolgálójától félrevezetett nemesúr témáját feldolgozó mű Bécsben az év folyamán a premieren kívül még nyolcszor került előadásra. Decemberben a Prágai Színházban aratott nagy sikert.

1786. október 18-án megszületett harmadik fia: Johann Thomas Leopold, aki azonban csak egy hónapot élt.

1787. január 11-én a legelőkelőbb zenekedvelők és szakkörök meghívására Mozart Prágába ment, ahol rajongó szeretettel fogadták, és a Figaro előadásain, valamint január 19-i hangversenyén forró ünneplésben részesítették. A prágai utazás legfontosabb eredménye azonban a következő évre kötött operaszerződés volt.

Mozart 1787 februárjában tért vissza Bécsbe, ahol kétszeres erővel nehezedtek rá az egyre kedvezőtlenebb viszonyok, s mivel nem tudott álláshoz jutni, elfogadta angliai tisztelőinek meghívását.
Miközben az udvar és a közönség új operáknak tapsolt, Mozart szinte máról-holnapra „kiment a divatból”.

Családi élete sem volt kielégítő. Constanze sajnos korántsem volt az a „feleségnek való” teremtés, akinek őt Mozart képzelte. Ez a közönséges gondolkodású, könnyelmű nőszemély csak a vidám szórakozásokban állta meg a helyét, egyébként a háztartásban nem tartott rendet, a pénzzel pedig éppoly kevéssé tudott bánni, mint az anyagi dolgokban ugyancsak kevéssé jártas férje.

1787 májusában, súlyos betegség után meghalt édesapja. Ezekben a hanyatló, szomorú napokban írta Mozart – da Ponte szövegére – minden idők egyik legnagyszerűbb operáját, a „Don Giovanni”-t (K 527), mely 1787. október 29-én Prágában a szerző személyes vezetésével valósággal lázba hozta a közönséget.
December 7-én II. József császár, a prágai siker, valamint a Mozart angliai kivándorlásáról keringő híreknek hatására a komponistát kinevezte kamaramuzsikusnak. A rég óhajtott állás azonban csak arra volt jó, hogy Mozartot Bécshez kösse.
800 guldent kapott, ami kezdő fizetésnek kevés volt. A sértett zeneszerző méltán panaszolhatta, hogy fizetése ahhoz képest sok, amit dolgoztatnak vele, de ahhoz képest kevés, amit dolgozni tudna.

1787. december 27-én született negyedik gyermeke: Theresia, aki következő év júniusában meghalt.

A „Don Giovanni” bécsi bemutatását is halogatták, az énekesek egy része új számokat követelt. Végre a kibővített opera 1788. május 7-én színre került és – megbukott. Az általában zavarosnak, disszonánsnak bélyegzett művet fenntartás nélkül egyedül Haydn ismerte el.

E bukás árnyékában, 1787-ben született meg az „Eine kleine Nachtmusik” (Kis éji zene, K 525), ez az álomból és valóságból, derűből és elvágyakozásból, éjszakából és csillagfényből összeszőtt halhatatlan remekmű.

Mozart instrumentális művészete is rohamosan vesztett népszerűségéből, olyannyira, hogy sokak szerint a korabeli dokumentumok ellenére kérdéses: az 1788 nyarán írt 3 nagy szimfónia (K 543, 550, 551: a Jupiter-szimfónia) közül valamelyiket bemutatták-e egyáltalán.

1789 elején kölcsönt vett fel, hogy jobb elhelyezkedés reményében külföldre utazhasson tanítványával, a Berlinbe készülő Lichnowsky herceggel. Április 8-án indult Bécsből utolsó nagyobb útjára, melynek fontosabb állmásai Prága, Drezda, Lipcse, Potsdam és Berlin voltak.
II. Frigyes Vilmos porosz király vonósnégyeseket rendelt nála és bőkezűen megajándékozta, a remélt állás azonban ezúttal is elmaradt. Az utazás anyagi eredménye sem volt kielégítő: nyilvános hangversenyt csak Lipcsében rendezhetett, nagy sikerrel, de kevés közönséggel.

1789. június 4-én tért haza Bécsbe. Júliusban Constanze súlyosan megbetegedett, Badenba kellett utaznia gyógykezelésre, ami újabb anyagi gondokat, adósságokat vont maga után.

1789. november 16-án született ötödik gyermeke, Anna, aki azonban egy órával később meghalt.

Míg Constanze Badenban volt, Mozart két csereáriát írt a Figaro augusztus 29-i felújítására. Ismét műsorra vették a Figarót és a felújítás sikere József császárt arra indította, hogy kamaramuzsikusát végre új opera komponálásával bízza meg, mellyel Mozart csak a következő évre készült el.
Az instrumentális művek sorát a D-dúr („Jagd”) vonósnégyes (K 576), a B-dúr zongoraverseny (K 595), a klarinét-kvintett (K 581), és az A-dúr klarinétverseny (K 622) gazdagította. Ez utóbbi Mozart utolsó hangszeres kompozíciója.
Akárcsak ezeket a darabokat, mélységes harmónia, szigorú egyensúly, kristályos átlátszóság jellemzi az utolsó 3 vonósnégyest is (K 575, 589, 590).

Az 1789-es esztendő végén energiájának javát Lorenzo Da Ponte-val írott harmadik operája, a “Cosi fan tutte” („Mind így csinálják”, K 588) kötötte le. 1789. december 31-én Mozart otthonában, 1790. január 21-én pedig a színházban próbálták, Puchberg és Haydn valószínűleg mindkettőn jelen volt.
A művet január 26-án mutatták be először a Burgtheater-ben, melyet négy előadás követett, majd II. József halála miatt szünet következett, azután nyáron még öt előadás.

Az operáért járó 200 aranyra pedig előre kölcsönt vett fel, hogy kiegyenlíthesse az „orvosok és patikák” újévi számláit.
Február 20-án meghalt József császár, s utódjának, II. Lipótnak uralkodása alatt még rosszabbra fordult Mozart sorsa.
Felesége egyre betegeskedett, őt magát is állandó fejfájások gyötörték.

1790 tavaszán kölcsönöket kért Puchbergtől, melyek visszafizetésére nem tett meggyőző ígéreteket. Szegénysége nem volt kétségbeejtő olyan értelemben, hogy maga és családja éhezett, vagy fedél nélkül maradt volna.
Az olyan alapvető szükségletek, mint élelmiszer, ruházat, hintó és szolgák az ő társadalmi osztályában bárki számára elérhetően olcsók voltak. Constanze kezeltethette magát Badenben, Mozart pedig továbbra is kapta udvari fizetését, volt két tanítványa és némi jövedelme a kiadásokból.

1790 júniusában befejezte a „Porosz” kvartetteket, melyeket „potom áron” adott el, hogy sürgősen pénzhez jusson, de ez a sorozat csak röviddel halála után jelent meg.

Elzálogosította ezüstneműit és szeptember 23-án a maga szakállára indult Frankfurtba, ahol a zeneértő körök ugyan kitörő örömmel fogadták, de október 15-i hangversenyén – minthogy a közönség nagy részét a hivatalos ünnepségek elvonták – csak erkölcsi diadalt arathatott.
Hazafelé Mainzban, Mannheimben, majd Münchenben állt meg, ahol végre megkapta azt az elégtételt, hogy a választófejedelem meghívására előjátszhatott az ott időző nápolyi királynak.

November 10-én érkezett vissza Bécsbe, ahol egy angol muzsikus Haydnt fényes feltételekkel Londonba szerződtette, és Mozartnak is hasonló szerződést helyezett kilátásba a Haydn-turné lebonyolítása után.
Mozart azonban már nem érte meg Haydn visszatérését. Mikor december 15-én, Haydn elutazása napján soha viszont nem látást emlegetve, nehéz búcsút vett legnagyobb és legnemesebb barátjától – halálsejtelmei nem csalták meg.

Mozart utolsó, 1791-es évét emberfeletti, lázas alkotás jellemzi. Ebben az esztendőben több művet komponált, mint az előző két évben együttvéve. Munkásságának súlypontja új operája, „A varázsfuvola” (Die Zauberflöte), melynek szövegét az akkor divatos „varázsoperák” mintájára Emanuel Schikaneder, a pénzzavarokkal küzdő kalandos életű színigazgató ajánlotta fel.
Schikaneder bevonta Mozartot vidám társaságába, a színház mellett lakást rendezett be neki, úgy, hogy együtt dolgozhattak az operán, melynek eredeti szövegét közben szabadkőműves témák és szimbólumok bevonásával teljesen felforgatták.

1791. július 26-án született hatodik gyermeke: Franz Xaver Wolfgang.

Mozart csakhamar két újabb megbízást kapott: júliusban egy magát megnevezni nem akaró zenebarát „Requiem”-et rendelt nála (csak Mozart halála után derült ki, hogy a megrendelő gróf Walsegg-Stuppach, aki titokban megvásárolt műveket saját kompozícióiként szokott bemutatni).
Augusztus közepén pedig prágai barátainak közbenjárására a cseh rendek őt bízták meg a Titus kegyelme, (La Clemenza di Tito) megzenésítésével, a prágai koronázási ünnepségek alkalmára.

Minthogy a koronázás már 1791. szeptember 6-ára volt kitűzve, és a megrendelést későn kézbesítették, kénytelen volt félre tenni a befejezés előtt álló Varázsfuvolát, s haladéktalanul belefogott a Titus-ba.
Valószínűleg még augusztusban, utazása közben is komponálva, kimerülten, betegeskedve érkezett Prágába, ahol egészségi állapota még rosszabbra fordult. Ilyen körülmények között természetes, hogy utolsó operája, a „Titus kegyelme” – bár az első fináléban hatalmas drámai jelenetek hirdetik zsenijét – nem tarozik reprezentatív művei közé és így Mozartnak, az 1791. szeptember 6-i bemutatón meg kellett élnie első prágai balsikerét.
A császárnő „német disznóságnak” nevezte, de népszerűsége gyorsan növekedett, és a szeptember 30-i utolsó előadás már nagy sikert aratott.

Otthon teljesen beletemetkezett művészetébe és szeptember 28-án befejezte főművét, a Varázsfuvolát. Két nappal ez után volt a bemutató előadás, melyen Mozart vezette a zenekart, Schikaneder játszotta Papageno szerepét, és Mozart sógornője, Josepha Hofer az Éj Királynőjét.
A közönség eleinte hűvösen fogadta az újdonságot, a várakozásában mélyen csalódott zeneszerzőt alig lehetett rábírni, hogy megjelenjék a függöny előtt. A siker azonban előadásról előadásra fokozódott.

Közben folyamatosan dolgozott a „Requiem”-en. November végén ágyba kényszerült. Constanze legfiatalabb húga, Sophie gondozta. December 3-án állapota javulni látszott és másnap néhány barátja összejött nála, hogy áténekeljék vele a befejezetlen Rekviem részleteit.
Sophie beszámolója szerint ezen az estén állapota rosszabbodott. Már nem fejezhette be utolsó művét: a „Lacrimosa” írása közben kihullott kezéből a toll. A hiányzó részeket tanítványa, Franz Xaver Süssmayer pótolta a mester vázlatai és utasításai alapján. Ez Mozart legmegrázóbb műve.

1791. december 5-én, közvetlenül éjjel egy óra előtt Mozart bécsi otthonában meghalt. Halálának oka a halotti bizonyítvány szerint heveny köleshimlő, orvosai diagnózisa alapján reumatikus gyulladásos láz.

Az emberiség művészetét oly bőkezűen gazdagító zeneszerzőt senki sem kísérte el utolsó útján. December 7-én a bécsi Szent Márk temető közsírjába temették – a korabeli bécsi szokásnak megfelelően. Sírja ismeretlen maradt.
A nekrológok elismeréssel adóznak Mozart nagyságának. Emlékére több hangversenyt és rekviemet adtak, néhányat Constanze javára.

Constanze a következő években számos kéziratot eladott.

Constanze 1809-ben hozzáment Georg Nikolaus von Nissen (1761-1826) dán diplomatához. Von Nissen rajongott Mozartért, életrajzot is írt róla, mely a szerző halála után, 1828-ban jelent meg.

Az első jegyzéket maga Mozart készítette műveiről. Az egész munkásságát felölelő jegyzéket Ludwig von Köchel, bécsi botanista, ásványtudós és pedagógus dolgozta ki. 1862-ben napvilágot látott „Wolfgang Amadé Mozart valamennyi zeneművének kronologikus-tematikus jegyzéke”, az úgynevezett Köchel-jegyzék (rövidítése: KV vagy K).

A zenehallgató közönség számára ismert Mozart-művek skálája a XIX. században nem volt nagy, a XX. században viszont rohamosan megnőtt, különösen a játszott zongoraversenyek és szimfóniák számának növekedésével, az „Idomeneo” és a „Cosi fan tutte” felújításával, melyek csak az 1950-es években kerültek a repertoárra.
Különösen kiemelkedő szerephez jutottak a Mozart-operák a Salzburgi Ünnepi Játékokon. Erősen hatott zenéjének népszerűségére a lemezjátszók megjelenése, és az 1960-as, ’70-es években műveinek teljes csoportjait közreadó lemezösszkiadások sora.

Mozart szülőházában (Getriedegasse 9) a Nemzetközi Mozart Alapítvány már 1880-ban múzeumot rendezett be. Ma a leghíresebb kiállítási tárgyak közé tartozik többek között Mozart gyermekkori hegedűje, koncerthegedűje, clavichordja, az ütőkalapácsos zongorája, portrék a Mozart családról és a család levelezése.

Mozarték Marktplatz 8. szám alatt álló későbbi otthonát 1944-ben egy repülőbomba elpusztította. A Nemzetközi Mozarteum Alapítvány 1989-ben megvásárolta az épületet, amelyet korábban irodaháznak építettek újjá.
Az irodaházat 1994. május 2-án lebontották és május 4-én kezdték az eredeti tervek alapján újjáépíteni. Ma a család életével és a ház történetével kapcsolatos kiállítási tárgyak láthatók falai közt.

A II. világháborúban eltűnt és 1980-ig hozzáférhetetlen Mozart-autográfok legnagyobb egyedi gyűjteménye a berlini Preussische Staatsbibliothek (Porosz Állami Könyvtár) anyaga.

Főbb művei:
1774 – La finta Giardiniera
1776 – Thomas, Egyiptom királya (Thomas, König von Ägypten)
1781 – Idomeneo
1782 – Szöktetés a szerájból (Entführung aus dem Serail)
1786 – Figaro házassága (Le nozze die Figaro)
1786 – A színigazgató (Der Schauspielerdirektor)
1787 – Don Giovanni
1787 – Kis éji zene (Eine kleine Nachtmusik)
1790 – Cosi fan tutte
1791 – Titus kegyelme
1791 – A varázsfuvola (Die Zauberflöte)
1791 – Requiem

Összeállította: Bankos Szilvia – Ekultura

Hector Berlioz emlékére

1803 December 11. (206 éve történt)
Megszületett Hector Lou Berlioz francia zeneszerző.

(meghalt: 1869)

Hector Berlioz  francia zeneszerzőt  Magyarországon azért is tisztelhetünk, mert ő készítette el a Rákóczi-induló legnépszerűbb feldolgozását.

Berlioz romantikus zenéjével hazájában nem aratott sikert, minthogy sokan Liszttel és Wagnerrel állították párhuzamba, s ezzel a „német” zene képviselőjévé minősítették, márpedig ez nem volt jó ómen a Franciaországban.

Berlioz pályafutása

Louis-Hector Berlioz a Grenoble-környéki La Cote-Saint-André-ban született 1803. december 11-én. Apja orvos volt, aki fiát is erre a pályára nevelte, és érettségi után Párizsba küldte az egyetemre (1821). Berlioz azonban inkább a zenéhez vonzódott és Lesueur tanítványa lett. Miután a Conservatoire-on több ízben pályázott sikertelenül a Római díjra, 1828-ban megrendezte első nyilvános szerzői estjét – írja róla a Magyar Rádió honlapja, a http://www.radio.hu.

1830-ban (a Fantasztikus szimfónia befejezése után), Sardanapal utolsó éjszakája című kantátájával végre elnyerte a Római díjat, Rómában azonban nem találta helyét, és félbeszakítva az ösztöndíj feltételéül szabott ott-tartózkodást, visszatért Párizsba. 1833-tól mint zeneíró és kritikus működött, és feleségül vette régi szerelmét. A házasság azonban nem sikerült, és Berlioz a 40-es évek elején Brüsszelbe, majd németországi hangversenykörútra menekült az otthoni gondok elől. 1842-43 során még Oroszországba és Angliába is eljutott. Később újabb hangversenykörutat tett Közép-Európában, amelynek során Pesten is adott két nagysikerű hangversenyt 1846 februárjában. Ekkor készült a híres Rákóczi-induló feldolgozása. Érdekes, hogy számos zeneszerző írta át az indulót, mégis a legnépszerűbb verzió, amelyet manapság a legtöbbet játszanak, nem hazai, nem magyar komponista műve, hanem a francia Berliozé. Párizsi ügyei csak 1852-ben rendeződtek valamennyire, ekkor nevezték ki a Conservatoire könyvtárosának. A trójaiak című operáját 1858-ban fejezte be, de az egész mű bemutatására csak 1890-ben, jóval halála után került sor. 1920 után lett ismét népszerűbb ez az operája – az Encyclopedia.com szerint.

Berlioz családi körülményei az 1850-es években is mindvégig rendezetlenek maradtak, első felesége halála után újból megnősült, de másodszor is özvegy lett, 1867-ben egyetlen fia is meghalt. 1869. március 8-án Párizsban ért véget Berlioz mozgalmas, diszharmonikus, szomorú élete – írja róla a Magyar Rádió honlapja.

Emlékkiállítás Budapesten Berlioz és Liszt barátságáról

A Liszt Ferenc Emlékmúzeumban (Budapest, Vörösmarty utca 35.) Hector Berlioz születésének 200. évfordulója alkalmából kiállítást rendeztek, amely 2004. március 19-éig tekinthető meg. A tárlat egyrészt magyar gyűjtemények anyagából vett eredeti dokumentumokkal, másrészt fakszimilékkel és reprodukciókkal mutatja be a Liszt és Berlioz barátságát, életútjának és zenei tevékenységének számos találkozási pontját – írja a http://www.museum.hu internetes oldal.

Liszt és Berlioz Párizsban találkoztak leginkább, sőt, többször ugyanazt a témát dolgozták fel. Így nem véletlen, hogy a kiállításon szerepelnek az egymásnak dedikált Faust-kompozíciók (Berlioz: Faust elkárhozása, Liszt: Faust szimfónia), valamint Lisztnek azok az átiratai, melyeket Berlioz műveiből készített (Fantasztikus szimfónia, Harold, Benvenuto Cellini).

A németországi Weimar Liszt karmestersége idején különösen sok nagy sikerű Berlioz-előadás színhelye volt: ezt is dokumentálja a mostani budapesti kiállítás. Említés történik Berlioz “A trójaiak” című operájáról is, mely minden bizonnyal nem született volna meg Liszt élettársa, Carolyne von Sayn-Wittgeinstein hercegné kitartó bíztatása nélkül.

A Berlioz 1846-os magyarországi látogatása alkalmával született Rákóczi-induló feldolgozás, valamint Liszt különféle Rákóczi-induló feldolgozásainak párhuzamba állítása kiemelkedő helyet foglal el a kiállításon: e művek eredeti anyagai ugyanis nagyrészt hazai gyűjteményekben találhatók. A kiállítás ezzel egyúttal a Rákóczi-felkelés 300. évfordulója előtt is tiszteleg.

A romantikus művész prototípusa

Berlioz a romantikus művész prototípusa. Szélsőséges rajongó, sírig hű szerelmes, felforgató botrányhős. Mindig ugrásra kész forradalmár. Figurája, jellegzetes megjelenése talán jóval szélesebb körben volt ismert, mint zenéje. Párizs nem szerette az ilyen tüneményeket, még akkor sem, ha saját lelke jelent meg bennük – írta róla Szabolcsi Bence.

Forrás: Sz. I. M. – National Geographic