Kolumbusz Kristóf

1492 Október 12. (517 éve történt)
Kolumbusz Kristóf genovai tengerész felfedezte Amerikát.

santamariaAz utazáshoz kasztíliai Izabella királynő bocsátott három hajót a rendelkezésére.

Kolumbusz nyugat felé haladva (Toscanelli 1474. évi térképe alapján) Indiába akart eljutni, hogy a luxuscikkek keleti kereskedelmét megszerezze Velence elől.

Ember kellett hozzá meg hajó. A hajó lassanként megszületett: bordáit már a hullámverésnek erősen ellenálló palánkozat borította, és árbocain több száz négyzetméternyi vitorla elfért. Kormánylapátja és szarvkötelek segítségével irányban tartott vitorlái által oldalszélben is messzire és biztonságosan tudott hajózni. És egyre többen akadtak, akik elhitték, hogy a Föld nem tányér alakú….

A távoli és mesés Kelet az arany, a fűszerek és a selyem lelőhelye volt. Egy évezreden át csak csodás hírek érkeztek onnan, ahol a Nap kel, és nagy ritkán különleges áruk, amelyek hónapokon vagy éveken át, néha kereskedők tucatjainak kezén érkeztek Európába. A keresztes háborúk karavánutakat nyitottak, és a mesés keleti országokhoz legközelebb eső vidékek, különösen az Adria partjai, Genova és Velence – gazdagodni kezdtek. Az egyre erősebb mohamedán világbirodalom – különösen Bizánc eleste után – ugyancsak megnehezítette a messzi országok közötti forgalmat. A kiterjedt, katonailag is erős Velence egyébként is lefölözte a hasznot, pedig mások is szerettek volna részesedni a bors, elefántcsont, bíbor és arany áldásaiból.

A mindenre elszánt katonák és hajósok világától távol, csillagvizsgálókban és könyvtárakban pedig a csillagképek megfejtésével foglalatoskodó tudósok egyre pontosabban mérték az égboltozatra függesztett fénylő pontok mozgását. Az eltérésekből, a megmagyarázhatatlan mozgásokból eretnek gondolatokra következtettek: hátha nem is a Nap kering a Föld körül, hanem fordítva – és hátha a Föld nem is lapos, hanem gömb alakú. Volt, akit megégettek vagy kiátkoztak ezekért az ötletekért, másokat pedig a veszélyes tanok további ötletekre sarkalltak. Közben a hajók is egyre fejlődtek, az Északi-tengerről elhajóztak a Gibraltári-szoroson ás a Földközi-tengerre és vissza. Magukkal vitték azokat a tapasztalatokat, amelyeket a katalán, az olasz vagy a görög hajósoktól szereztek, és a mediterrán kéklő ege alatt hagyták északi északi technikai tudásukat. Aztán egyszer valakinek eszébe jutott: hogyha szárazföldön nehéz, vagy lehetetlen eljutni a mesés Indiáig, akkor vízen kell megpróbálni.


1992-ben volt ötszáz éve annak, hogy a világ talán leghíresebb hajóútjára elindult Kolumbusz Kristóf. Ezt az évfordulót a nagy vállalkozáshoz méltón ünnepelték meg: az érintett országok elkészítették a három híres hajó mását, és az utat megismételték. Nem volt ez kisebb vállalkozás, másféle akadályokat kellett legyőzni, másféle feladatokkal kellett megküzdeni, mint ötszáz évvel ezelőtt. A legfontosabb kérdés az volt, hogy miféle hajókon kelt át a spanyol szolgálatban lévő genovai hajós Amerika felé. Tudjuk a hajók nevét, száz meg száz változatban láthattuk a képüket, a hajómodellezés elterjedésével otthon összerakható kicsinyített másuk mindenütt megtalálható. Mégis régóta folyik a vita, hiszen sem tervrajzok nem maradtak fenn, sem olyan korabeli hajók, amelyekről pontosan tudni lehetne, hogy olyanok voltak, mint az Atlanti-óceánt először átszelő vitorlások. A hajókat akkoriban nem sorozatban készítették, minden egyes darab egyedi készítmény volt, amely alakja, fedélzeti fölszerelése és mindenek előtt vitorlázata alapján bizonyos típusba sorolható, de mégis más és más volt.

A vitorlásokat a szél vitte előre, mégis olyan hatékony, sok-sok nemzedék tapasztalataiból kialakított eszközök voltak, amelyekkel nagy távolságokat lehetett legyőzni, méghozzá bámulatos manőverező készséggel. Elterjedt vélemény, hogy Kolumbusz zászlóshajója karavella volt, pedig a hajózó szakemberek, a hajótörténészek teljes bizonyossággal állítják, hogy ez nem igaz. Úgynevezett nao volt, amelynek orrára és tatjára a hajótesttel szervesen összeépült bástyát terveztek, és vitorlázata jórészt keresztvitorlákból állt. A másik két hajó, a Pinta és a Niňa azonban valójában karavell volt: ezeknek csak a tatján állott megemelt második fedélzet, s az orrukon legfeljebb kis részt fedtek be gerendázattal, de ez sem látszott kívülről, nem emelkedett az oldalpalánkon túlra. A karavellának ráadásul első árboca a legmagasabb, és a tat felé egyre kisebbedtek az árbocok, míg a nao középső árboca volt a legnagyobb.

A részleteken persze lehet vitatkozni, a lényeg az, hogy mindeddig csupán olyan hajót tudtak építeni a legnagyobb körültekintés árán is, amilyen a Santa Maria lehetett. A híres felfedező út négyszázadik évfordulójára, 1892-ben a spanyolok építettek egy Santa Mariát, s ez a chicagói világkiállítás alkalmából át is kelt az óceánon. Kétségtelenül jól sikerült rekonstrukció volt, mert a nem mindig kedvező időjárás ellenére az utat harmincöt nap alatt tette meg, ugyanannyi idő alatt, mint Kolumbusz eredetileg. A rekonstrukciókban több szempont érvényesülhet, és több féle támpont is adódik: vannak, akik szerint a tervezésnél figyelembe kell venni a középkori hajóépítés olyan alapelveit, mint például az 1:2:3 arány, azaz a legnagyobb szélesség, a tőkehossz és a legnagyobb hosszúság elosztási elvét. Ismerjük a korabeli sólyák, azaz a hajóépítő műhelyek fölszerelését és nagyságát is: hosszú, tágas helyiség. amelynek padlóján krétával megrajzolták a vázat, bejelölték a bordák helyét, a tat ívelését.


Mindezt a hajóépítő mester tudása, érzéke, személyes és tanult tapasztalatai alapján tervezte. Vannak ezenkívül meglehetősen részletes ábrázolások a hajók árbócozatáról, kötélzetéről és vitorláiról is. Mindez persze nem jelenti azt, hogy sorozatban készültek volna a hajók – egy kicsit mindenik eltért a másiktól, úgy készültek, ahogyan ezeknek a hajóépítő mestereknek kortársai, az építőmesterek a gótikus templomokat építették. A típust ismételték, ahányszor csak építkezésbe fogtak, de a megrendelő kívánsága, a táj vagy más szempontok szerint változtatták, variálták az alap modellt.

A karavella eredetileg portugál halászbárka volt. Hogy pontosan mit neveztek Kolumbusz idején karavellának, arra a legjobb támpontot egy Juan de la Cosa nevű navigátor 1500-ból való rajza nyújtja, aki világatlaszán naókat és karavellákat ábrázol. Juan de la Cosa Kolumbusz útitársa, navigáló kalauza volt (egyúttal a Santa Maria tulajdonosa), amit tehát a térképére rajzolt, az felér a leghitelesebb tanúsággal. A karavellák – így a Niňa és a Pinta is – sekély járatú, könnyű hajók voltak, latin vitorlázattal, hogy széllel szemben (szélirányban) is jól tudjanak manőverezni, hiszen a partvidéki kereskedelem és halászat ezt megkövetelte. Az első út hajónaplójából tudjuk, hogy például a Niňa könnyedén átjutott a sekély kubai vizek bizonyos pontjain, s ebből könnyű megállapítani, hogy százkilencven centiméternél mélyebb merülésű nem lehetett. Hatvan, illetőleg hetven tonna űrtartalmúak voltak, ami a korabeli hajózásban azt jelentette, hogy ennyi hordó fért el rajtuk. A Pinta latin vitorlázatát még indulás előtt a palosi kikötőben átalakították: első árbocán keresztvitorlát alkalmaztak.

Ez volt a nao-módra felszerelt karavella, vagyis a kerek karavella. A Kanári-szigetekhez érve aztán a Niňa vitorlázatát is ilyenné alakították. Az Atlanti-óceánon nem a gyors manőverezésre volt szükség, nem kellett – mint a halászhajóknak alkonyati hazatérésük idején – szélirányban vitorlázni. Ez tette szükségessé az átalakítást, amely a későbbiekben, a nagy hajózó századok idején az óceánjáró vitorlások alapvető felszerelésévé alakult, szinte egyeduralkodó lett, egészen a XIX. századi óriási acélvitorlásokig, a klipperekig, amelyek elképesztő mennyiségű keresztvitorlát tudtak nekifeszíteni a szélnek, hogy minél nagyobb sebességet érjenek el. A hajókon az életkörülmények elképesztőek lehettek az egész, háromtagú flottán, a két kis karavellán különösen. A Pintára és a Niňára egyaránt tizennyolcan hajóztak be: a kor szokásai szerint a hajóközben volt tíz fekhelyük, a bástyaszerűen beépített tat szolgált a kapitány szállásául, itt volt a konyha, az éléstár és vihar idején a menedékhely. Fűtés természetesen nem volt, tüzet nem lehetett gyújtani, és a szó szoros értelmében nem létezett semmiféle higiéniai berendezés. A matrózok a hajókorláton áthajolva végezték szükségletüket – csak évszázadok múlva kezdtek a hajóorr faborításába lyukat vágni, és fabódét állítani erre a célra. A legénység csontig ázott, reuma gyötört mindenkit, szemük kivörösödött, hasmenésük volt – mindebben persze nem csupán a Kolumbusz vezérletével nyugat felé hajózóknak volt részük.


Ha azonban ezt a föltételezést nem is vesszük figyelembe, akkor is tudomásul kell vennünk, hogy az ismeretlenbe hajóztak, és nem tudhatták, lesz-e visszaútjuk. Ha ehhez hozzátesszük a hajók mindennapi életét, bízvást kijelenthetjük: Kolumbuszék vállalkozása valóban valóban nem mindennapi volt.

A XV. század embere egyébként kegyetlen világban élt. A betegségek szinte akadálytalanul rohanták meg az embert, a hajón tengődő matrózt pedig különösen. A fájdalmakat nem tudták csillapítani, akár harcban szerzett sebük fájt, akár a gennyesedő foguk. Bizonyos dolgok számunkra mindennapiak és természetesek, akkoriban jórészt ezeknek a hiánya, vagy éppen fordítottja volt az: a híres és büszke velencei és francia hadi gályákon például a tisztek illatosított zsebkendőkkel jártak-keltek a hajón, vagy folyvást a dohányosszelencéjüket szagolgatták. Hiszen az alsó fedélzeten száz vagy kétszáz gályarab ült a padokhoz láncolva, ott eveztek, ettek, aludtak, végezték szükségletüket… s ha végre meghaltak, levágták őket a láncról…

Másfél ezer évvel korábban Horatius, a költő borzadva írt arról a szokásról, hogy a kikötői vendéglőkben Itália-szerte gyakran emberhúst szolgálnak fel. Sok helyütt ez az iszonyat még a Kolumbusz utáni időkben is dívott.

A XV. század végén járványként terjedő felfedezési láz kiváltója nem az érdek nélküli tudásszomj, hanem az anyagi értékek szerzési iránti vágy. Amikor Izabella királyné gyóntatója, Juan Perez atya ráveszi a királyi párt, hogy engedélyezzék és támogassák a genovai hajós tervét, éppen fűszereket és nemesfémeket akar szerezni jóformán mindenki. Az indulás pillanatában minden szépnek látszik: Kolumbuszt kinevezik az újonnan fölfedezendő – bár még föl nem fedezett! – területek admirálisává.

Október 11-én éjjel két órakor a pinta árbockosarában őrködő matróz szájából fölhangzik az azóta történelminek tartott kiáltás: Föld a láthatáron! A matróz nevét megőrizte Kolumbusz naplója; Rodrigo de Triana kiáltására mozgolódás támad, ágyúlövéssel jeleznek a másik két hajónak, s a Bahama-szigetek egyikén másnap földre lépnek. Innen Kolumbusz délnyugat felé haladt, fölfedezte Kubát és Haitit – ezt nevezte el Hispaniolának, ki Spanyolországnak -, és itt futott zátonyra a mélyjáratú Santa Maria. A megmaradt két kis hajóval tért vissza a felfedező Európába, míg emberei egy részét az újonnan fölfedezett szigeten hagyta.

Palosba úgy érkezik, mint győztes hadvezér, ő maga pedig állítja és hiszi, hogy Ázsiát érte el. Katolikus Izabella és Ferdinánd nemcsak lépést tartottak tehát Portugáliával, hanem óriási mértékben meg is előzték. Kolumbusz jóvoltából a spanyol történelemben új korszak kezdődött, az ország hatalma és jelentősége óriásira nőtt, s néhány évtizeddel később akkora birodalommá lett, amelyben II. Fülöp híres mondása szerint “nem ment le a Nap”…


De addig Kolombusz még útra kelt: másodszor 1493-ban, tizenhét hajóval és ezerkétszáz kalandvágyó katonával. Ezúttal a Kis-Antillák szigetcsoportja következett, majd Porto Rico és Jamaica. A harmadik útra 1498-ban került sor. Egymás után hódítják meg az egyre újabb területeket, hoznak mindenféle érdekes növényt, csak éppen aranyat nem találnak. Növekednek közben az intrikák is: a hajós, aki felfedezte az országnak a nyugat felé, erről a harmadik expedíciójáról testvérével együtt bilincsbe verve tér haza, Bovadilla, a teljhatalmú királyi megbízott parancsára. Később kiszabadul és rehabilitálják, majd 1502-ben Cadizból ismét nekivág az óceánnak négy kicsi hajóval, amelyek közül a legnagyobb is csak hetventonnás.

Ezúttal különleges élményben van része: Haiti – azaz Hispaniola – új kormányzója még azt sem engedi meg neki, hogy partra szálljon a saját maga fölfedezte ls alapította gyarmaton, ezek után hajótörést szenved, s csak egy év múlva tud visszahajózni Spanyolországba. Aranyra ráadásul még ezen a negyedik úton sem bukkantak – Cortez hírhedt “aranylelő” útja csak néhány év múlva esik meg, és múlt felül minden várakozást….

Kolombusz Kristóf fáradtan, betegen és kegyvesztetten hal meg Valladolidban, 1506 májusában; hosszú ideig nem is igen emlékeznek reá. Ő maga mindvégig abban a meggyőződésben élt, hogy megkerülte a Földet, és Ázsiába jutott el, Indiát fedezte fel. Ennek a tévhitnek köszönhetően az amerikai földrész őslakóit mindmáig indiánoknak nevezzük. De amikor Martin Walseemüller csillagász javaslatára az újonnan fölfedezett földrészt Amerigo Vespucciról Amerikának nevezzék el, az “indiánok” név megváltoztatására, amely pedig Kolumbuszt – és az ő tévedését – őrzi, senki sem gondol. A genovai hajós tévedett. Hogyne tévedett volna, hiszen térkép és iránytű még nem ismert vizeken aligha segíthetett. Kisebbnek gondolta a Földet, mint amekkora, ezért hihette, hogy megkerülte. De a lapos Földről és a hajókat felfaló mesés tengeri szörnyekről szóló mesék nem rémítették el: nekivágott….

Forrás: Sir Dark Birodalma



Hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s